Sanghajt Kína első számú „bűnös városának” szokás nevezni, és mivel a település valóban a világ számos országából idesereglett emberek gyűjtőhelye, így természetes, hogy az lett belőle, ami. Személyes tapasztalatom szerint a társadalom különösen rossz hangulatú. Ahogy az újságokban is gyakran olvasható, egy kínai riksás egy pillanat alatt változik át útonállóvá. Olyanról is hallani, hogy miközben a riksás fut, utasának a kalapját hátulról lekapják. Megszokott dolog ez Sanghajban. A legkegyetlenebbek azonban a nők fülbevalóját olykor a fülükből kitépő bűnözők. Még az is lehet, hogy esetükben nem tolvajokról, inkább „szexuális pszichopatákról” van szó. Az efféle esetek közé tartozó, néhány hónappal ezelőtt történt Lianying-gyilkosságból színdarab és regény is készült. A sanghajiak „semmirekellőknek” nevezték el az ilyen bűnügyek elkövetőit. Az említett eset a következőképpen történt: a fiatal gonosztevők bandájának egyik tagja meg akart szerezni egy gyémántgyűrűt, ezért megölt egy Lianying nevű örömlányt. Egészen konkrétan rávette a nőt, hogy üljön be a kocsijába, majd a város központjában lévő Xujiahui negyedbe hajtott vele, ahol megfojtotta. Kínában mindeddig nem történt hasonló gyilkosság, ezért többen is felvetették, és ilyesmit bizony Japánban is gyakran hallani, hogy a detektívregényekből készült némafilmek rossz hatása állhat a háttérben. Bár a szemem elé került fényképek alapján, ha lehet is udvariasan néhány hízelgő mondatot mondani az örömlányról, Lianying azért szépségnek aligha nevezhető.

Mondanunk sem kell, hogy virágzik a prostitúció. Ha meglátogatunk egy, a Kéklótusz pavilonhoz hasonló teaházat, szürkülettől rengeteg örömlányt láthatunk. A sanghajiak „fácánoknak” hívják őket. Ha végignézünk rajtuk, szemmel láthatóan egyetlen húszévesnél idősebb sincsen közöttük. Amint a fácánok észrevesznek egy japán férfit, rögtön köré gyűlnek, és az „anata” (ön) szót ismételgetik. Az anatán kívül még a „szaigó” szót szokták mondani. Hogy ez utóbbi mit jelent? A japán–orosz háború során Kína területére betörő japán katonák a szomszédos cirokmezőre húzták a foglyul ejtett kínai nőket, és közben a „szá ikó” (gyere velem) kifejezést ismételgették. Megmosolyogtató magyarázat, bár – japán férfiként – nem ad okot büszkeségre. A Kéklótusz teaház környékén kívül éjszakáként a Sima úton is gyakran látni vendégre vadászó, álló riksában üldögélő örömlányokat. Ha fognak maguknak valakit, a riksájukba ültetik, és szokás szerint maguk húzzák haza őket. Nem tudom, hogy milyen megfontolásból, de az így dolgozó örömlányok közül sokan szemüveget viselnek. Még az is lehet, hogy a mai Kínában a nők körében igazi divat lett a szemüveg.

Az ópiumfogyasztást félig-meddig nyilvánosan, a város minden pontján űzik. Abban az ópiumbarlangban, ahol én jártam, az örömlány és vendége a kettejük között pislákoló olajlámpás fényénél együtt szívta saját, hosszú szárú pipáját. Aztán hallottam még a „Tükördörzsölő termekről” meg az „eladó fiúcskákról” is. Az utóbbiak szolgáltatásait nők szokták igénybe venni, míg az előbbi helyeken kizárólag nők szórakoztatják a nézőket buja jelenetekkel. Amikor efféle dolgokról számolnak be nekem, mindig eszembe jut, hogy a város utcáin nyüzsgő kínaiak között bizony jó néhány hosszú varkocsú de Sade márki rejtőzhet. Attól tartok, hogy tényleg vannak köztünk ilyenek. Egy dán férfitól hallottam, hogy a Szecsuán és Guangdong tartományokban töltött hat éve alatt egyszer sem hallott nekrofíliáról, de Sanghajban az utóbbi három hétben legalább két ilyen eset történt.

Ráadásul az elmúlt időszakban nagy számú, megkérdőjelezhető viselkedésű nyugati férfi és nő érkezett a városba Szibéria felől. Egy alkalommal egy barátommal sétálgattam egy nyilvános parkban, és egy szakadt ruhájú orosz erőszakosan kéregetni kezdett tőlünk. Egyszerű koldusnak tűnt, ezért nem is ijedtünk meg tőle túlságosan. A Városi Tanács szigorú intézmény, úgyhogy a jövőben akár jó irányba is fordulhat Sanghaj közhangulata. Így például a nyugatiak körében ismert, rossz hírű El Dorado és a Palermo kávézókat már bezáratták, de a közelükben lévő Del Monte nevű helyet még mindig sok kereskedő látogatja.

„Green satin, and a dance, white wine and gleaming laughter, with two nodding ear-rings – these are Lotus.” [Zöld szatén és tánc, fehér bor és ragyogó mosoly, két bólintó fülbevaló ‒ ez mind Lótusz.]

A sor Eunice Tietjens[1] verséből való, melyet a sanghaji amerikai örömlányról, Lótuszról írt.

A „fehér bor és ragyogó mosoly” nem csak Lótuszé: a Del Monte kis kerek asztalaira támaszkodó, a vegyes indiai zenekar játékát hallgató nők végeredményben mind a Lótuszéhoz hasonló szerepet játszanak. Ez minden.

*

Jegyzetek:

[1] Eunice Tietjens (1884–1944) – Amerikai költőnő, írónő, újságírónő.