Akutagava Rjúnoszuke: Déli szépségek
Akutagava Rjúnoszuke: Déli szépségek

1.

Rengeteg szép nőt láttam Sanghajban. Nem tudom, hogy miért, de valahogy mindig a Xiaoyoutian nevű étteremben kerültek a szemem elé. Úgy hallottam, hogy a nemrégen elhunyt festő és pedagógus, Li Ruiqing különösen szerette ezt a helyet. „Bár a szóval kifejezhető út (dao) nem a mindennapi út, de mindennap a Xiaoyoutianbe vezet az az út.” Ezt a felettébb humoros kétsorost ő hagyta az étteremben. A versikéből is látszik, hogy nem egyszerűen szeretet, hanem különös rajongás fűzte Li urat a törzshelyéhez. A saját fülemmel hallottam az említett irodalmárról, hogy egyszer egy ültő helyében tizenhét gyapjasollós rákot fogyasztott el itt, amiből világos, hogy az étvágya sem volt éppen átlagos.

Egyébiránt a sanghaji étkezdékben tapasztalható körülmények általában nem megnyugtatóak, és bár a Xiaoyoutianben deszkafalak választják el egymástól az asztalokat, a legnagyobb jóindulattal sem lehet kifinomult étteremnek nevezni. Bármennyire is dekoratív az épületen található cégér, az asztalon lévő evőeszközök semmiben sem különböznek a Japánban található nyugati éttermekben használt terítékektől. Mindezen túl, legyen szó a Yaxu-kertről, a Barackvirág-házról vagy éppen a szecsuáni konyhát vivő Xinghua étteremről, az ízeket leszámítva semmi másról nem jelenthetjük ki, hogy kielégítő, sokkal találóbb a sokkoló szó. Különösen emlékezetes számomra az egyik alkalom, mikor Hatano úr a Yaxu-kertbe hívott meg. Hol találom a vécét, kérdeztem a pincért, mire azt a választ kaptam, hogy használjam csak nyugodtan a mosogató alatti lefolyót. És lőn, az említett helyen már dolgát végezve állt egy nyakig olajos szakács, mintegy példát mutatva nekem. Az ilyen dolgok azért zavarba hozzák az embert.

Másfelől, az ételek íze kétségkívül jobb itt, mint Japánban. Azonban, ha a kínai konyha ínyencének bőrébe bújok, el kell ismernem, hogy a sanghaji éttermek, legyen szó a Ruijíről, vagy akár a Houdefúról, valamivel azért mind gyengébbek pekingi társaiknál. Akárhogy is legyen, a tokiói kínai éttermeknél még a Xiaoyoutianhez hasonló sanghaji éttermek is jobb ízű ételeket főznek, sokkal olcsóbban. Nagyjából az ötödét fizeti itt a japán áraknak az ember.

De elkalandoztam, térjünk vissza a tárgyunkhoz. Azon az estén láttam a városban a legtöbb szépséget, mikor a Shenzhou Napilap vezetője, Yu Xun úr meghívott vacsorázni. Korábban már említettem, hogy a Xiaoyoutianben történt a dolog. Sanghajban is viszonylag korán be szoktak zárni este az üzletek, azonban a Xiaoyoutian egy éjszaka is nyüzsgő utcában működik, kint folyamatosan zörögnek a lovaskocsik, szinte egy pillanatnyi csönd sincs. Mondanom sem kell, hogy az étterem emeletén még nagyobb volt a hangzavar: beszélgetés, nevetgélés, hegedűvel kísért kínai operaária hangjai. Én a rózsateámat ízlelgettem a zsivajban, és Yu urat néztem, ahogy egy jegyre írt valamit. Egyszerűen úgy éreztem, hogy szemet kápráztató, ami körbevesz. Nem is teaházban voltam már, hanem inkább egy nyüzsgő postán vártam, hogy végre az én számomat kiáltsa a postás.

