Ennek a mesés történetnek a hőse egy férfi, akinek Ósino Hanzaburó a neve. Sajnos azonban se nem herceg, se nem királyfi. A Mitsubishi vállalat pekingi leányvállalatánál dolgozik, és még nem töltötte be a harmincat. Két hónappal a kereskedelmi főiskola elvégzése után Hanzaburó Pekingbe utazott. Kollégái és főnökei különösebben nem lelkesedtek iránta. Mindazonáltal kiemelkedően rosszat se mondtak róla. Ami a külsejét illeti, nem volt benne semmi különleges. Még a családi élete is szokványosnak számított.

Hanzaburó két évvel ezelőtt feleségül vett egy lányt. Cunekónak hívták. Igaz, ami igaz, nem szerelmi házasságot kötöttek. Hanzaburó rokonai, egy idős házaspár hozta össze a fiatalokat házasságközvetítő segítségével. Cuneko sem volt valami szépség. De azt sem lehetett róla mondani, hogy kifejezetten pocsék lenne. Pufók arcán örökös mosoly vibrált. Az örökös mosoly csak akkor hagyta el az arcát, amikor Mukdenből Pekingbe utaztak, és Cunekót összevissza csípték a poloskák a hálókocsiban. Ettől fogva azonban többé nem kellett a poloskáktól tartania. Mindig volt nála két flakon abból a bizonyos denevéremblémás rovarirtóból az X utcában, a vállalat tulajdonában levő házban, ahol laktak.

Ahogy már elmondtam, Hanzaburó szokványos családi életet élt. És valóban, élete nem sokban különbözött az átlagostól. Együtt ebédeltek Cunekóval, együtt hallgatták a gramofont, együtt mentek moziba, vagyis ugyanolyan életet éltek, mint más pekingi hivatalnokok. Igen ám, de életüket hirtelen megzavarta a sors rendelése, amely elől senki sem menekülhet. Igen, a sors rendelése egyszer, ebéd után egy csapásra zúzta szét szokványos családi életük egyhangúságát. Ósino Hanzaburó, a Mitsubishi cég hivatalnoka ugyanis váratlanul elhunyt agyvérzésben.

Aznap délelőtt, mint rendesen, Hanzaburó a Tungtuan-pajlou épületében az asztalánál nagy igyekezettel épp az aktái rendezgetésével foglalatoskodott. Vele szemben ülő kollégája semmi különösebb rendellenességet nem vett észre rajta. Helyesebben csak annyit látott, hogy amikor Hanzaburó a cigarettáját a szájába tette, és a gyufával rá akart gyújtani, váratlanul elvesztette az eszméletét, és előrezuhant. Valóban, igazi hirtelen halál volt. De szerencsére a világ a különböző halálnemeket nemigen kritizálja. Sokkal inkább az emberek életmódjára tesznek megjegyzéseket. Hanzaburó esetében még az életmódja sem adott alkalmat különösebben éles kritikára. Nem, éles kritikáról szó sem esett! Főnökei és kollégái mély együttérzésükről biztosították az özvegy Cunekót.

Jamai professzornak, a Tungzsen kórház igazgatójának diagnózisa szerint Hanzaburó halálát agyvérzés okozta. Hanzaburó viszont egyáltalán nem gondolt arra, hogy agyvérzése van. Még az sem fordult meg az agyában, hogy ő meghalt. Így hát már azon is elcsodálkozott, hogy olyan irodába került, amilyet eddig soha életében nem látott.

A nap sugaraiban az iroda függönyei lassan lengedeztek minden szellőfúvásra. Az ablakon túl semmi sem látszott. Az iroda közepén egy nagy asztalnál két fehér köpenyes kínai egymással szemben ülve lapozgatta az anyakönyveket. Az egyik még húszéves sem volt. A másik sárga ruhát és hosszú bajszot viselt. Az a kínai, aki még be sem töltötte a húszat, tollát éppen végigfuttatta az anyakönyvön, anélkül, hogy hősünkre nézett volna, és a következő kérdést intézte hozzá: 

– Are you Mister Henry Ballet, ar’nt you?

Hanzaburó meglepődött. De amennyire tőle telt, tiszta pekingi kiejtéssel így válaszolt:

– Ósino Hanzaburó vagyok a japán Mitsubishi vállalattól.

– Nahát ilyet! Maga japán?  – felelte csodálkozva a kínai, miközben tekintetét végre hősünk felé fordította.

