Percival Everett délelőtt részletesen elemzett regénye magyarul a Jelenkornál jelent meg, Falcsik Mari fordításában, akinek nem volt könnyű dolga. Az egyik kiinduló nehézség az volt, hogy egy dialektust (angol dialect ’dialektus’ terminust főleg az amerikai nyelvészetben mindegyik nyelvváltozat-típusra értik, megkülönböztetve területi és társadalmi dialektusokat) kellett visszaadnia. Az afroamerikai dialektus magyarra ültetésekor olyan nyelvhasználati különbségeket kellett érzékeltetnie, amelyek a magyarban sokkal kevésbé fontosak, mint az angolban. Közhely, hogy az USA-ban az etnikai és rasszkülönbségek meghatározóak, míg Britanniában az osztálykülönbségek számítanak alapvetőnek – ennek megfelelően a nyelvhasználatok is hangsúlyosan jelzik ezeket a különbségeket. Az amerikai angolban számos jól azonosítható dialektus létezik, míg a szigetországban a nyelvi stílus és főleg a  kiejtés különbségei iskolázottságról, társadalmi helyzetről tanúskodnak (ld. a My Fair Lady sztoriját, vagy „a királynő angolja” kifejezést). A magyar nyelvhasználatban kevésbé jellemzőek az ilyen variációk. Esetünkben 

az afroamerikai nyelvhasználatot a magyarban leginkább valamilyen nyelvjárásként lehet megvalósítani, ennek hangzókészletét, szókincsét, szerkezeteit felhasználva visszaadni azt a nyelvi játékot, amelyet James művel a könyv első részében.

A fordítás másik nehézsége az lehetett, hogy az egyetlen magyar párhuzamos nyelvi lehetőség, a cigány magyar nyelvhasználat alkalmazása a magyar olvasó számára olyan pejoratív felhangokkal töltötte volna meg a szöveget, amelyek ellen az egész szöveg dolgozik. Mindezek figyelembevételével jó fordítói döntésnek tűnik, hogy az eltúlzott afroamerikai passzusok egy eltúlzott magyar nyelvjárás formájában jelennek meg magyarul, s összességében vidékiesnek, parasztosnak tűnnek: így alkotnak kontrasztot James művelt beszéd- és írásmódjával.

A magyar fordítás kommentárját egy kis irodalomtörténeti kitérővel kell kezdjem. Mark Twaint, a Huckleberry Finn szerzőjét mint realista amerikai (déli) írót 

erősen foglalkoztatta az a kérdés, hogy hogyan lehet az irodalmi nyelvhasználatban a köznapi emberek szóhasználatát és tapasztalatást érzékeltetni, reprezentálni

(ebben Howells kollégáját követte, aki 1891-ben azt írta, hogy eddig a köznapi emberek féltek saját természetes módjukon viszonyulni a szépséghez, és fordítva: a mindennapi tapasztalatok nem számítottak művészet tárgyának, most jött el ennek az ideje). Twain könyve esetében a mindennapi dolgok iránti érdeklődés nemcsak a kamasz fiú és a szökött rabszolga civilizáció peremén zajló szokatlan történetében, hanem a szöveg nyelvhasználatában is tetten érhető. Twain ugyanis az amerikai déli köznyelv rétegeit integrálja a szövegébe, Huck, Pap, Jim, a folyópart egyszerű lakóinak nyelvhasználata nehezen érthető, furcsa, sokszor nyelvileg helytelen: semmilyen nyelvtankönyven nem megtalálható. Nem meglepő, hogy Howells elvi szintjéig nem felemelkedő (vagy lealacsonyodó) kortársai erősen kritizálták Twain szövegét, a concordi közkönyvtár például száműzte a polcairól a regényt. Mindennek ellenére a könyv későbbi kritikai fogadtatása ennél jóval pozitívabbra fordult. Az individualista hőstörténet fura nyelvezete mint „kísérleti” nyelvhasználat futott be karriert az ötvenes évektől, rétegzettsége és nem utolsó sorban humora miatt Twaint nyelvi úttörőként ünnepelték, aki ki mert lépni az irodalmi nyelvhasználat szűk elváráshorizontjának bűvköréből. Tehát amit tudnunk kell: 

a Huckleberry Finnben köznyelv, tájnyelv, afroamerikai dialektus együtt szerepel, és többek szerint ez a regény egyik vonzereje. 

