A városban

1

A haikuköltő Joszoki úr javaslatának megfelelően meglátogattuk Sanghaj belvárosát. Borús délután volt, lógott az eső lába. A lovaskocsink egyre csak haladt előre a nyüzsgő utakon. Kétoldalt üzletek, az egyik ajtaját pecsételésre használt cinóbervörös festékmasszához hasonló színben tündöklő sültcsirkékkel lógatták tele. Egy másik boltban, meglehetősen ijesztő látványt nyújtva mindenféle formájú és fajtájú lámpák díszelegtek. Egy gazdagságot sugárzó ezüstüzletben csak úgy csillogtak a kifinomult ezüstneműk, míg egy szegényes kocsma előtt régi cégér ‒ „Taibai hagyományai”[1] ‒ lógott. Miközben a kínai üzleteket csodáltam, a lovaskocsink elért egy még a korábbiaknál is szélesebb útra, lelassult, és bekanyarodott egy szemközti mellékutcába. Emlékszem, hogy Joszoki megjegyezte, hogy hajdanán ezen a széles úton húzódott a városfal.

Leszálltunk a lovaskocsiról, és besétáltunk egy másik, szűkebb kis utcába. Talán helyesebb, ha ezt az utcácskát inkább sikátornak nevezem. Kétoldalt csak úgy sorjáztak a boltok, a madzsong köveket áruló üzletet rózsafa bútorkereskedés követte. Az épületek szűkös ereszeinél tömött összevisszaságban lógtak a legkülönbözőbb formájú cégérek. Szinte az eget is kitakarták. A járókelők is annyian voltak, hogy egymás sarkát taposták. Szerettem volna megnézni magamnak egy olcsó pecséteket áruló boltot, de mindenhol emberekbe ütköztem. A szemem is belekáprázott a rengeteg járókelőbe, akik többnyire kínai közemberek voltak. Szorosan Joszoki úr háta mögött, többnyire előre meredve lépdeltem a kőlapokkal kirakott sikátorban. Elővigyázatosan haladtam előre.

A sikátor végéhez érve megpillantottam a Huxin pavilont, amiről korábban már annyit hallottam. Kétségkívül szép a Huxin, vagyis Tó közepi pavilon elnevezés, de valójában egy összedőlés szélén álló, romos teázót takar.  A pavilont körbevevő tavacska felszínét kékes színű algaréteg borítja, a víz szinte ki sem látszik alóla. A tavat kőből készült, láthatóan nem túl szilárd korlát veszi körbe. Amikor ideértünk, egy világoszöld, bélelt kabátot viselő, hosszú copfos kínai… (Itt szükséges egy megjegyzést tennem: Kikucsi Kan[2] gyakran kritikával illet, hogy a szövegeimben a latrina szóhoz hasonló kifejezéseket használok. Ha ugyanezt a szót egy haikumban olvasná, természetesen Josza Buszon „lótrágyájának” és Macuo Basó[3] „lóhúgyának” hatását kezdené emlegetni. Mindezek ellenére nem tehetem meg, hogy ne figyeljek oda Kikucsi Kan úr nagybecsű véleményére. Ám, ha kínai útijegyzeteket ír az ember, és az alsóbb régiókba téved, időnként át kell hágnia a régi illemszabályokat, egyébként képtelen lesz élettel teli leírásokat alkotni. Aki nem hiszi, próbálkozzon meg maga is az írással.) De hagyjuk a fecsegést, térjünk vissza a tárgyunkhoz. A kínai férfi ráérősen vizelt a tóba. Nem érdekelte őt Chen Shufan[4] árulása, nem törődött a beszélt nyelvi költészet népszerűségének csökkenésével, nem foglalkozott a vitával, hogy vajon kitart-e a japán-angol szövetség, ezek egyike sem izgatta. A férfi viselkedésmódjából és arcáról csak úgy sütött a gondtalanság. A felhős ég alatt magasló, kínai stílusú romos pavilon, a betegesen zöld nyálkával borított tavacska, a bugyborékoló sugárral a vízbe ívelő vizelet… Ez nem egyszerűen csak a melankóliába szerelmes írónk[5] kedvére való tájkép volt, hanem ennek az öreg és hatalmas országnak félelmetes és élesen ironikus szimbóluma is. Jó hosszú ideig szemléltem, szinte a retinámba véstem ezt a kínai férfit. Joszoki úr azonban mintha csak annyit mondott volna, hogy mit kell ettől úgy meghatódni? Nem egy ritka látvány.