Az idősebb kínai, miközben szintén az anyakönyvbe körmölt valamit, ugyanolyan meglepetten Hanzaburóra nézett.

– Hát akkor mit is lehet itt tenni? Személycsere történt!

– Baj van! Komoly baj! Ilyesmi még egyszer sem fordult elő a forradalom óta! – zsémbelődött az idősebb kínai, miközben remegett a toll a kezében.

– Mindenképpen vissza kell cserélni!

– Hé, izé! Maga! Ósino úr! Kérem, várjon egy kicsit!

Az a kínai, aki még be sem töltötte a húszat, kinyitott egy újabb vastag anyakönyvet, és mormogva olvasni kezdett belőle valamit. Aztán gondolt egyet, összecsapta, és az előbbihez képest még jobban meglepődve így szólt az idősebb kínaihoz:

– Semmi értelme. Ósino Hanzaburó három nappal ezelőtt meghalt.

– Három nappal ezelőtt?  

– Ráadásul a lába teljesen feloszlott. Mind a két lábának annyi! Combtól lefelé mindene hiányzik!

Hanzaburó ezúttal másodszor is meglepődött. Az elhangzott beszélgetés alapján először azt fogta fel, hogy meghalt. Másodszor pedig azt, hogy azóta három nap telt el. Harmadszor pedig, hogy nincsen lába. Ekkora ostobaság nem lehet igaz! Hát itt van az ő lába! Azzal gyorsan lenézett, s abban a pillanatban ösztönösen felkiáltott. Ebben a kiáltásban nem volt semmi különleges. Az ablakon beáradó szélben ott himbálózott mindkét fehér nadrágszára élére vasalva, alatta fehér cipő. A látvány megdöbbentette, nem akart hinni a szemének. Hogy megbizonyosodjon, mind a két kezével meg akarta érinteni. És valóban, a combjától lefelé mind a két lába eltűnt, mintha a levegőt akarta volna megmarkolni. Hanzaburó meglepetésében a fenekére esett. És abban a pillanatban a lába – helyesebben a nadrágja –, akár egy léghajó, amelyből nagyot szusszanva most fogy el a levegő, a padlóra huppant.

– Jól van. Jól van. Majd megoldjuk valahogy.

Az idősebb kínai, akinek egyáltalán nem csillapult a dühe, még ezt mondta a beosztottjának:

– Ez a te hibád! Megértetted?! A te hibád miatt van! Azonnal jelentenünk kell írásban a dolgot. Úgy bizony! Hol tartózkodik most Henry Ballet?

– Éppen most néztem meg. Pillanatnyilag Hankouba utazott.

– Akkor azonnal táviratot kell küldeni Hankouba, hogy sürgősen küldjék el nekünk Henry Ballet lábát.

– Hát ez sehogy sem fog menni! Amíg megérkeznek a lábak Hankouból, Ósino törzse teljesen feloszlik.

– Baj van! Komoly baj! – Az idősebb kínai nagyot sóhajtott. Hirtelen mintha a bajusza is megnyúlt volna. – Ez a te hibád. Azonnal írásos jelentést kell küldeni! Kár, hogy az utasok közül senki sem maradt ott, ugye?

– Hát, pontosan egy órája történt. Legfeljebb egy ló van csak már, de…

– Miféle ló?

– A lóvásárból maradt ott a Tösen kapunál. Épp most adta ki a lelkét.

– Akkor annak a lónak a lábát fogjuk felhasználni. Mégiscsak jobb lesz ez a lóláb, mintha Ósinónak nem lenne semmije. Gyorsan hozd ide azt a lábat!

Az a kínai, aki még be sem töltötte a húszat, felállt a nagy asztal mellől és könnyed mozdulatokkal elindult egy bizonyos irányba. Hanzaburó harmadszor is meglepődött. Még hogy mindenáron lólábat raknak fel neki! Mennyi gond lehet egy lólábbal! Könyörögni kezdett az idősebb kínainak, még mindig a padlón ülve:

– Bocsánat, csak a lólábtól kíméljenek meg, kérem! Mérhetetlenül utálom a lovakat! Az életemre esküszöm! Emberlábat adjanak nekem, kérve kérem! Henry lábát, vagy akárki másét! Az se gond, ha szőrös egy kicsit, mindent elviselek, csak emberi láb legyen!

