Akutagava Rjúnoszuke: Utolsó pillantás (Sanghaji útijegyzetek, részlet)
Fotó: Shutterstock
Akutagava Rjúnoszuke: Utolsó pillantás (Sanghaji útijegyzetek, részlet)

Az ószakai Mainicsi Simbun 1921-ben küldte Akutagava Rjúnoszukét, az elismert japán írót Kínába, hogy az újság tudósítója legyen. A klasszikus kínai kultúra iránt rajongó Akutagava lehetőséget kapott, hogy közvetlenül is megtapasztalja Kínát. Négy hónapon át szerzett élményeiről útijegyzeteket írt. Ebből közlünk most egy újabb részletet Kiss Marcell fordításában. 

Miután Murata és Hata elmentek, a szám sarkában az égő cigarettámmal a Hójó Maru fedélzetére lépek. A kivilágított rakparton alig lehet emberi alakokat látni. A parttal szemben egy három-négy szintes épület tornyosodik az éjszakai égig. Egyetlen, sötét árnyat vető kuli sétál végig a rakparton. Ha vele tartanék, egyenesen a japán konzulátus kapujához jutnék, ahova néhány napja az útlevelemért mentem.

A csendes fedélzeten a hajó tatjához sétálok. A folyásirány felé nézve jól látszanak a Bund ragyogó fényekkel teli utcái. A Suzhou-folyó felett átívelő, napközben autóktól és lovaskocsiktól nyüzsgő Waibaidu híd már nem látszik, gondolom. A híd lábánál elterülő park fáinak zöldjét sem lehet kivenni, bár a növények foltja még valamennyire érzékelhető. Mikor nem is olyan régen a parkban jártam, egy S.M.C. feliratos, vörös mellényt viselő, angolkórosnak látszó kínai férfi éppen cigarettacsikkeket gyűjtött a fehér szökőkút melletti pázsiton. Vajon az elektromos égők fényében is virágoznak az ágyásokban a tulipánok és a sárga nárciszok? A virágágyásokon túl a brit konzulátusnak és a Jokohama Specie Bank épületének kellene látszania. Ha onnan, a folyó vonalát követve haladnánk tovább és balra fordulnánk, a Lyceum Theatre-höz érnénk. A színház bejárati lépcsőjén pedig egy francia vígoperát reklámozó hirdetés kerülne a szemünk elé. Ám most aligha látnánk ott az épületbe özönlő embereket. Ebben a pillanatban egy autó suhan végig a folyó partján. Talán rózsa, selyem és borostyánlánc villan, de a következő pillanatban már el is tűnik. Biztosan a Carlton Bárba mennek táncolni. Aztán dúdolni kezd valaki a magányos utcán, a cipője a távolban kopog. Chin, chin, Chinaman… A Huangpu-folyóba pöccintem a csikkem maradékát, és lassan visszasétálok a hajó szalonjába.

Odabent nincsen senki. Csak a kaspókban pihenő orchideák levelei csillannak meg a szőnyeggel borított földön. Egy kanapéba süppedve az emlékeimbe merülök.  Amikor a kínai politikussal, Wu Jinglian úrral találkoztam, rövidre nyírt hajú, hatalmas fején egy lila színű tapasz díszelgett. Nagyon ügyelt, hogy nehogy hozzáérjen valamihez.

– Kelésem nőtt – mondta.

Vajon meggyógyult már? Ahogy a részegen imbolygó Okosi úrral egy sötét sikátorban sétáltunk, egy kis négyzet alakú ablakot pillantottunk meg a fejünk felett. Átlós fénycsóva ömlött ki az ablakból egyenesen az eget takaró esőfelhők felé. És onnan fentről, akár egy kismadár, fiatal kínai lány nézett le ránk. Okosi a lányra mutatva így szólt:

– Kantoni ringyó.

Még az is lehet, hogy az a lány ebben a pillanatban is éppen kidugja a fejét.

A fákkal teli francia koncessziós területen hajtattunk keresztül, amikor valamivel előttünk megpillantottunk egy kínai kocsist két fehér lovával. Az egyik ló, ki tudja miért, a földre vetette magát, a mellettem ülő Murata barátom pedig már elő is állt a magyarázattal:

– Biztosan a hátát vakarja – mondta.

Miközben ezeken a dolgokon gondolkozom, benyúlok a zsebembe, hogy előhúzzam a cigarettáimat, de a sárga, egyiptomi cigarettásdoboz helyett egy még tegnap este a zsebemben felejtett kínai színlap kerül a kezembe, aztán a színlapból már a földre is hullik valami. Mégis micsoda?

A következő pillanatban felveszem a földről azt az elszáradt fehér orchideát. Megszagolom, de már nincsen illata. A virág szirmai megbarnultak.

– Fehér orchidea, fehér orchidea! – a virágárus hangja immáron emlék csupán.

Álomszerű, hogy nem is olyan régen még a déli szépségek mellkasán élvezhettem a virág illatát. Érzem a veszélyt, hogy elhatalmasodhat rajtam valami könnyed kis szentimentalizmus, úgyhogy inkább vissza is dobom a földre az elszáradt fehér orchideát. Cigarettát gyújtok és elkezdem olvasni Marie Stopes könyvét, amit Kodzsima még indulás előtt adott nekem.[1]

 

A Sóva-kor 10. évében, augusztus 19-én

*

Jegyzetek:

A szöveg eredeti címe: 上海游記, 最後の一瞥

https://www.aozora.gr.jp/cards/000879/files/51215_56381.html

[1] Akutagava minden bizonnyal Marie Stopes (1880-1958) brit tudós Married Love: A New Contribution to the Solution of Sex Difficulties című, az 1920-as években Japánban hatalmas sikert aratott könyvét vette a kezébe.

A cikk szerzőjéről
Akutagava Rjúnoszuke (1892-1927)

Taisó-kori japán író, a modern japán novella egyik legnagyobb alakja. Legutóbbi kötete magyarul: A vihar kapujában (Scolar, 2007).

A fordítóról
Kiss Marcell (1978)

Műfordító. Kínai, koreai, japán és angol nyelvből dolgozik. Fontosabb fordításai: Gao Xingjian: Lélek-hegy (2008), Han Kang: Nemes teremtmények (2018), Mo Yan: Élni és halni végkimerülésig (2020)

Kapcsolódó
Akutagava Rjúnoszuke: Tengeren (Sanghaji útijegyzetek, részlet)
Akutagava Rjúnoszuke: Színház (Sanghaji úti jegyzetek, részlet)
Akutagava Rjúnoszuke: Bűn (Sanghaji útijegyzetek, részlet)
Akutagava Rjúnoszuke: Kórházban (Sanghaji útijegyzetek, részlet)
Akutagava Rjúnoszuke: Japánok (Sanghaji útijegyzetek, részlet)
A jó japán (Akutagava és A szél hangja)
Kiss Marcell (1978) | 2022.01.29.