‒ Nézzen csak oda! Talán más is folyik ezeken a járdaköveken, mint vizelet?

Keserű mosoly jelent meg Joszoki úr arcán, és gyors léptekkel megindult visszafelé a tó partján. Ahogy ezt kimondta, azonnal vaskosan hullámzó húgyszagot éreztem a levegőben, és azt megérezve már meg is fejtette a tóban lévő víz színének titkát. A Huxin pavilon már csak Huxin pavilon, a vizelet pedig vizelet. Lábujjhegyre állva siettem Joszoki úr nyomába. Eszembe sem jutott, hogy gondtalan ódát zengjek.

2

Nem sokkal később megpillantottunk egy földön ülő, öreg vak koldust. A koldulásban alapvetően mindig van valami romantikus. Bár, ha valaki felteszi a kérdést, hogy mi is a romantika, nos talán nem is olyan könnyű megegyezésre jutni. Azonban jellegzetessége, és még az is lehet, hogy értéke, hogy mindig furcsa dolgok, például szellemek, Afrika, álombéli világ, női indíték és egyebek iránt epedezik. Éppen ezért természetesen egy koldus romantikusabb, mint egy cég egyszerű alkalmazottja. Ám, ami a kínai koldusokat illeti, még fantasztikusabb a dolog. Éppen esni kezdett az eső, az út szélén fekvő szegény ember régi újságpapírral takarózott, a térdét elfertőzött sebek borították, olyan volt, akár egy hámozott gránátalma. Koldusunk pedig kinyújtott nyelvvel nyalogatta a varratokat. ‒ Dióhéjban, a romantikus dolog látványára visszavonulót fúj az ember. Ha kínai regényeket olvasunk, gyakran találkozunk bennük a magukat koldusnak álcázó kóbor halhatatlanok történeteivel. A kínai koldusok romantikája innen ered. Ami a japán koldusokat illeti, nem annyira elképesztően tisztátalanok, mint kínai társaik, úgyhogy nem lehettek az eredői a kínai regények koldustörténeteinek. A japán koldusok legközelebb talán a sógun család hordszékvivőjéhez áll, aki egy korábban sohasem látott puskát ajánl fel a gazdájának, vagy meghívja   Janagiszava Kient[6] a hegyek közé, hogy ízlelje meg teája isteni ízét. ‒ De messzire kalandoztunk, térjünk hát vissza az elbeszélésünkhöz. Ha jobban megnéztük az öreg, vak koldust, akár egy mezítlábas halhatatlan, vagy magának Li Tieguai-nak egy korábban nem látott megjelenési formája is lehetett. Különösen, ha elolvastuk az előtte lévő kőlapra krétával írt, szomorú élettörténetét elbeszélő megható írásjegyeit. Azok az írásjegyek bizony még az enyémeknél is szebbek voltak. El is gondolkoztam, hogy vajon ki írhatta meg őket a koldus helyett?

Tovább haladva jó néhány régiségüzletet találtunk az utca két oldalán. A boltokban réz füstölőtartók, sírokból származó lószobrok, rekeszzománc edények, sárkányfejekkel díszített vázák, jáde papírnehezékek, gyöngyházberakásos szekrénykék, márványlapot tartalmazó asztali paravánok, kitömött fácánok és Qiu Ying[7] képeinek másolatai. A tárgyak rendezetlen összevisszaságban töltötték meg az üzleteket. A hagyományos kínai kabátot viselő tulajdonos szájában vízipipával, ráérős elégedettséggel üldögélve várta a betérő vásárlókat. Az árakról érdeklődtem nála. Arra jutottam, hogy ez bizony még akkor sem olcsó, ha felére alkudom le azt, amit kért. Tokióba visszatérve Katori Hozuma[8] a sanghaji régiségárakról érdeklődött. Őszerinte, ha régiséget akar vásárolni az ember, a legjobb, ha a tokiói Nihonbasi kerület Nakadóriján néz körbe.