Maga Mark Twain is magyarázó jegyzetben kommentálja a regény nyelvi sokszínűségét, hiszen okkal számít az elutasításra:

Ebben a könyvben számos dialektus használtatik, mégpedig: missouri néger (sic!) dialektus; a délnyugati erdőségek telepeseinek dialektusa a legszélsőségesebb formában; a közönséges Pike megyei dialektus; továbbá ez utóbbinak négy módosított változata. Az árnyalatokat nem gondolomformán, hasraütésszerűen hoztam létre, hanem odafigyeléssel és e beszédformákkal való személyes megbízható ismeretségem alapján.

Csak azért adom e magyarázatot, mert különben az olvasók azt hihetnék, az itt megjelenő személyek mind ugyanolyan módon próbálnak – sikertelenül – beszélni.[1]

Tehát Twain a képzetlen Jim, a közönséges Pap és az ártatlan/tapasztalatlan Huckleberry nyelvét más-más dialektusban reprezentálta, és ezekkel állt ellentétben Thatcher bíró, az özvegy Douglasné és Miss Watson kiművelt beszédmódja.

A magyar fordítások a regény nyelvi leleményét más-más módon próbálták visszaadni, mind a négynek kezelnie kellett valahogyan azt a problémát, hogy az eredetiben reprezentált dialektusoknak nincsenek pontos megfelelői magyarban. Tehát feladat volt a dialektusok valamilyen szintű ütköztetése az irodalmi nyelvhasználattal. A feladat megoldásának pontos bemutatása messzire vezetne, most nézzük csak Jim nyelvezetének esetét, amelynek majd szerepe lesz a Jamesben is:

Rákosi Jenő, 1921:

– Beszélni, ki vagy? Hun vagy? Kutyád meg a macskát, ha nem hallotta valami. No, hát tudok már micsinász. Leülsz ide, míg megesent nem hallik.

Szegedy Ila, 1929:

– Ki az?… Mondani, ki vagy? Én hagyni magamat agyonverni, ha nem mozogni itt az imént valakinek. De Dzsim nem buta. Jimnek itt ülni és várni – mondta a szerecsen.

Koroknay István, 1960:

– Na, ki az? Ki van itt? Gebedjek meg, ha nem hallottam császkálni valakit! De tudom, mitévő legyek. Leülök itt, és addig lesek, amíg újra hallom.

Bartos Tibor, 1999:

Kija? … Kija! Ki vele! – biztatgat akkor Jim. – Ne má hogy nincs senki itten! A két fülemmel hallottam! Azt is megmondom, mit teszek, ha nem jelentkezik senki. Én itt gyökeret erisztek, és nem tágítok, amíg újra nem hallom!

Falcsik Mari, 2025:

Kija ottand a setétbe’? … Asszem, kirakodom ide mégeccer sztet a régi csontokat ideki a verandára, oszt megen’ kifigyelem asztat a zajt.

Látható, hogy a Missouri afroamerikai dialektust Szegedyn és Koroknayn kívül mindenki A magyar helyesírás szabályai legfrissebb kötetének félretételével illetve sutba dobásával oldotta meg. Szegedy Jimje mintha nem beszélné még a nyelvet, afféle külföldi. Koroknay viszont a szókincs manipulálásával igyekezett a dialektust érzékeltetni, erősen finomítva annak eredeti nyelvi másságát. Talán nem meglepő, hogy hosszú évtizedekig ezt a fordítást közölte újra a Móra Kiadó. 1994-ben Bartos Tibor új, nyelvileg érzékeny Huck Finn fordítása sok jegyzettel is igyekezett magyarázni a szöveg furának tűnő nyelvi fordulatait, ezt az Európa adta ki. 