Yu úr vörösszínű, külföldi papírból készített jegyre írta élettel teli írásjegyeit: “Hívom X-t, hogy sürgősen jöjjön a Sanmalu keleti végében található fujiani étterembe, a Xiaoyoutianbe. Hosszas italozás nélkül!” Emlékszem, hogy a Yaxu-kertben használt jegy sarkára odanyomtatták a Japán-ellenes feliratot: „Ne feledd a haza szégyenét!” A Xiaoyoutianben használt jegyen szerencsére nem volt ilyesmi. (Az úgynevezett „jeggyel”– az Oszakában használt „találkozójegyhez” hasonlóan – szokták az örömlányokat találkára hívni.) Yu úr az egyik jegyre felírta az én nevemet is, a Mei Fengchun név került mellé.

‒ A művészneve Lin Daiyu, és már elmúlt ötvennyolc éves. Azt mondják, hogy ha az utóbbi húsz év kínai államtitkai kerülnek szóba, kizárólag az elnök, Xu Shichang tájékozottabb nála. A te nevedben hívtuk meg, úgyhogy jól megnézheted magadnak, és elbeszélgethetsz vele.

Yu úr mosolyogva fogott neki a következő jegy kitöltésének. Kalauzunk kivételesen járatos volt a japán nyelvben. Azt beszélték róla, hogy egy japán-kínai találkozón, mikor kínaiul és japánul is beszédet rögtönzött, a híres kritikus, Tokutomi Sohó nagyrabecsülését is kivívta.

Ezt követően a társaság tagjaival (Yu úrral, Hatano úrral és Murata úrral) az asztal körül üldögéltem. Egy Aichun névre hallgató szépség érkezett meg elsőnek. Az okos, kifinomult, kerek arcú örömlányban volt valami a japán diáklányokból. Fehér mintás halványlila felsőruhát viselt, szeladonzöld színű nadrágot, az utóbbi is mintás. A haja a háta közepéig leérő, japános copfban, amit a kékeszöld hajgumival a haja tövénél fogott össze. A homlokába frufru lógott, akár egy japán lánynak. Mindezen kívül a mellkasára jáde pillangót tűzött, a fülében gyöngyös aranyfülbevaló, a kezén aranyóra, mind-mind csillogó.

 

2.


Nekem különösen tetszett a lány, éppen ezért, mikor hosszú elefántcsont pálcikámmal ételt csippentettem magamnak, mindig kihasználtam az alkalmat, hogy végigmérjem. Azonban mialatt szépen sorban az asztalunkra kerültek a különböző fogások, egymás után további szépségek is érkeztek, így aztán lehetőség sem volt rá, hogy egyedül Aichunért dobbanjon meg a szívem. A valamivel később az asztalunkhoz ülő Shihong nevű örömlányt kezdtem el nézegetni.

Shihong nem volt olyan szép, mint Aichun, de különleges arca volt. Összességében sugárzott belőle valami bukolikus báj. Shihong is hosszú copfban hordta a haját, egyedül a szalagja volt más, barackpiros. Egyébként szinte teljesen ugyanúgy festett, mint Aichun, sötétlila szatén ruhájának szélére nagyjából másfél centiméter széles ezüst és kék szegélyt varrtak. Yu úr elmondása szerint ez az örömlány Jiangxi tartományban született, nem szerette a legutolsó divatot, inkább hagyományos stílusban öltözködött. Azonban az ajkára kent rúzzsal és arcán a sminkkel sokkal hivalkodóbb volt a festetlen arccal büszkélkedő Aichunnál. Mikor az órájára és a bal mellére tűzött, gyémántokkal kirakott pillangójára néztem, majd a nagyobbacska gyöngyökből álló nyakláncát és a jobb kezén hordott két drágaköves gyűrűt vettem szemügyre, önkéntelenül is titkos csodálatot éreztem. Még a tokiói Sinbasi örömlányai között sem lehetett ilyen szemet kápráztató megjelenésű lányt találni.