A régiségkereskedések utcájának végén egy nagy templom állt. A messze földön híres sanghaji Városisten templom, amit levelezőlapokról már régóta ismertem. Amikor odaértünk, csak a kijövő és bemenő csoportjait láttuk, egymást váltva borultak le a város isteneinek áldását kérve. Mondanunk sem kell, hogy akadtak, akik füstölőt gyújtottak, mások papírpénzt égettek, elképzelhetetlenül sokan voltak. Minden bizonnyal a füst és a tűz lehetett az oka, hogy a tetőgerendákra helyezett vízszintes felirat, és az oszlopok függőleges párversei különleges látványt nyújtva, olajosan ragyogtak. Talán csak nagycsarnok mennyezete alatt lógó, néhány füzérnyi arany és ezüst papírpénzen, és csavarforma füstölőn nem hagyott nyomot a gomolygás. Mikor mindezzel szembesültem, a koldushoz hasonlóan a régi kínai regények jutottak az eszembe. Különösen a kétoldalt sorba rendezett alvilági bírák alakjai, vagy éppen a város istenének középen, egyenesen ülő szobra, mintha csak a Qing dinasztia két írástudója, Pu Songling Furcsa históriáinak vagy Yuan Mei Amiről a mester nem beszél című művének illusztrációi lettek volna. Igazi csodálattal töltött el a szobrok szépsége, sokáig nem is akartam továbbállni. Nem törődtem vele, hogy Joszoki úrnak mennyi ideig kellett várnia rám.

3

A korábban már kifejtett dolgokat nem szükséges itt részletezni. A rókaszellemekről szóló történetekkel teli regényekben annyiszor esik szó az Öreg Város istenről, a feladatukat végző alvilági bírákról vagy szellemírnokokról, hogy ha akarnánk sem tudnánk felsorolni.  Az egyik történet a templom eresze alatt tanyázó diák sorsát jobbra fordító Városistenről szól, a másik a városlakókat zaklató tolvajt halálra ijesztő alvilági bíráról. Az előbbiekből úgy tűnik, hogy mintha mindegyikhez csak jó tettek kötődnének. Ám azért van egy „Tolvaj Városisten” is, akinek kutyahúst tesznek az oltárra, ő a rossz emberek segítője. A tüsténkedő alvilági bírák és szellemek között pedig még több a gonosztevő. Akadnak, akik az élő emberek feleségeit üldözik, és ezért végül büntetésképpen levágják a végtagjaikat; mások szégyentelenül viselkednek az emberi világban, de aztán példát statuálnak rajtuk, és elveszítik az arcukat. Mégis, mikor kínai regényeket olvasunk, akadnak érthetetlen részek. Habzsolom a szavakat, de érzem, hogy valami mégis hiányzik. Viszkető érzés fog el. De ezúttal, hogy saját szememmel láttam a Város istenének templomát, azonnal megvilágosodtam. Bármennyi elképesztő dolog is legyen a kínai regényekben, az írók elképesztő képzelőereje mindenképpen megérdemel egy elismerő bólintást. Még az is lehet, hogy a vigyorogva vöröslő alvilági bírákat nézve, a gonoszságot magát látja az ember. A tetszetős szakállat viselő Városisten pedig mintha arra várna, hogy méltóságteljes őrei kíséretében az éjszakai égre emelkedjen.

Miután ezen morfondíroztam, Joszokival együtt kimentünk a templom előtt található utcára, tele különböző standokkal. Zoknik, játékok, cukornád, gyöngyház gombok, törülköző és mogyoró. Ezen kívül egy hosszú sor étel és italárus. Mondanom sem kell, hogy az itt tolongó tömeg nem sokban különbözött a Japánban ünnepnapokon a templomokban megjelenő embertársaink seregétől. A tekintetemet felemelve megpillantottam egy az út túloldalán haladó szép csíkos nyugati öltönyt, a nyakkendőn ametiszttel díszített nyakkendőtű, a viselője divatos kínait. Mindeközben a mi oldalunkon egy a csuklóján egy csillogó ezüst karkötővel büszkélkedő, régiesen kisminkelt asszony tipegett elkötött lábain. Úgy tűnt, hogy a tömegbe nem keveredtek bele a Szép asszonyok egy gazdag házban Chen Jingjijéhez[9] vagy a Virágkedvelők kincses tükre[10] Xi Shiyijéhez hasonló hősök, és hát Du Fu[11], Yue Fei[12], Wang Yangming[13] és Zhu Geliang[14] sem. Másképp megfogalmazva a mai Kína nem az a Kína, amit a japánok a régi versekből megismernek. Trágár, kegyetlen és kapzsi, regényszerű világ ez. Bár manapság a porcelánokkal, pagodákkal, vízililiomokkal és madárkás hímzésekkel szerelembe esett olcsó orientalizmus nyugaton is visszaszorulóban van, és a Kínát az Irodalmi alkotások mércéjéből és a Tang-kori versek gyűjteményéből ismerő sinológusokon kívül Japánban is egyre gyengül.

