Első benyomás

1

Amint kiléptünk a mólóra, több tucat riksás vett körbe bennünket. A „bennünket” alatt négyünket, a lapkiadó vállalatnál dolgozó Muratát, Tomozumit és az International News Service munkatársát, Jonest, illetve magamat értem. A riksás szó a japánok számára alapvetően nem hordoz piszkos érzetet, inkább energetikus, erős emberek Edo-korba illő képzetét idézi fel. Ám ha kínai riksásokat jellemezzük, a koszos melléknév a legkevésbé sem túlzás. Rájuk pillantva csak gyanús arcokat láttunk. Minden oldalról elállták az utunkat, a fejüket nyújtogatták felénk, és olyan hangosan kiáltoztak, hogy egy éppen partra szállt japán nő láthatóan összerezzent. Ami engem illet, mikor az egyik riksás meghúzta a kabátomat, önkéntelenül is a megtermett Jones mögé húzódtam.

Kitörtünk a riksások ostromgyűrűjéből, és egy lovas kocsis ügyfelei lettünk. Ám éppen csak elindult a kocsi, a ló már egyenesen neki is ütközött egy téglafalnak. A fiatal kínai kocsis feldühödött, és keményen adott az ostorral a lovának. A ló orra a falhoz tapadt, a hátsó felével ágaskodott. Mondanunk sem kell, hogy majd’ felborult a kocsi. Azonnal hatalmas bámészkodó tömeg gyűlt össze az utcán. Úgy tűnt, ha valaki nem halálosan elszánt, inkább ne szálljon Sanghajban lovas kocsira.

Aztán újra megindult a kocsi, és egy folyóhoz értünk, mely fölött vashíd ívelt át. A folyón olyan szorosan egymás mellé tapadtak a bárkák, hogy a víz színe nem is látszott. A folyó partján néhány zöldre festett villamos siklott a sínjén. Akármerre néztünk, három-négy szintes vörös téglaépületek kerültek a szemünk elé. Nyugati és kínai emberek siettek a dolgukra az aszfaltozott úton. A világ minden részéről érkezett járókelők a vörös turbános indiai közlekedési rendőrök kézmozdulatait követve engedtek utat a kocsinknak. Bármennyire is elfogult vagyok a hazámmal, a közlekedésnek ez a körültekintő szigorúsága és átgondoltsága Tokióban, Ószakában és más japán nagyvárosokban elképzelhetetlen. Bár valamelyest megrettentett a riksások és a kocsis bátor durvasága, a szemem elé táruló ragyogó látványnak köszönhetően lassan felderült a szívem.

Nem sokkal később a kocsink megállt a merénylet áldozatául esett Kim Okkjunhoz[1] kötődő Dongya Yanghang[2] szálloda előtt. Először Murata szállt le a kocsiról, és adott néhány pénzdarabot a kocsisnak. A fuvardíjat keveslő férfinak jó darabig nem akaródzott visszahúznia a kezét. Ráadásul, ahogy mondta a magáét, a szája sarkában csak úgy bugyborékolt a nyál. Murata úgy tett, mintha észre sem venné, határozott, sietős léptekkel megiramodott a szálloda kapuja felé. Jones és Tomozumi sem foglalkoztak a kocsis áradó szavaival. A szívem mélyén sajnáltam ezt a kínait, de Sanghajban valószínűleg már csak így megy ez, gondoltam, és a többieket követve gyorsan bementem a szálloda kapuján. Amikor még egyszer visszapillantottam, a kocsis már teljes nyugalomban ült a bakon, mintha az imént mi sem történt volna. Mégis minek kellett az előbb úgy óbégatnia? – gondoltam.

Egy árnyékos, de díszesen berendezett, mégis furcsa hallba jutottunk. Bár Kim Okkjun már nem lakik itt, ide aztán bármelyik pillanatban berepülhet az ablakon át egy golyó, méláztam el. Ebben a pillanatban odasietett hozzánk a szálloda nyugati ruhát és papucsot viselő, de tiszteletre méltó megjelenésű igazgatója. Murata elmondta, az, hogy itt szálljak meg, az ószakai lapkiadómnál dolgozó Szavamura ötlete volt. Ám a megteremett igazgató úgy gondolhatta, ha szobát ad Akutagava Rjúnoszukének, és az utóbbit esetleg meggyilkolják, sehogyan sem fog jól kijönni a dologból. Sajnálatos módon, mondta, a bejáratnál található egyetlen szobát leszámítva telt háza van. Megnéztük azt az üres szobát: két egyszemélyes ágy, a falak elfeketedtek a fűtésre használt szén füstjétől, a függönyök régiek, még egy szék sem volt bent, amire le lehetett volna ülni. Összegezve, talán Kim Okkjun szellemét leszámítva senki sem szállt volna meg szívesen itt. Megvitattam a dolgot a többiekkel, és arra jutottunk, hogy Szavamura jó szándékú ötletét elvetve átmegyünk a közeli Tízezer Év szállodába.