Ha hasonló részletességgel kellene egyenként leírnom a Shihong után érkezett összes lányt, magam is belefáradnék. A legjobb, ha kiválasztok kettőt közülük. Az egyiket Luo’e-nek hívták, és valóban szerencsétlen sorsú szépségnek számított. Azt beszélték róla, hogy Guizhou-tartomány vezetője, Wang Wenhua menyasszonya volt, de Wang ellen az esküvő előestéjén sikeres merényletet követtek el. Luo’e-nek nem volt más választása, örömlánynak állt. Fekete mintás szaténruháján a ráerősített illatos, fehér orchideát leszámítva nem volt semmilyen díszítés. A korához képest egyszerű, minden cicomától tartózkodó öltözködés, megfejelve nedvesen csillogó szemeivel, igencsak hatott az emberre.  A másik lány tizenkét-tizenhárom éves lehetett, szófogadó forma. Ő is arany karkötőt hordott, a nyakán gyöngy nyaklánc, igazi játékszernek tűnt. Mikor viccelt vele valaki, szűziesen viselkedett, szégyenlős arckifejezést öltött. Ami azonban még furcsább volt, hogy Tianzhúnak nevezték. Mikor japánként ezt meghallottuk (a mi nyelvünkön külföldi árucikket jelent a szó), nehezen álltuk meg, hogy el ne mosolyodjunk.

Az egymást követve megérkező szépségek a jegyeiken szereplő vendégek mellé ültek. Az én meghívottam, Lin Daiyu azonban késett, egyelőre nyoma sem látszott.  Ekkor egy Qinlou névre hallgató örömlány, kezében egy hamarosan leégő cigarettával, érett hangján egy kacér dalt kezdett énekelni a Fen-folyó öble című pekingi operából. Mikor egy örömlány énekel, többnyire hegedűhöz hasonló huqinnel kísérik. A huqinen játszó férfiak ilyenkor, mintegy ellensúlyozva a szép látványt, lehangoló, csőrös elejű kalapot vagy svájcisapkát viselnek. A huqinek túlnyomó többségének alsó része a Japánban ikebanára használt bambusz tartó volt, amire kígyóbőrt feszítettek. Mikor Qinlou befejezte az éneklést, Shihong következett. Ezúttal nem kísérték huqinnel, hanem a lány maga játszott a lantszerű pipán. Egy tragikus ízű dalt énekelt. Jiangxi-tartományról volt szó benne, szülőotthona a Jang-ce Jiangxi-tartományt érintő része melletti síkság lehetett. Egy középiskolás bánattal átitatott, juharlevelek susogásával teli őszi napon Bai Letiant, vagyis a költő Po Csü-jit a ruháját átnedvesítő könnyekre ingerlő pipadal lehetett csak ilyen nyomorúságosan szomorú hangulatú. Mikor Shihong befejezte, Pingxiang következett. Pingxiang dalát követően Murata úr felállt, nekiveselkedett, és a Wujiapo című pekingi operából előadta a Nyolcadik hónap tizenötödik napján világít a hold kezdetű áriát. Valóban meglepődtem. Bizony gyors eszű ember az, aki Murata úrhoz hasonlóan átlátja a bonyolult kínai életet.

Mikor a Lin Daiyu művésznevű Mei Fengchun végül csak leült közénk, a felszolgált cápauszony levest már régen elfogyasztottuk, egy korty sem maradt belőle. Kerekded, kövérkés nő volt, sokkal inkább prostituáltnak látszott, mint amire számítottam. Az arca önmagában már nem volt különösebben vonzó, de a rúzzsal és a kihúzott szemöldökökkel azért felidézte az egykori idők szépségét, és ott volt még a vékony szemeiben megvillanó, valóban gyönyörű tekintete is. Hihetetlen volt, hogy egy ötvennyolc éves nő ül előttem. Első pillantásra lefeljebb negyvenévesnek tűnt. Különösen a kezei voltak gyermekiek, ujjainak töve szinte belesüllyedt a kövérkés tenyereibe. Lin Daiyu orchidea mintával hímzett, ezüstszélű, fekete szaténruhát viselt, meg egy ugyanolyan anyagból készült, ugyanolyan mintájú, kardhüvelyhez hasonlóan feszes nadrágot. A fülbevalói, karkötői és a mellkasára tűzött szuvenírjelvény mind-mind ezüstből és aranyból készült, jádekő és gyémánt berakásokkal. Különösen a gyűrűjén található gyémánt volt nagyjából fecsketojás nagyságú. A megjelenés a legkevésbé sem illett az étteremhez, jóval inkább beleillett volna a Tanizaki Dzsunicsiró Bársony álom című regényében megjelenő, bűnt és luxust ötvöző világba.