Ugyanazon az úton mentünk vissza, így újra pillantást vethettünk a tavacska melletti nagy teaházra. Meglepő módon, a templommal összehasonlítva a teaházban alig ültek emberek, de ahogy átléptük a küszöböt, pacsirták, pápaszemesmadarak, rizspintyek és papagájok és egyebek láthatatlan hangzavara ütötte meg a füleinket. Az árnyékos tetőgerendára, a helyet teljesen kihasználva kalitkákat lógattak fel. Régóta tudom, hogy a kínaiak szeretnek kismadarakat tartani, de azt, hogy ennyire szorosan egymás mellé rakják azokat a kalitkákat, és arra kényszerítik a madarakat, hogy túlénekeljék egymást álmomban sem gondoltam volna. Hol van itt a madarak énekének élvezete? Azonnal be is tapasztottam a fülemet, hogy ne szakadjon be a dobhártyám, és távozásra ösztökéltem Joszokit. Már-már futva hagytam el a fülsüketítő hangok félelmetes teaházát.

Ám a kismadarak hangját nem csak a teaházban lehetett hallani. Alighogy kiértünk a szabadba, megláttunk egy mindkét oldalán felaggatott kalitkákkal teli, szűk utcácskát. Azokból a kalitkákból is megállás nélkül jött a madárcsiripelés. Nem, nem a sanghaji Bundon őgyelegve madaraikat hobbiból énekeltető emberekkel találkoztunk. Kizárólag madárboltok voltak itt (bár az igazat megvallva máig nem tudom, hogy madarakat vagy madárkalitkákat árulnak-e ezek az üzletek), az egyik a másik után, mondhatni sorokba rendezve.

‒ Kérem, várjon egy kicsit! Veszek egy madarat ‒ vetette oda nekem Joszoki, és öles léptekkel már be is lépett az egyik boltba. Elhaladtam az ajtó mellett, mert a közelben megláttam egy lakkdíszes portállal büszkélkedő fényképész üzletet. Amíg Joszokira vártam, Mei Lanfang, a híres pekingi operaénekes fényképét nézegettem a fényképész kirakatában, és azon tűnődtem, hogy vajon mit fognak szólni Joszoki az apjukat otthon váró gyerekei, mikor megkapják a kismadarukat.

*

Jegyzetek:

[1] A „Taibai hagyományai” feliratot egykor gyakran felírták a kínai ivók bejáratára. Taibai nem más, mint Li Taibai (Li Taj-po, Li Paj) (701-762) italozást kedvelő, Tang-kori kínai költő.

[2] Kikucsi Kan (1888-1948) Jelentős modern japán próza és drámaíró.

[3] Josza Buszon (1716-1783) és Macuo Basó (1644-1694) az Edó-kor két költő nagysága.

[4] Chen Shufan (1885-1949) A kínai császárság bukása (1911) után aktív tábornok, politikus.

[5] Valószínűleg Szató Haruo (1892-1964) költőről, íróról és kritikusról van szó.

[6] Janagiszava Kien (1703-1758) Korának híres japán festője.

[7] Qiu Ying (1494-1552) A Ming-dinasztia stílusteremtő kínai festője.

[8] Katori Hozuma (1874-1954) Japán fémműves iparművész.

[9] Chen Jingji a Szép asszonyok egy gazdag házban című klasszikus kínai regény főszereplője, Ximen Qing nevelt fia.

[10] Virágkedvelők kincses tükre Qing-kori homoszexuális pornográf regény. Xi Shiyi az egyik főszereplő.

[11] Du Fu (712-770), Tang-kori költő.

[12] Yue Fei (1103-1142), Song-kori tábornok.

[13] Wang Yangming (1472-1529), Ming-kori neokonfuciánus filozófus.

[14] Zhuge Liang (181-234), hadvezér, politikus.

Az írás eredeti címe és a felhasznált szövegkiadás: 芥川 竜之介: 上海游記, https://www.aozora.gr.jp/cards/000879/card51215.html?fbclid=IwAR1CdfGU_lg5dksQwH9vB-wlR9boe1_KRiW3iiEHds4lAOpNOxvNoFTDxPY