2

Azon az estén Jones társaságában a Pásztor névre hallgató étterembe mentem vacsorázni. A hely falai és asztalai is vidámságot sugároztak. A pincérek mindannyian kínaiak voltak, de a szomszédos asztaloknál ülő vendégek között egyetlen sárga arcot sem lehetett találni. Jóval ízletesebb volt itt az étel, mint amit a hajón kaptunk. Jonesszal szemben üldögélve próbálgattam az angoltudásomat, és bár időnként összekevertem a szórendet, és hibásan hangsúlyoztam, boldog voltam.

Néztem a nanjingi rizsből készült curryját ráérősen fogyasztó, a legutóbbi találkozásunk óta történtekről beszámoló Jonest. Az egyik történet szerint Jones-kun… Valahogy mindig barátságtalannak érzem a neve után rakni a kun japán tiszteleti utótagot. Jones angol, összesen öt évet élt eddig Japánban. Az öt év alatt végig közeli kapcsolatban álltunk (egyszer még össze is vesztünk). Jártunk együtt kabukiszínházban, hogy állójeggyel nézzünk meg egy darabot, úsztunk Kamakura városnál a tengerben, egy uenói teaházban ittunk hajnal hasadtáig, míg a tálcákon egymás hegyén-hátán hevertek a poharak. Emlékszem, hogy Kume Maszao[3] egyetlen nagy becsben tartott ruhadarabja, egy vendégek fogadásakor hordott hakama nadrág volt rajta, de a végén csak beleugrott vele a tóba. Egy hozzám ennyire közel álló barátot lehet ugyan kunnak szólítani, de nekem valahogy nehezen áll rá a szám. Ünnepélyesen ki kell azonban jelentenem, hogy azért is kerültünk olyan közel egymáshoz, mert kitűnően beszél japánul, nem pedig az én angoltudásom miatt. Akárhogy is, egyik este Jones egy bárba ment iszogatni, és meglátott egy japán pincérnőt, aki egyedül üldögélt egy széken. Kína a hobbim, de Japán a szenvedélyem, szokta mondani gyakran Jones. Különösen akkortájt, épphogy csak átköltözött Sanghajba, és már nosztalgiával gondolt mindarra, amit Japánban megtapasztalt. Amint megpillantott a japán pincérnőt, japán nyelven üdvözölte: ‒ Mikor érkezett Sanghajba? ‒ Csak tegnap. ‒ És hiányzik Japán? ‒ A pincérnő könnyes szemmel válaszolt a kérdésére: ‒ Nagyon szeretnék hazamenni. ‒ Jones angol nyelven mesélte el nekem a történetet, de jó néhány mondatot, így a „Nagyon szeretnék hazamennit” is japánul mondta. Utána csöndesen elmosolyodott, és így szólt: ‒ Mikor ezt meghallottam, awfully sentimental lettem.

A vacsora után a nyüzsgő Sima úton kóboroltunk, majd betértünk a Café Parisienbe, és néztük a táncoló vendégeket.

Tágas volt a tánctér. A fények a zenekar játékát követve egyszer kékre, másszor pirosra váltottak. Mindez meglehetősen hasonlított a tokiói Aszakusza városrész szórakozóhelyein megszokottakhoz, bár a zenészek sokkal magasabb színvonalon játszottak, összehasonlíthatatlanul jobban, mint aszakuszai társaik. Ebből a szempontból, bármennyire is Sanghajban voltunk, ez bizony nyugati tánctér volt.

Leültünk egy sarokasztalhoz, ánizslikőr ízlelgettünk, és csak néztük a tarka ruhákba öltözött filippínó nők és öltönyös fiatal amerikaiak vidám táncát. Úgy emlékszem, hogy Whitman vagy egy másik költő rövid versében található egy sor: A fiatal fiúk és lányok egyszerűen szépek, az idősebb férfiak és nők szépsége máshogy vonzó. Pontosan ez jutott eszembe, amikor egy idősebb, kövér angol házaspár láttam táncolni a többiek között. Ám mikor mindezt mély sóhajok közepette megosztottam Jonesszal, ő csak nevetett. Amikor öreg párokat lát táncolni, legyenek kövérek vagy soványak, nem tudja megállni nevetés nélkül, mondta.

3

Amikor kijöttünk a Café Parisienből, már kevesen jártak az utcán. Előhúztam a zsebórámat, éppen elmúlt tizenegy. Bármennyire is nagyváros Sanghaj, korán nyugovóra tér.

Csak azok a félelmetes riksások húzták-vonták még mindig az utasaikat. Amint megpillantottak bennünket, már közelítettek is. Még napközben megtanultam Muratától egy kínai kifejezést: ‒ Bu yao! A „bu yao” azt jelenti, hogy nem szükséges. Úgyhogy, amikor csak riksást láttam, ördögűző varázslat módjára kezdtem kántálni: ‒ Bu yao! Bu yao! Bu yao! ‒ Ez volt az első figyelemre méltó kínai nyelvű mondat, amit megtanultam. Ha az olvasó nem érzi át, mennyire lelkesen dobálóztam a riksások felé ezzel a kifejezéssel, bizonyára sohasem tanult még idegen nyelvet.