Akárhány éves is volt azonban Lin Daiyu, mégis csak ő volt Lin Daiyu. Már abból ahogy beszélt, könnyen el lehetett képzelni, hogy ez a nő nincsen híján a tehetségnek. Meg aztán néhány perccel később, mikor huqin és furulya kísérettel Shanxi-tartományból való jin operát énekelt, magasan szárnyaló, gyönyörű hangjával és az abból áradó erővel valóban megcsillogtatta sokszínű tudását.


3.


‒ Milyen volt Lin Daiyu? ‒ kérdezte Yu úr, miután a nő felállt az asztaltól.

‒ Kimagaslott a többi nő közül. Legelőször azon lepődtem meg, hogy mennyire fiatalos.

‒ Úgy hallottam, hogy fiatal kora óta gyöngyport szed. A gyöngypor az életet meghosszabbító, az öregedést lassító orvosság. Ha nem szívna ópiumot, még fiatalabbnak nézne ki.

Ekkor egy újonnan érkezett örömlány ült le Lin Daiyu előbb megüresedett helyére. Fehérbőrű, alacsony, jó házból való lánynak látszó szépség volt. Ragyogó, igazi ékességnek számító, halványlila szatén ruhát viselt, füleiben kristályfülbevalók, melyek még nagyobb eleganciát kölcsönöztek neki. Azonnal megkérdeztem a nevét. Hua Baoyu, válaszolta. Hua Baoyu, úgy búgta a szépség a nevét, mint egy galamb. Cigarettával kínáltam, és közben Du Shaoling  költeménye, A kakukk sürgeti a tavaszi vetést jutott az eszembe.

‒ Akutagava úr! ‒ Yu úr italt töltött, és közben mintha kereste volna a szavakat. ‒ Milyenek a kínai nők? Tetszenek?

‒ Szeretem a nőket, bárhonnan származnak is. De a kínai nők különösen szépek.

‒ Mi bennük a legszebb?

‒ Hát… Szerintem a fülük a legszebb.

Valóban nagyra becsülöm a kínai nők fülét. A japán nők ebből a szempontból fel sem vehetik a versenyt kínai társaikkal. A japán nők füle túlságosan lapos, sokuké meg ráadásul még igen húsos is. Nem is lehet tudni, hogy egyáltalán miért hívják fülnek ezt a testrészüket, és miért nem arcukra nőtt gombaként emlegetik. Ha belegondol az ember, hasonló dologról van itt szó, mint a megvakult mélytengeri hal esetében. A japán nők ősidők óta olajosan csillogó hajfürtjeik mögé rejtették a füleiket, míg a kínai nők fülét mindig szabadon legyezte a tavaszi szellő, ráadásul drágakövekkel ékes fülbevalókat akasztottak rájuk. Így lett a japán nők füle olyan, amilyen, míg a kínai nők füle természetesen bontakoztatta ki a maga szépségét. A mellettem ülő Hua Baoyu is olyan volt, mint egy kis gyöngyház, szeretnivaló fülecske. A Nyugati szoba című színműben így írnak Yingyingről:

Micsoda hajtű!
Jáde, kócos hajba tűzve.
A nap már magasan,
de ő még lustálkodna.
Végül összeszedi magát,
Néhány fülvakarás,
Hosszú sóhaj.

Magától értetődő, hogy Yingyingnek Hua Baoyu-höz hasonló fülei voltak. Liweng tizenhetedik századi drámaíró korábban részletekbe menően értekezett a kínai nők szépségéről (lásd Li Yu, Esetleges gyűjtemény, Harmadik kötet: Az énekeslányokról).  A fülekről azonban egy szót sem ejtett. A tíz fontos színpadi művel büszkélkedve hírnevet szerzett, jelentős drámaíró meghagyta a dicsőséget egy bizonyos Akutagava Rjúnoszukének, hogy ő fedezhesse fel a kínai nők fülének szépségét.

Az új fülelmélet kifejtését követően három társammal cukros rizskását fogyasztottunk. Utána pedig nyilvánosház látogatása céljából megindultunk a nyüzsgő Sanmalún.

