Sanghajba érkezésem másnapján ágynak estem, harmadnapon pedig befeküdtem Szatomi úr kórházába. Betegségem a „száraz mellhártyagyulladás” nevet viselte. A mellhártyagyulladás miatt legalábbis egy időre fel kellett függesztenem kínai útiterveimet. Mindez persze nyugtalansággal töltött el. Azonnal táviratoztam az ószakai főszerkesztőségnek, tájékoztattam őket a kórházba kerülésemről. Szuszukida úr, a szerkesztőség munkatársa hamarosan választáviratot küldött, és annyit kért, hogy „gyógyuljak meg”.  Bár azzal, hogy Kínába érkezésem után rögtön hónapokra kórházba kerültem, és semmit sem tudtam végezni, minden bizonnyal kellemetlen helyzetbe hoztam a szerkesztőséget. Szuszukida táviratával a kezemben egyfelől megkönnyebbülten felsóhajtottam, másrészt, amikor belegondoltam, hogy a „kínai útijegyzetek” írásának terhe továbbra is a vállamat nyomja, nem hagyott el a szorongás.

Még szerencse, hogy Sanghajban a szerkesztőségi munkatársaimon, Muratán és Tomozumin kívül Joneshoz és Nisimura Szadakicsihez hasonló diákkori barátaim is voltak, és bár mindegyikük elfoglalt embernek számított, megbetegedésem napjától kezdve folyamatosan látogattak. Minden bizonnyal pusztán az írói hírnevemnek köszönhettem mindezt. Időnként még teljesen ismeretlen emberektől is kaptam friss virágot, gyümölcsöt és más efféle ajándékokat. Egyszer annyi konzerv és édességes doboz halmozódott fel a párnám mellett, hogy magam sem tudtam, hogy mit kezdjek velük.

(Ezt a nehéz helyzetet is az előbb említett kedves barátaim segítségével oldottam meg. Az én beteg nézőpontomból személve barátaim étvágya egyszerűen elképzelhetetlen mértékűnek tűnt.) De nemcsak barátaim ajándékait élvezhettem, hanem két-három, számomra korábban ismeretlen látogatóval is barátságot köthettem. Joszoki haikuköltő volt az egyik, Isiguro Maszakicsi a másik és a sanghaji Keleti Hírügynökségnél dolgozó Bo Duobo a harmadik.

37 és fél fokos lázam aggasztó módon csak nem enyhült. Előfordult, hogy már világos nappal attól tartottam, hogy fekszem az ágyon, és egyszer csak meghalok. Annyira féltem, hogy nem mertem folyamatosan egyenesen feküdni. Így aztán, hogy megszabaduljak a gyötrően vad képzelgésektől, napközben a lehető legtöbbet olvastam. Minden könyvön végigrágtam magam, amihez csak hozzájutottam. Kötetenként olvastam végig a Mandzsu Vasúttársaságnál dolgozó Igava úr és Jones barátom kölcsönözte vagy két tucat angol nyelvű könyvet. Lamartine rövid szövegeit, Dickinson verseit és Giles[1] tanulmányait mind ebben az időszakban olvastam el. Amikor pedig eljött az este (és ez maradjon Szatomi doktor előtt titokban), mivel túlságosan tartottam az álmatlanságtól, minden éjszaka altatót vettem be, de még így is előfordult, hogy napfelkelte előtt már ébren voltam. Egyszerűen nem tehettem semmit. Eszembe jut Wang Cihui[2]  Kétséges eső gyűjtemény című kötetének az egyik versében szereplő sor: „Nyeled a gyógyszert, de a furcsa álmok tovább gyötörnek.” A költő nem a saját baját, hanem a házastársa súlyos betegségét öntötte versbe, de a kórházban töltött időszakomban úgy éreztem, hogy a sor rólam szól, a szavak rám illenek. „Nyeled a gyógyszert, de a furcsa álmok tovább gyötörnek.” Magam sem tudom, hogy hányszor ismételtem el ezt a betegágyban.

Mindeközben a tavasz nem késlekedett, napról napra egyre jobban kiteljesedett. Nisimura beszámolt róla, hogy a Longhua-templom barackfáin kinyíltak a virágok. A Mongólia felől fúvó szél még a napot is eltakaró sárga homokot hozott magával. Egyik látogatóm mangót hozott ajándékba. Úgy tűnt, hogy ez lenne a legmegfelelőbb időszak egy suzhou-i vagy hangzhou-i látogatásra. Már minden egyes nap erősítő injekciókért könyörögtem Szatomi doktornál, és közben azon morfondíroztam, hogy vajon mikor hagyhatom el végre a betegágyamat.

Megjegyzés: A kórházban töltött idő alatt sokat írtam, bár nem feltétlenül Sanghajjal kapcsolatos szövegeket. Ezért most itt abba is hagyom. Egyetlen kiegészítés: Szatomi doktor az újhullámot követő haikuköltő, és szerencsésen lemásolhattam egy művét:

Szenet pakolva
Mozgó magzatáról szól
Ringó terhes nő

*

Jegyzetek:

[1] Herbert Giles (1845–1935) brit diplomata, sinológus.

[2] Wang Cihui (1593–1642) a Ming-dinasztia végén alkotó kínai költő.