Sétáltunk a csendes úton, csak a bőrcipőnk kopogása visszhangzott. Az út két oldalán időnként három-négy szintes, cseréptetős téglaépületek takarták ki az éjszakai eget. Az utcai lámpák fénye megcsillant a fehérre festett falon, az utóbbira hatalmas dang (当) írásjegyet festett valaki.  Tovább haladva, egy részen, ahol igencsak összeszűkült a járda egy „XY nőgyógyász” cégtáblát erősítettek fel, míg egy helyre, ahol leesett a falról a vakolat, a Dél-tengeri Dohányvállalat reklámplakátját ragasztották. Már jó ideje mentünk, de csak nem értünk el a szállodánkba. Mindeközben rendkívül megszomjaztam, amiben a nem sokkal korábban fogyasztott ánizslikőr lehetett a ludas.

‒ Hé, nem tudunk valahol inni egyet? Kiszárad a torkom!

‒ Mindjárt odaérünk egy kávézóhoz. Bírd ki még egy kicsit!

Öt perccel később már egy kis asztalnál ültünk, és jéghideg szódát ittunk.

A hely jóval színvonaltalanabbnak tűnt, mint a Café Parisien. Kétfelé fésült hajú kínai fiatalember ült a barackrózsaszín falnál, és egy hatalmas zongorán játszott. Rajta kívül még három-négy angol tengerész tartózkodott a kávézóban, akik néhány erősen kisminkelt nővel jártak vonaglós táncot. Végül aztán a bejárat üvegajtajánál egy kínai rózsaárus öregasszony, miután meghallgatta „bu yao, bu yao” kiáltásaimat, mozdulatlanul meredt a táncoló tengerészekre. Mintha csak egy újságban közzétett képet nézegettem volna. A képaláírás természetesen nem más volt, mint „Sanghaj”.

Ebben a pillanatban hirtelen öt-hat, ugyancsak tengerészféle özönlött be a bejáraton, úgyhogy az ajtóban álló virágárus megjárta. A részeg férfiak durván lökdösődtek befelé, az öregasszony karján lógó virágoskosár a földre esett. A tengerészek egyáltalán nem foglalkoztak ezzel, korábban érkezett társaikhoz hasonlóan gyorsan őrült táncra perdültek. Az öregasszony motyogva dohogott, és közben lehajolt, hogy felszedegesse a rózsákat. Ám mielőtt odanyúlt volna, a tengerészcsizmák a virágokra tapostak.

‒ Megyünk? ‒ ugrott fel hirtelen Jones, mintha valami betegségtől szerette volna távol tartani magát.

Én is azonnal felálltam, de a lábaink körül, a földön rózsák hevertek. Miközben a kijárat felé tartottam, önkéntelenül is eszembe jutott a francia karikaturista, Daumier egyik rajza.

‒ Ej, ilyen az élet!

Jones egy ezüstpénzt dobott az öregasszony virágoskosarába, majd felém fordult:

‒ Milyen az élet?  

‒ Az élet egy rózsákkal teleszórt út.

Kimentünk a kávézóból. Odakint riksások várták a távozó vendégeket. Amikor megpillantottak, a szélrózsa minden irányából, egymást félretaszítva törtek felénk. Ami a riksásokat illeti, természetesen „bu yao” volt a helyzet. Ekkor azonban észrevettem, hogy a riksásokon kívül még egy kellemetlen alak is utánunk jött. A virágárus öregasszony már ott is volt mellettünk, és csak úgy mondta a magáét, miközben kolduló mozdulattal felénk nyújtotta a kezét. Már kapott tőlünk egy ezüstöt, de láthatóan azt szerette volna, hogy még egyszer nyúljunk bele a pénztárcánkba. Megszántam a kapzsi mód áruba bocsátott szépséges rózsákat. Ennek a minden hájjal megkent asszonyságnak és a társaságunkat a szállodába szállító kocsisnak köszönhetem nem csupán a sanghaji, de sajnálatos módon az első kínai benyomásaimat is.

Jegyzetek:

[1] Kim Okkjun (1851–1894) a Csoszon-dinasztia idején Japánban is tevékenykedő koreai reformer politikus. Honfitársa gyilkolta meg egy Sanghajba tartó hajón. Ez a gyilkosság volt az első japán–kínai háború (1894–1895) casus bellije.

[2] A Dongya Yanghang (szó szerinti fordításban Kelet-ázsiai Külföldi Cég) szálloda japán tulajdonban volt ebben az időszakban.

[3] Kume Maszao (1891–1951) népszerű japán dráma- és regényíró, költő. Akutagava évfolyamtársa a Tokiói Egyetemen.  

***

Az írás eredeti címe és a felhasznált szövegkiadás: 芥川 竜之介: 上海游記, https://www.aozora.gr.jp/cards/000879/card51215.html?fbclid=IwAR1CdfGU_lg5dksQwH9vB-wlR9boe1_KRiW3iiEHds4lAOpNOxvNoFTDxPY