Az idősebb kínai dühösen nézett le Hanzaburóra, miközben bólogatva ezt ismételgette:

– Ha meglenne, akkor föltennénk. De mivel nincs sehol egy emberi láb… Tudja, szerencsétlenség történt, próbáljon megbékélni a dologgal. Különben a lóláb nem is olyan rossz! Hát azért időről időre patkót kell cserélni, de higgye el, még a legmeredekebb hegyi ösvényen sem lesz gondja vele soha…

Eközben megérkezett az ifjabb hivatalnok, játszi könnyedséggel hozta be a két lólábat, ami pont olyan volt, mint egy pár csizma, amilyet a szállodákban a boyok viselnek. Hanzaburó el akart szaladni. De hát hiányzott a lába! Szomorúan vette tudomásul, hogy felállni sem képes. Ezalatt odalépett hozzá az alacsonyabb rangú hivatalnok, és elvette tőle a fehér cipőt meg a zoknit.

– Nem kell! Csak lólábat ne! Először is micsoda módszer: lábat cserélnek, és még az engedélyemet se kérik hozzá!

Amíg Hanzaburó így üvöltözött, az alacsonyabb rangú hivatalnok egy lólábat helyezett a jobb nadráglyukba. A lóláb pedig, mintha fogakra végződött volna, szinte rátapadt a jobb csípőjére… Ezután a bal nadráglyukba helyezett el egy lólábat. Ez is remekül illeszkedett.

– Így ni! Már rendben is van!

 A húszévesnél is fiatalabb kínai megtörölte karomszerű, hosszú kezét, miközben mosoly terült szét az arcán. Hanzaburó elgondolkodva szemlélte a kínai lábát. S ekkor egyszerre csak a fehér nadrág szárából két pata, két pej színű lóláb bújt elő.

*

Hanzaburó csupán erre emlékezett. A többi esemény az előbbiekhez képest már nem maradt meg ilyen tisztán az emlékezetében. Azt sem felejtette el, hogy összeverekedett a két kínaival. Azután úgy érezte, mintha egy meredek lépcsőn gurulna lefelé. Mindez csupán homályos emlék maradt. Az viszont biztos, hogy miután különös, ismeretlen kísértetek között bolyongott, majd végre magához tért, már a vállalati tulajdonban lévő X utcai házukban felállított koporsóban feküdt. Ráadásul a Hongandzsi templom fiatal misszionáriusa éppen valami búcsúimát mormolt a koporsója előtt.

Persze az emberek másról sem beszéltek, mint Hanzaburó feltámadásáról. Hatalmas fotót közölt róla a Sunten dzsihó, háromhasábos cikk jelent meg róla. Mégis a cikk mellett a gyászruhába öltözött Cuneko talán kicsit jobban mosolygott a kelleténél. A főnökség és néhány kolléga a feleslegesnek tűnő halotti ajándékok helyett bankettet rendezett a cég számlájára. Az viszont egészen biztos, hogy Jamai professzor tekintélye jócskán veszélybe került. Ám a professzor, miközben hidegvérrel eregette a szivarjából a füstkarikákat, ügyesen helyreállította a hitelességét. Mély meggyőződéssel állította, hogy ez a természet misztériuma, amely magasabb rendű az orvostudománynál. Így hát a professzor presztízsén nem esett csorba, inkább az orvostudomány veszített a hiteléből.

A banketten megjelentek közül egyedül csak a mi Hanzaburónk arcán nem tűnt fel mosoly. Persze, nem volt ebben semmi meglepő. Hiszen mióta feltámadt, lólába lett. Lábujjai helyén paták voltak, amelyek egy pej paripa lábaiban folytatódtak. Ahányszor csak rábámult a lábára, mindannyiszor kimondhatatlan csalódást érzett. Semmi kétség, azonnal fejét veszik, ha a cégnél valaki meglátja a lábát! És akkor a kollégái megszakítanak vele minden kapcsolatot! Cuneko pedig… Ó! „Gyarlóság, asszony a neved!” Cuneko is bizonyára követi a példát: miért lenne szüksége éppen egy lólábú férjre! Valahányszor Hanzaburó erre gondolt, mindannyiszor úgy döntött magában, hogy bármilyen áron is, de el kell rejtenie a lábát. Kimonóját európai ruhára cserélte, mert így csizmát húzhatott. És emiatt zárta be maga mögött mindig olyan gondosan a fürdőszoba ablakát és ajtaját. Közben viszont szűnni nem akaró izgalom gyötörte. Ez az izgalom nem volt alaptalan, ez egészen bizonyos. Miért is állítom ezt…