Sári B. László legfrissebb monográfiája arra a már a címben retorizált kérdésre igyekszik könyvterjedelemben válaszolni, ami az utóbbi években egyre intenzívebben foglalkoztatja a humántudományos diszciplínákat, illetve – miként arra szerző felhívja a figyelmet (25) – a napisajtó orgánumait. A filozófia, a szociológia, az irodalom, a művészetelmélet egyes diskurzusait szemlézve se szeri, se száma azoknak a teoretikus vagy kritikai közelítésmódoknak,[1] melyek abból a premisszából eredeztetik értekező törekvésüket, hogy a posztmodern mint a jelen állapotának kulturális, társadalmi, gazdasági, politikai, technológiai leírására hasznosított kategória anakronisztikussá vált. Erdély Miklóst parafrazeálva akár úgy is fogalmazhatunk: a posztmodern kiment a divatból.

Ha csupán azt a szűkebb irodalmi közeget vagy magyar nyelven olvasható irodalomtudományos, -történeti, -kritikai munkák diszkurzív csomópontjait vázoljuk fel, ahová Sári B. kötete is érkezik, szintén egy pezsgő, a kortárs tendenciák történeti szituáltságát, poétikai-retorikai működésmódját, esetleg etikai dimenzióit exponáló recepcióról beszélhetünk. A posztmodernen túllépni igyekvő irodalmi beszédmód feltérképezése céljából számos tematikus folyóiratszám és tanulmány jelent meg, mint a Helikon – éppen Sári B. által szerkesztett – Próza a posztmodern (próza) után vagy Realizmusok című válogatása, a Forrás Metamodern(?)-száma, illetve Bálint Bernadett Metamodern < = > Modern^Posztmodern-írása a legutóbbi Szépirodalmi Figyelőben. Ehhez csatlakoztak az olyan konferenciák és előadások, mint A kortárs próza újabb fejleményei, vagy a Metamodern – előbbi szerkesztett változata olvasható is a Reáliák. A magyar próza jelen című tanulmánykötetben. Egyes értekezések pedig – gondolok Takáts József nagyhatású esszéjére[2] – már e diskurzus megkerülhetetlen fundamentumaivá váltak. Sőt, lassacskán körvonalazódni látszik egy értelmezői bázis (Antal Balázs és Deczki Sarolta egy-egy írása, Szolláth Dávid Zsidó vagy?-értelmezése, Mészöly-monográfiájának vonatkozó fejezete[3]), akik előszeretettel eredeztetik olvasatukat ebből a horizontból. A recenzió tárgya pedig Hegyi Pál Az amerikai fenségesről – a puritanizmustól a metamodernig nevű kötetével áll szorosabb rokoni kapcsolatban. Ugyan Sári B. László könyve mégiscsak a magyarországi amerikanisztika kutatási eredményeit mozdítja előre, egyetértek Balajthy Ágnessel[4] és Bálint Bernadettel[5], hogy számtalan potenciált rejt magában a hazai vizsgálatok tekintetében is.

