Maroknyi szerzőről mondható csak el: hatásuk tagadhatatlan saját nemzeti irodalmuk nyelvére.

Cormac McCarthy minden bizonnyal közéjük tartozik.

Írót ennél nagyobb elismerés aligha illethet, még ha maga az elismerés nem is feltétlenül jelent pozitív értékítéletet. Több annál, az, ami: elismerése a hatás tényének. McCarthy esetében annak a pályáját végig jellemző törekvésnek, hogy rátaláljon az őt leginkább foglalkoztató témák, az egzisztenciálisan súlyos élethelyzetek megragadására képes nyelv megalkotásának kulcsára. Hogy korai műveiben nyelvet teremthessen a kifejezésképtelen nyelvből adódó erőszak megértéséhez. Hogy később a nyelv szenvtelen világhódításának erőszakát öntse szavakba, vagy hogy – még később – a nyelv elvesztését követő erőszakot feldolgozza. Törekvései nem mindig voltak sikeresek, és nem csak azért, mert nem, vagy csak nagyon későn kapta meg az őt megillető elismerést, hanem mert eleve a szinte lehetetlenre vállalkozott. S különben is: a kortárs amerikai írók többségével ellentétben, sosem érdekelte különösebben a műveit övező figyelem. Kultuszgyanús a kijelentés, de mintha McCarthy az íróvá válás feltételrendszere ellenében már mindig is író lett volna.

A McCarthy-próza azonban nehezen tűri a kultusz ellenőrizhetetlen kijelentéseit, írósága helyett is inkább McCarthy nyelvéről kellene beszélni. A szerző nyelv- és formateremtő képességéről szólva egyszer a Határvidék-trilógia kapcsán azt találtam mondani, hogy annak „szigorú esztétikai és morális elvként való megtestesülése a McCarthy-mondat”, „egzisztenciális kérdésfeltevés[ének] lényege pedig a mondat látszólagos tagolatlansága […] és a szöveg allegorikus-parabolikus szerkezete közötti feszültségben keresendő.” Mi több, „az olvasónak szinte meg kell tanulnia menet közben az éppen olvasott mondat grammatikai rendjét ahhoz, hogy a szöveg értelmet nyerjen, s ez a megnövekedett kognitív terhelés egyben létrehozza a regény[ek] ismerősen is eltávolított világának szubjektíven megélt idejét.” McCarthy persze ennél sokkal jobb mondatokban ír, s én is csak annyit próbáltam megfogalmazni a kritikus botcsinálta, dadogó nyelvén, hogy McCarthy szövegeinek olvasása ráerősít az idő tapasztalatára, annak megélésére, s közben a nyelv töredékessége és tagolatlansága révén láttatja az általa ábrázolt világ morzsányi-maradék értelmét az értelmetlenségben. Az életmű különböző szakaszai is lényegében úgy különíthetők el egymástól, hogy ennek az attitűdnek az egzisztenciális kegyetlenségét, saját világának tragikus hangoltságát mennyire hajlandó a történet oldani (a legjobb szövegei alig vagy semennyire), miközben persze McCarthy prózája él és mozog is: északról dél felé, és a múltból a jövőn túlra, az egyén felől a globális irányába.

Ez a mozgás most leállt. A kortárs amerikai szerzők legjelentősebbike halt – gyászhíre fogalmaz így – természetes halált 2023. június 13-án. Ennek tudomásul vételét nem könnyíti semmi, még McCarthy szövegeinek olvasása sem, mert az írásjelek között egészen váratlanul is vigasztalan mondatokra lelhetünk: „Borrowed time and borrowed world and borrowed eyes with which to sorrow.” [„Kölcsönidő és kölcsönvilág és kölcsönszemek a szomorúságra.”][1]

*

Jegyzet:

[1] Totth Benedek fordításában: „Kölcsönvett napok és kölcsönvett világ amit kölcsönvett szemmel siratunk.”