Aznap, amikor Tokióból elindulni terveztem, eljött hozzám Nagano Szokaze. Fél hónap múlva ő is Kínába utazik, mondta. Javasolta, hogy mindenképpen legyen nálam tengeribetegség elleni orvosság. Dehát Modzsi kikötőjében hajóra szállva csak két nap és két éjszaka az út Sanghajig! Minek vigyek magammal gyógyszert egy legfeljebb kétnapos tengeri útra? Pipogya alak ez a Nagano, gondoltam, de aztán amikor március 31-én délután a Csikugo Maru fedélzetére felszállva megpillantottam az esőben és szélben hullámzó öblöt, máris együttéreztem a tengertől rettegő barátommal.

Nem is tartott sokáig, hogy a saját bőrömön is megértsem milyen büntetésnem jár annak, aki semmibe vesz egy ilyen jótanácsot. Amint a hajó kifutott a nyílt tengerre, felkorbácsolódtak a hullámok. Jómagam és kabintársam, Maszugi úr rattan székeinkben az elülső fedélzeten ülve néztük, ahogy a víz háborogva veri a hajó oldalát. Időről-időre a fejünkre is jutott a habokból. Mondanom sem kell, hogy szinte fehér volt a tenger, mintha egy óriási fazékban, mennydörögve forrt volna. A távolban megpillantottunk egy elmosódott szigetet, minden bizonnyal Kjúsút magát. Akárhogyan is, a tengerjáráshoz szokott Maszugi ráérős elégedettséggel, zavartalanul pöfékelte a cigarettafüstöt, miközben én a kabátom gallérját felhajtva a zsebemben melengettem a kezemet, és csak időnként tettem egy-egy pirulát a számba. Ekkor kezdtem csak igazán átérezni, hogy a tengeribetegség elleni gyógyszerről időben gondoskodó Nagano Szokaze micsoda bölcsességről is tett tanúbizonyságot.

Az addig mellettem üldögélő Maszugi úr egyszer csak eltűnt, fogalmam sem volt, hogy vajon a hajó bárjába vagy máshova ment. Én továbbra is a rattan székemben maradtam. Bár egy külső szemlélő számára nyugodtnak tűnhettem, belülről bizony erőt vett rajtam a nyugtalanság. Ha csak egy kicsit is megmozdultam, elszédültem, és a gyomrom sem volt rendben. Egy tengerész sétált fel és alá előttem (mint később kiderült ő is a tengeri betegséggel áldozata volt). A férfi mozgásától dühítően felkavarodott mindenem. Aztán egy füstjét eregető kis halászhajó is feltűnt előttünk, a hullámok között. Az úszó alkalmatosság oldala szinte teljesen rádőlt a tenger felszínére, nem sokon múlt, hogy a hajótest a víz alá kerüljön. Fogalmam sem volt, hogy miért vállalt valaki ekkora kockázatot az óriási szél és a pusztító hullámverés közepette. A halászhajó látványa is hozzájárult ahhoz, hogy elöntsön a harag.

Mindent erőfeszítésemmel azon voltam, hogy megfeledkezzem a gyötrelmeimről, vidám dolgokra gondoltam. A gyerekeimre, virágokra, a barátomtól kapott csodálatos alamizsnás szilkére, a japán Alpokra, a Meidzsi-kor végének kurtizánjaira. Hogy utána még mi minden másra gondoltam, már nem emlékszem. Illetve, dehogyis nem. Eszembe jutott még a vad vihar, melyen az Angliába tartó fiatal Richard Wagner keresztülment. Azt mondják, hogy ez a tapasztalat jelentős mértékben hozzájárult a Bolygó hollandi későbbi megalkotásához. Egyre jobban szédültem és rámtört a hányinger. Úgy tűnt, hogy nem fogok egyhamar megszabadulni a rosszulléttől. Hogy a fene vinne el, te Wagner, gondoltam végül.

Tíz perccel később a kabinomban feküdtem, és az étkezőasztalról a földre potyogó edények, kések, villák és egyebek csörömpölését hallgattam. Még mindig hatalmas erőfeszítésembe került, hogy a gyomrom tartalma a helyén maradjon. Ilyen esetekben össze szoktam szedni a bátorságomat. Attól rettegtem, hogy ha nem teszek így, szégyenletes módon én leszek az egyetlen tengeribeteg. Az arcvesztéstől való félelem és a hiúság lépett a busidó helyébe.

Ki gondolta volna, hogy másnap reggelre, már ami az első osztályt illeti, egyetlen amerikai utas kivételével mindenki tengeribeteg lesz. Senki más nem ment le az étterembe reggelizni. Ráadásul úgy hírlett, hogy a nem átlagos amerikai egyedüliként a hajó szalonját is felkereste, hogy egy darabig írógépén kalapáljon. Amikor erről értesültem, rögtön vidámabbnak éreztem magam. Ez az amerikai biztosan valami szörnyeteg, gondoltam. Nem emberi, hogy valaki ilyen hullámzás közepette is megőrizze a nyugalmát. Ha megvizsgáljuk, bizonyára hihetetlen dolgokat, mondjuk harminckilenc fogat vagy a hátsó felén kunkorodó aprócska farkat fedezünk fel rajta. Ilyesmiken gondolkodom, miközben megint a rattan székemben ülök, Maszugi úr társaságában az elülső fedélzeten. A tenger olyan nyugodt, mintha a tegnapi rettenetes vihar meg sem történt volna. Csak Csedzsu-sziget árnya sejlik fel valahol elöl, a jobb oldalon.