A Mi jön a posztmodernre? egyik legizgalmasabb vonulata, hogy állandó párbeszédben áll és számos lehetőséget teremt az összeolvasásra Sári B. előző, az amerikai minimalizmust tárgyaló kötetével.[6] Egy olyan víziószerű koncepció is körvonalazódhat az olvasóban, hogy mindkét kisebb lélegzetvételű monográfiára (a terminológia használatáról később) egy nagyobb volumenű, virtuális irodalomtörténet egy-egy alfejezeteként tekintsen.[7] A szerző ezzel a széttördelt konstrukcióval mintha saját értekezéseinek nyelvi architektúráján is modellálná azt a monográfusi intenciót, ami mind a ,,Joe…”-t, mind Mi jön…-t meghatározza. Előbbi esetében a reprezentatív forma elhagyása éppen a minimalista írásmód sokszínűségét, történeti alakulását (a kilencvenes évektől érzékelt modalitás-változások) és az életműveken belüli átmeneteket kívánta láttatni, míg a Változatok… a homogenizálás mellőzésével, az egyes alkotók egyes szépirodalmi műveiből kirajzolódó esettanulmányokkal a megváltozott politikai, gazdasági, társadalmi helyzetre adott különböző válaszreakciókat, egyéni hangokat poentírozza. Sári B. az amerikai irodalomtörténet e „két könyvterjedelmű fejezetében” hasonló kiindulópontból bontja ki értelmezését: az érdekli, hogy a minimalizmus és a posztmodern címkével jelölhető irodalmi művek poétikai-retorikai működésének átrendeződése milyen viszonyba állítható – nagyjából a második világháborútól szemlélve – a piaci-gazdasági (irodalmi szövegek termelése-fogyasztása), az intézményrendszer (egyetemek), a társadalmi és politikai (a fehér, középosztálybeli, heteroszexuális férfi térvesztése; 9/11; 2008-2009-es pénzügyi válság) változásokkal, eseményekkel, hogyan vet számot kontextusukkal. Zelei Dávid már hosszasan taglalta a friss Erdődy Edit-díjas irodalomtörténész munkáinak strukturális különbségeit.[8] Annyi azért talán még megjegyezhető – és ebben egyet is értek a kritikussal –, hogy a Változatok a posztmodern utáni amerikai fikciós prózára sokkal széttartóbb szövegkonstrukció, mint elődje, inkább kelti egy tanulmánygyűjtemény képzetét, mintsem egy rendes monográfiáét. Ez azonban nem von le a kötet értékéből, sőt, Sári B. módszerét, a rendszerszintű szemlélet és a fiktív csoportidentitás-konstruálás hiányát kifizetődőnek látom. Hadd világítsam meg egy hazai példán keresztül, miért: az 1994-es Csipesszel a lángot című gyűjtemény (bármennyire is kedves olvasmánya a recenzensnek) rendszerszinten, generációs vagy csoportidentitás alapon kívánta vizsgálni a 90-es évek fiatal szerzőinek (pl.: Darvasi László, Garaczi László, Kemény István, Németh Gábor, stb.) kapcsolatát a prózafordulat nagyjaihoz (Esterházy Bevezetéséhez és Nádas Emlékiratok könyvéhez), ami azt eredményezte, igen különböző szerzői indulások (Darvasi, Németh, Kemény) homogenzálódtak, így inkább kitakarva, mint megvilágítva egy-egy szerző poétikai sajátosságait. Ezzel szemben Sári B. hagyja, hadd beszéljenek maguk a szerzői életművek vagy egyes alkotások, és – bármennyire szabálytalan ecsetvonásokkal teszik – maguk rajzolják ki a kortárs amerikai próza viszonyát a posztmodernhez.

Az elemzett korpuszok eredményeit összeolvasva úgy tűnik, az amerikai minimalizmusnak és a posztmodernek is sok esetben ugyanazokra a kérdésekre kellett saját válaszokat találnia. Ilyen kérdés, hogyan tudnak befogadó színtereik – mind az olvasás-feldolgozási, mind fizikai értelemben –, az egyetemek egyre inkább a vállalati modell szerint strukturált működésére reagálni. Az intézmények ugyanis egyszerre fenntartói és kiszolgáltatottjai a fogyasztás-termelésnek: a minimalizmusnak számot kellett vetnie piacalakító és elszenvedő természetével, ahogy a posztmodernnek is a túlzott nyelvi radikalizmusával, mely egy idő után kiszolgáltatottabbá vált a befogadók ízlésváltozásával (vagyis a konzervatívabb formák, vagyis a minél epikusabb, regényes történetek igényével) szemben.