Az eredeti szöveg ilyen értelemben vett „kísérleti” nyelvi rétegzettséghez képest érdemes olvasni a James nyelvi leleményeit, a főszereplő rabszolgaszűrőjének játékát, amelyet a fordítás feladata visszaadni. A James fordítása tudatosan ellentétet képez az afroamerikai dialektus és a művelt amerikai angol nyelvhasználat között. Falcsik Mari azt az utat választja, amelyet fent Koroknay nem választott: felvállalja a nyelvtanilag és helyesírásilag helytelen, nehezen érthető mondatokat pont azért, hogy a köznapi vagy irodalmi nyelvi kompetenciával rendelkező magyar olvasó visszahőköljön és megrökönyödjön, amikor olvassa őket. Ugyanakkor látnunk kell, hogy Everettnél az afroamerikai beszédmódra mindig rákontráz az irodalmi nyelv, hiszen ez a kettősség a regény és James mozgatórugója. Nézzük meg, hogyan íródik Everett szövege Twainére, amikor Everett kiegészíti a fenti Jim-monológot:

Kija ottand a setétbe’? – mire csak zsezsegtek ott összevissza esetlenkedve, kuncorászva. Nem tudtak volna ezek egy süket vakot se becserkészni, még úgy se, ha közben a banda hangosan játszik. Előbb pazarolnám az időmet szentjánosbogarak összeszámlálására, mint hogy velük törődjek. – Asszem, kirakodom ide mégeccer sztet a régi csontokat ideki a verandára, oszt megen’ kifigyelem asztat a zajt. – folytattam fennhangon.

Az idézetben egymás mellett szerepel az afroamerikai dialektus és az irodalmi nyelvhasználat, mintegy replikázva Twain kísérletére, amelyben a dialektus jellemezte az szereplőt. A Jamesben a nyelvhasználat tudatos váltogatásával a főszereplő nemcsak más-más nyelvi szubjektum-pozíciókat foglal el, hanem reflektál is a nyelv szubjektumkonstruáló szerepére. 

Falcsik Mari fordítása helyén kezeli ezt a nyelvnek tulajdonított fontos szerepet, tudatában van a nem jelentéktelen fordítói feladatnak. Meghozza  szükséges döntést, 

bátran kilép a helyes nyelvhasználat kerítése mögül azért, hogy pontosan tudja visszaadni Everett szövegének nyelvi játékosságát, iróniáját.

Feltehető, hogy Twain-hez hasonlóan ezt az eljárást is követi majd némi fanyalgás a könyv olvasói között; mindenesetre fontos tudatában lenni a fordítói döntés jelentőségének, amely mind a James, mind pedig a Huckleberry Finn nyelvi tudatosságának szempontjából indokolt. A fordítás természetesen a dialektusok és a művelt köznyelv mellett a politikafilozófia nyelvét is helyesen használja James sokoldalúságának felmutatására. Hadd illusztráljam ezt zárásként egy passzussal, amelyben a Voltaire-rel beszélgető James így elmélkedik a politikai igazságosságról:

– Hadd magyarázzam el – mondtam. – Önnél is, mint Raynalnál, szerepel a természetes szabadságjogok fogalma, amelyekkel emberi mivoltunkból kifolyólag mindannyian rendelkezünk. De amint ezek a szabadságjogok társadalmi és kulturális nyomás alá kerülnek, polgári előjogokká válnak, és azok már a hierarchiától és a helyzettől függnek. Eltaláltam?

Percival Everett: James. Fordította Falcsik Mari. Budapest, Jelenkor, 2025. 372 oldal, 5999 forint

*

 Jegyzet:

[1] Bartos Tibor fordítása