Japánok

Vacsorára voltam hivatalos a sanghaji szövőgyárnak dolgozó Kodzsima úrhoz. A vállalatától kapott ház előkertjében aprócska cseresznyefa nőtt. ‒ Nézd csak, virágzik a cseresznye! – jegyezte meg a velem tartó Joszoki.  

A hanghordozásában titokzatos boldogság. A kapuban álló Kodzsima úr arca is örömtől sugárzott. Kis túlzással úgy festett, mint az Újvilág felfedezéséből visszatért, a hazahozott ajándékokat mutogató Kolumbusz. Pedig a kis cseresznyefa ágait valójában csak néhány virág díszítette. Furcsálltam, hogy ennyire örülnek, de már több mint egy hónapot eltöltöttem ekkor Sanghajban, úgyhogy tudtam, hogy nemcsak ők, de mindenki így viselkedik itt. Fogalmam sincs, hogy japánok általában milyen emberek, de az biztos, hogy ha külföldön cseresznyefát látnak, legyen szó sokszirmú ritkaságról vagy a legközönségesebb példányról, azonnal boldogság fogja el őket.

Amikor meglátogattam a Dóbunsjoint,[1] a kollégium emeletén járva, a folyosó végén található ablak felé tartva zöldellő búzatengert láttam. A búzamezőket itt-ott egyszerű zöldségek virágai törték meg. Ám még távolabb, az alacsony tetők sora felett, hatalmas pontyzászlókat[2] láthatott az ember. A szélben fodrozódó zászlók csodaszép látványt nyújtottak.

A pontyzászlók rögtön megváltoztatták a környező világot, úgy éreztem, mintha nem is Kínában, hanem Japánban lennék. Amikor azonban odaértem az ablakhoz, rögtön a földet művelő kínai parasztok kerültek a szemem elé. Valahogy nem éreztem odaillőnek a jelenlétüket. Kétségtelen, hogy amint pontyzászlókat pillantottam meg a távoli Sanghaj egén, némi boldogság fogott el. Vagyis képmutatás lett volna megmosolyognom a cseresznyevirágot látó honfitársaim örömét.

Egy alkalommal elfogadtam a sanghaji japán nők klubjának meghívását. A helyszín Macumoto asszonynak a francia koncessziós területen található háza volt. Fehér abroszos kerek asztalon egy cserép cinerária, fekete tea, édesség és szendvicsek. Az asszonyok körbeülték az asztalt, egytől egyig kedvesebbek és barátságosabbak voltak annál, mint amit vártam. Regényekről és színdarabokról beszélgettem velük.

‒ A Csúó Koron folyóirat e havi számában olvastam Varjú című művét,[3] és nagyon érdekesnek találtam – mondta az egyik asszony.

‒ Ugyan, nem sikerült valami jól.

Miközben szerénykedve válaszoltam, eszembe jutott, milyen remek lenne, ha a Varjú szerzője, Kódzsi Uno is hallaná a beszélgetésünket.

A Nanjo Maru kapitánya, Takeucsi mondta el nekem, hogy Hankou kikötőjében sétálva megpillantott az út menti platánok árnyékában lévő padon egy angol vagy amerikai tengerészt, mellette egy japán nővel. Az ilyen nőkön azonnal látni, milyen foglalkozást űznek. Amint megláttam a párocskát, szomorúság költözött a szívembe, mondta Takeucsi. Nem sokkal azután, hogy ezt elmondta nekem, a Bei Sichuan utat járva szemem elé került egy autó, benne három vagy négy japán prostituált ölelgetett egy nyugati férfit, és közben be nem állt a szájuk. Takeucsitól eltérően bennem nyoma sem volt rossz érzésnek, de természetesen a kapitány reakciója is érthető, pontosabban fogalmazva: érdeklődésre számot tartó. Engem legalábbis foglalkoztat a háttérben meghúzódó pszichológia.

Ha kicsit tágabban értelmezzük, vajon nem a hazaszeretet jogos felháborodása ez?

Eszembe jut egy húsz éve a városban élő japán ember, X. Sanghajban házasodott meg, Sanghajban született gyereke, Sanghajban gyűjtött magának vagyont. X valószínűleg éppen ezért nagyon szerette ezt a várost. Ha időnként vendége érkezett Japánból, nagy hangon dicsérte Sanghajt. Legyen szó épületekről, utakról, ételekről vagy szórakozásról, Japán semmiben sem ér fel a nyugati városoktól semmiben sem eltérő Sanghajhoz. Minek töröd magad Japánban, szokta mondani a vendégeinek. Költözz minél hamarabb Sanghajba!

Mégis, amikor X úr meghalt, és kinyitották a végrendeletét, mindenkit meglepett a tartalma: „Akárhogy is legyen, a hamvaimat Japánban temessék el…”  

Egyik nap a szállodám ablakának támaszkodva, a számban egy szivarral ezen a történeten morfondíroztam. X úr ellentmondásosságán nincsen értelme gúnyolódni. Ebből a szempontból egyáltalán nem különbözünk egymástól.

 *

Jegyzetek:

[1] Dóbunsjoin – Sanghajban 1901 és 1945 között működő oktatási intézmény a kínai kultúrát megismerni kívánó japán diákok számára.

[2] Pontyzászlók – hal formájú, papírból vagy vászonból készített, a május 5-i japán gyereknapon használt zászlók.

[3] Kódzsi Uno japán író műve, melyet az ugyanebben a számban megjelent Szerencsés találkozás című Akutagava-szöveggel kever össze a japán asszony.