Hasonlóan fontos kérdés, hol van a helye az irodalomnak a mindjobban mediatizált környezet, a kortárs médiumok között – erre a minimalizmus intermediális esztétikával-kritikával válaszol, a posztmodernnek pedig bele kell törődnie az íróniáért folytatott vesztes csatározásba a televíziókultúrával. Mindkettő kénytelen mediális háborút vívni a befogadók/nézők/olvasók figyelméért – ez a közös direkció remek lehetőséget teremt Ellis, Palahniuk, Franzen és Wallace összeolvasására. A szeptember 11-ei terrortámadás árnyékában a minimalizmusnak a nyelvi-poétikai transzgresszió, a posztmodernek a szubverzió etikai felülvizsgálatára van szüksége. A fennálló hatalom elleni valós terrorcselekmény a diszkurzív rend ellenei támadások újragondolását követeli: a menekülési alternatívák a műfaji transzgresszió, az eticitás és etnicitás markereinek felerősödése, a szocikulturális környezettel való elszámolás pedig a társadalmi, nemi szerepek hangsúlyosabb reprezentációjában és az etnikai kánonok térnyerésében válik láthatóvá. Annak ellenére, hogy Sári B. érzékeny hermeneuta, a két könyv legizgalmasabb értekezőrészei ezek. E kérdések és válaszok, problémák és reakciók minuciózus tárgyalása közben pedig azt a kérdést szegezi neki friss könyvében az amerikai kortárs epikáknak, hogy az egymás mellett futó esettanulmányok eredményei révén beszélhetünk-e paradigmaváltásról az irodalmi mezőn belül, definiálhatjuk-e egy-egy szerző pályamódosulását vagy pályakezdését a posztmodernen túllépni kívánó törekvésekkel. Az eddigiek vonatkozásában, így hivatkoznék már: a korábbi monográfiát és e tanulmánygyűjteményt együtt szemlélve, a közelítésmódok és a szempontok közös gyökerei mentén, Sári B. értelmező és értekező pozíciójának hasonlósága és a széttördelt forma miatt alakulhat ki óhatatlanul az az érzés az olvasóban, mintha e könyvek a huszadik század második felének és a huszonegyedik század amerikai irodalomtörténetének vázlatát egyben változatként artikulálnák.

A Mi jön a posztmodernre? három fő teoretikus bázisa Robert Rebein evolúciót és revolúciót szembehelyező irodalomtörténeti narratívája, aki a tendenciák egymásra következését a modernista és a posztmodern próza közötti antagonisztikus viszonyból eredezteti (15-21), Mark McGurl rendszerelmélete az irodalmi térről: az írás intézményesüléséhez és az íráshoz mint technikához való szerzői viszonyban gondolja el az amerikai irodalom folyamatait (21-24), illetve Robert L. McLaughlin poszt-posztmodern terminusa, amely alapvetően az új szerzőgeneráció posztmodern iránt érzett csalódottságát és a posztmodern piacorientált irodalmi termék iránti maradiságát jelöli (24-30).  Sári B. ennek az elméleti apparátusnak a felhasználásával, s egyes megállapításokon igazítva vagy túllépve eredezteti olvasatát: „Vagyis az önálló esztétikai alakzatként elgondolt posztmodern amerikai próza […] – kénytelen-kelletlen – alkalmazkodott az irodalmi piac változásához: figyelve olvasótáborára, az amerikai középosztályra, új témák felé fordul(t), igazít(ott) esztétikáján, reagál(t) az alkotás megváltozott feltételrendszerére.” (18) A szerző legszimpatikusabb értekező törekvése, mely már a fejezetpozicionálásban tetten érhető (a divatos, az akadémiai diskurzus közszáján forgó korszak- és stílusfogalmak, a posztmodern utáni stratégiák terminológiai megragadásának tipizálására csak az utolsó egységben kerül sor), hogy nem a címkéken keresztül igyekszik megragadni és felrajzolni a kortárs amerikai irodalom jelenleg uralkodó tendenciáit, hanem azok – ha már létjogosultsággal bírnak, használati értékük van – csak mellesleg képeznek alapot egy-egy szövegértelmezés során: „Wallace és a Végtelen tréfa című regénye így nem pusztán a posztmodern nyelvi reflexivitás újrahasznosításaként vagy egy másik esztétikai hagyományba történő újrakonfigurálásaként értelmezhető – mint például Franzennél –, hanem egy önálló írásmód megteremtési kísérleteként, amelyet sajátosságai okán, ha tetszik, akár a poszt-posztmodern jelzővel is illethetünk.” (141)