A legtöbb nyilvánosház az útba torkoló, kőlapokkal kirakott sikátor két oldalán állt. Yu úr, miközben minket vezetett, egymás után olvasta el a nyilvánosházak ajtajainál függő lampionokra írt neveket. Kis idő múlva megérkeztünk egy nyilvánosház ajtajához, melyen gyors léptekkel be is léptünk. Egy burkolatlan padlójú, különösen csúnya előszobában találtuk magunkat. Néhány szakadt ruhás kínai evett és tett-vett idebent. Ha nem tudjuk előre, eszünkbe sem jutott volna, hogy ez örömlányok háza. Felmentünk a lépcsőn az emeleti elegáns, fényárban úszó kínai szalonba. A szoba berendezését néhány mahagóni szék mellett egy hosszúkás tükör alkotta. Az utóbbiból tudtuk, hogy elsőrangú nyilvánosházban vagyunk. A kék tapétával borított falakra néhány üveg mögé tett déli stílusú kínai tájképet akasztottak.

‒ Nem könnyű annak a férfinak a dolga, aki kínai örömlányt szeretne kitartani. Mert mindent meg kell vásárolni hozzá, amit itt, ebben a szobában látunk.

Yu úr velünk teázva magyarázta a kínai örömlányok világának dolgait.

‒ Ha valaki a ma este érkező örömlányok valamelyikét szeretné kitartani, ötszáz ezüstöt is rá kellene áldoznia.

Ebben a pillanatban az este korábbi részében már megismert Hua Baoyu dugta be a fejét a szalonba egy másik szobából. Az éttermi asztalhoz hívott örömlányok öt-hat percet maradnak csak, és utána visszatérnek a nyilvánosházba. Éppen ezért egyáltalán nem volt meglepő, hogy a nem sokkal korábban még a Xiaoyoutianben üldögélő Hua Baoyut már itt találtuk. (Ha valaki azt tervezi, hogy Kínában örömlányt tart ki, és részletesen megismerné a kapcsolódó szokásokat, az feltétlenül olvassa el Inoue Kóbai Kínai szokások című művének első kötetében található, Az örömlányok világának szókincse fejezetet.)

Görögdinnye magot ropogtattunk, a nyilvánosház cigarettáját szívtuk, és két-három örömlánnyal beszélgettünk. Beszélgettünk, mondom, bár én leginkább hallgattam. Hatano úr rám mutatott, közben így szólt egy fiatal, huncut örömlányhoz: ‒ Ő nem japán, hanem kantoni! ‒ Mondott még ezt-azt, mire a lány Murata úrhoz fordult: ‒ Valóban? ‒ Úgy van! Úgy van! ‒ mondta Murata, ráerősítve a tréfára. Egyrészt hallgattam a viccelődést, de közben ide-oda csapongtak a gondolataim. Eszembe jutott egy Japánban népszerű katonadal, a Tokotonyare, és mintha magunkat láttam volna masírozni.

Húsz perccel később némiképpen unatkozva megindultam, hogy körbenézzek az épületben. Bekukkantottam a szomszéd szobába is. Hua Baoyut, az elegáns szépséget és egy kövér asszonyságot láttam a lámpafényben, az étkezőasztalnál ültek és vacsoráztak. Az asztal közepére egyetlen tál zöldségételt tettek. Bármennyire is szegényes vacsora volt ez, Hua Baoyu lelkesen lapátolta az evőpálcikáival a tálkájába az ételt. Önkéntelenül is elmosolyodtam. A Xiaoyoutianben igazi déli szépségnek ismertük meg Hua Baoyut. Azonban az asztalnál ülő, éppen zöldséget rágcsáló Hua Baoyuben a kéjvágyó férfiak szórakozásaként szolgáló örömlány szépségénél több is volt. Ez volt az első alkalom, hogy egy kínai nőt nőiességében éreztem közel magamhoz.

 

A cikk szerzőjéről
Akutagava Rjúnoszuke (1892-1927)

Taisó-kori japán író, a modern japán novella egyik legnagyobb alakja. Legutóbbi kötete magyarul: A vihar kapujában (Scolar, 2007).

A fordítóról
Kiss Marcell (1978)

Műfordító. Kínai, koreai, japán és angol nyelvből dolgozik. Fontosabb fordításai: Gao Xingjian: Lélek-hegy (2008), Han Kang: Nemes teremtmények (2018), Mo Yan: Élni és halni végkimerülésig (2020)

Kapcsolódó
Akutagava kínai útja
Kiss Marcell (1978) | 2020.09.27.
Akutagava kínai útja
Kiss Marcell (1978) | 2020.09.27.