Az esettanulmányok aszerint csoportosíthatók, hogy a posztmodern nagyágyúit (Thomas Pynchon, Don DeLillo), a liminális helyzetben lévő szerzőket (Philip Roth, Cormac McCarthy, Douglas Coupland) vagy „a posztmodern nyomában/romjain felbukkanó újabb írónemzedék” tagjait (Jonathan Franzen, David Foster Wallace, Jonathan Safran Foer, Stephen Graham Jones, Dave Eggers, William T. Vollmann,) vizsgálja-e éppen. Az első esetben azt tárgyalja, hogy „a posztmodern identitás politikai pozícióba érkező, vagy annak esztétikáját magukénak érző szerzők hogyan gondolták újra a »posztmodern állapotra« adható adekvát reakciókat, s hogyan építették be – és funkcionálták újra – a posztmodern prózapoétika egyes elemeit.” Sári B. Pynchon esetében ezt a Beépített hiba posztmodern nyelvszemléletének a műfaji kódok felé történő konvergálásban és az alteritáshoz való odafordulásban, a morális felelősségben és a társadalmi igazságosság iránti elköteleződésben, míg DeLillo Cosmopolis című regényében a nemzettesthez csatlakozni kívánó igényekben, a szolidaritásban, a globális piac felelősségvonásában és a test körül gravitáló szövegvilág újbóli térnyerésében lokalizálja. A „posztmodernnel hírbe hozható” szerzőknél viszont kicsit rezeg a léc: Roth vonatkozásában arra kérdez rá az értelmező, hogyan számol el saját identitásával és a posztmodern próza identitásmarkerével a megváltozott társadalmi kontextusban: a Kiégés például egyszerre olvasható a ,,posztmodern reflexió kiüresedésével és hitelvesztésével kapcsolatos egzisztenciális számvetésként” (93) és a „jelentőségét vesztett fehér, középosztálybeli, heteroszexuális férfi” (91) szimbolikus halálaként is. A Roth-szöveg ugyanakkor inkább Sári B. értelmezői eredetiségét és kvalitását mutatja az allegorizáló olvasattal, mintsem nyelviségében ápolna szoros kapcsolatot a posztmodernnel, vagy túlmutatna azon. Hasonlóképp, egy helyütt McCarthy Pulitzer-díjas regényével, Az úttal kapcsolatban sem igazán meggyőző az érvelése: számomra nem teljesen világos, hogy a metafizikai gonosz egyre erőteljesebb epikai jelenléte, a nyelv és a történeti Amerika háttérbe szorulása milyen kapcsolatban áll akár a posztmodern, akár a posztmodern utáni irodalommal. Az teljesen meggyőző, hogy McCarthynál is érzékelhetően kidomborodik a közösség értéke vagy a románcos, moralizáló történet, ami a megváltozott kontextusok válaszreakciója is lehet, de azzal kifejezetten vitatkoznék, hogy „(poszt)humanista” (187) értékek felé tendálna, ugyanis a regényzárlat nagyon is antropocentrikus (az emberi közösség jövőjére és a családra koncentráló) jelleget ölt.

Sári B. Franzen és Wallace prózáját olyan kísérletként jellemzi, melyek a posztmodern epikák formai-poétikai sajátosságát felhasználva alakítják ki saját nyelviségüket: Franzen esetében ez posztmodern és realista esztétika ötvözéséből áll, míg Wallace Végtelen tréfája ,,a posztmodern állapotra adott ironikus posztmodern irodalmi válasszal való mániákus-kényszeres számvetés […] középpontjában a szórakoztatás nyújtotta felhőtlen öröm lerombolása és az egyáltalán nem kellemes vagy biztonságos érzelmek visszaszerzésének és megnyerésének kísérlete áll.” (161) Foer regénye, a Minden vilángol pedig szintén a posztmodern poétikák törekvésével beszéli el a zsidó identitás történeti traumán (vagyis a holokauszton) túlmutató elgondolásának lehetőségét. A kiragadott példákon keresztül talán már érzékelhető, hogyan is gondolja el –szerintem helyesen, az evolúciós narratíva szerint – Sári B. László a posztmodern végét, arról a kérdésről pedig, hogy valóban egy paradigmaváltásnak lehetünk-e tanúi, már az előszóban kifejti véleményét: „Úgy látom ugyanis, hogy a posztmodern alapattitűdjei – az általam vizsgált korpusz esetében – továbbra is fennmaradtak, s inkább csak a hozzájuk fűződő viszony van változóban, nem pedig egy alapjaiban is új paradigma kialakulásának lehetünk tanúi.” (31) Sári B. izgalmas értelmezéseken keresztül körvonalazza az olvasónak a posztmodern válságára adható szerzői intenciókat, melyek – McCarthy kivételével – meggyőzően világítanak rá a kortárs amerikai próza alakulástörténetére. A Pynchon-, Foer-, Wallace-, Vollman-fejezetrészek abszolút kiemelkedők.

Egyetlen ellentmondást vagy következetlenséget találni a Változatokban, ami könnyen lehet, csak a recenzens saját követelése, nem pedig a tanulmánykötet metodológiai-logikai hibája. Sári B. a posztmodern utáni amerikai fikciós helyzetét a Magyarországon ismert(ebb) írók munkái, a fordításokban elérhető vagy a filmváltozatokból ismerhető irodalmi művek alapján vázolja (26), ezzel számomra azt közvetíti, hogy nem csak a hazai amerikanisztikai kutatásokat mozdítaná előre, hanem egy szélesebb olvasóközönséget is megszólítana. Ezért talán izgalmas lehetett volna a közönségnek, ha egyes szerzők esetében (ahol ez lehetséges, persze), a magyarországi recepcióval is megismerteti őket. A Pynchon-fejezetben jelzi a szerző, nem kíván részletesen foglalkozni a posztmodern nagy öregjének magyar nyelven olvasható recepciójával, ami teljesen érthető, elfogadható kutatói döntés (bár jelzem, izgalmas lehetett volna), kérdés azonban, vajon DeLillo és McCarthy esetében miért bukkan fel egy-egy hazai tanulmány vagy kritika a lábjegyzetek között. Apróbb hiba, inkább szerkesztői mulasztás még a 80. oldal első lábjegyzete: Szvoren Edina „verseskötete”, a Verseim valójában novellákat tartalmaz.

Sári B. László kötete mind a posztmodern utáni kontextussal ismerkedő, irodalomtörténeti, -elméleti kutatásokban tájékozódni kívánó érdeklődőnek, mind az amerikai szerzők magyarországi olvasóinak (itt elsősorban Pynchon, DeLillo, Roth, McCarthy, Franzen és Wallace táborára gondolok) számos ponton válhat érdekfeszítő olvasmánnyá. Külön nagy buzgalommal – hiszen a szerző fordító is – olvastam azokat a szövegrészeket, ahol a szerző a kanonikus magyar nyelvű fordítások javítására, toldás-foldására is vállalkozik. Az amerikai intézményrendszer és irodalmi mező alakulásának feltérképezése pedig számos analógiát kínálhat a piacorientált tendenciák, a befogadásváltozás, a konzervatív nyelvű traumaszövegek hazai kutatásának céljából.

Sári B. László: Mi jön a posztmodernre? Változatok a posztmodern utáni amerikai fikciós prózára. Budapest, Balassi, 2021. 248 oldal, 2700 forint.

*

Jegyzetek:

[1] Álljon itt néhány volumenük láttatására: spekulatív realizmus, újrealizmus, hipermodern, pszeudomodern, altermodern, metamodern, új érzékenység, poszt-posztmodern, egzisztencialista vagy emancipatorikus elköteleződés stb.

[2] Takáts József: „Az inga visszaleng – Elbeszélő próza a kétezres években” Helikon, 2018/3, 336-347.

[3] Antal Balázs: Súly és könnyűség. Regionalitás és átjárhatóság az újabb magyar irodalomban. Miskolc, Műút, 2020., Deczki Sarolta: „Bosszantó realizmuskényszer”. Literatura, 2020/2. 162-170., Szolláth Dávid: Posztkommunista, posztmodern, Új Forrás, https://ujforras.hu/szollath-david-posztkommunista-posztmodern-a-kadar-korszak-emlekezete-nemeth-gabor-garaczi-laszlo-es-kukorelly-endre-autofikcios-prozajaban/ (Letöltés ideje:2022.07.27), Szolláth Dávid: Mészöly Miklós. Budapest, Jelenkor, 2020. 432-434.

[4] Balajthy Ágnes: „Mi jön a fehér, középosztálybeli férfiakra?” Jelenkor, 2022/2, 258-265.

[5] Bálint Bernadett: „Metamodern < = > Modern^Posztmodern” Szépirodalmi Figyelő, 2022/4, 65-79.

[6] Sári B. László: „Joe csikorgó fogsora vagyok”. Vázlat a kortárs amerikai minimalista prózáról. Debrecen,  Debreceni Egyetemi Kiadó, 2014.

[7] Hasonló koncepcióról értekezik Zelei Dávid is kritikájában. Vö.: Zelei Dávid: „Végigírni Amerikát?”, Literatura, 2022/2.  232-237.

[8] Uo.