1.

Gyerekkoromban szerettem festeni. Az általános iskolám Jokohama Jamanote kerületében működött, ahol sok, nyugati országból jött ember élt és dolgozott. Még a tanárok is nyugatiak voltak. Az iskolába jövet-menet a tengerparton, az ott sorakozó nyugati stílusú szállodák és vállalatok épületei mellett sétáltam el.  Ha közben megálltam, az égszínkék tengert és a közelben horgonyzó kereskedő és hadihajókat nézegethettem, egyik-másik kéményéből füst kígyózott az ég felé. Az árbócok között kifeszített köteleken ragyogó színekben pompáztak a világ legkülönbözőbb országainak zászlói. Szemkápráztató egy látvány volt, szinte fájt belenézni. Gyakran álldogáltam ott a parton, nézelődtem, majd hazamentem, és próbáltam emlékezetből egy szép képet festeni arról, amit láttam. Ám akárhogy próbáltam, a rendelkezésemre álló eszközökkel egyszerűen képtelen voltam eltalálni az igazi színeket.

Egyik nap eszembe aztán jutott az egyik osztálytársam vízfesték készlete. Nyugati fiú volt persze. Ráadásul két évvel idősebb, mint én, és olyan magas, hogy felfelé kellett néznem, hogy lássam az arcát. Jimnek hívták, és egy valóban nagyon jó minőségű, import vízfestékkészletet birtokolt. A könnyű fadobozban tizenkét téglalap alakú szín sorakozott két sorban, akár a szumi-e festéshez használt tusok. Minden szín csodaszép volt benne, de különösen az indigókék és a bíborvörös nyűgözött le. Bár ami a termetemet illeti, nem tudtam volna versenyezni Jimmel, de a rajzolásban és festésben kétségkívül én voltam a jobb. Ám, ha valaki ilyen színeket használhatott, még az egyébként esetlen kép is megtévesztően szépen ragyogott. Tényleg irigyeltem Jimet. Egyre csak az elrontott képeim jártak az eszemben. Bárcsak nekem is ilyen festékem lett volna, akkor biztosan megalkothatnám a tengerpartot a víz mélykékjével, úgy, ahogy valójában kinéz. Ettől a naptól fogva megállás nélkül vágytam Jim vízfestékére, de ahhoz gyáva voltam, hogy megkérjem apát és anyát, hogy vegyenek nekem egy dobozzal, úgyhogy minden egyes nap csak az a festék járt az eszemben.

Nem emlékszem pontosan, hogy mikor történt, de biztosan ősszel, mert már megérett a szőlő. Késő őszi, kellemes nap volt, az ég átlátszó mélysége egymás után bontotta ki a rétegeit. Miközben a dobozos ételünket fogyasztottuk a tanárunkkal, bármennyire ízlett is egyébként, amit ettem, nyugtalannak éreztem magam, az ég csillogása pedig mintha csak gúnyolódott volna a szomorúságomon. Egyedül üldögélve búslakodtam.

Ha valaki rám nézett, láthatta, hogy mennyire sápadt az arcom. Egyszerűen nem tudtam elfojtani magamban a vágyat, hogy Jim festőkészlete az enyém legyen. Biztos voltam benne, hogy Jim tudta, hogy mi jár a fejemben, de amikor lopva rápillantottam, tudatlanságot tettetve, ártatlanul üldögél, nevetve beszélgetett a többiekkel. Biztosan rajtam nevet, gondoltam, talán még azt kis mondja valakinek: – Nézzétek csak azt a japán fiút! Biztosan el fogja csenni a festékeimet.

Így egyszerre gyűlölni kezdtem őt. Akárhogy is, minél inkább úgy éreztem, hogy Jim már sejti, hogy mit akarok, annál inkább vágytam a festékkészletre.

2.

Aranyos kis arcom volt, meg törékeny testem és lelkem. Ráadásul félénknek is tartottak. Akkor sem szólaltam meg, ha lett volna mit mondanom. Így aztán akármennyire is voltam egyébként jól nevelt, nem igazán találtam barátokat. Aznap is miután végeztünk az ebéddel, a többi gyerek játszani kezdett, az iskola udvarán szaladgált, én pedig egyedül szomorkodtam odabent. Az ablakon át bejövő napfényben az osztályterem ugyanolyan sötétnek tűnt, mint a szívem mélye. Ott ültem a székemen, forró arccal, a tekintetem pedig újra meg újra Jim asztala felé tévedt. Az asztallapon késsel vésett feliratok és ábrák, ha felemeltem volna, a szokásos tankönyveket, füzeteket, palatáblát és azt a bizonyos borostyánszínű fadobozt találtam volna alatta. A dobozban pedig ott voltak a kis indigókék és bíbor téglácskák. Éreztem, hogy elvörösödöm, el is fordultam, de aztán csak Jim asztalát kellett lesnem a szemem sarkából. A szívem úgy kalapált, hogy a mellkasom már fájt. Egy olyan álomban éreztem magam, amikor valami ördögi teremtmény üldöz minket, mi meg csak ülünk mozdulatlanul.

Megszólalt a csengő, hogy visszahívja a diákokat a tantermeikbe. Megriadtam és gyorsan felpattantam. Az ablakból láttam a többieket, ahogy nevetnek és kiabálnak, miközben a vécé felé tartanak, hogy kezet mossanak. Hirtelen jéghideg hűvösséget éreztem a fejemben és valami furcsa rettegés fogott el. Remegve mentem oda Jim asztalához, és félig öntudatlanul felemeltem az asztallapot, hogy megnézzem mi van alatta. Pont ahogy gondoltam: a palatábla, ceruzák és miegyéb, közte a festékes doboz. Nem tudom, hogy miért tettem, de körbenéztem, hogy vajon lát-e engem valaki, majd kivettem a kék és bíborszínű festékdarabokat és sietve a zsebembe tömtem. Utána pedig szaladtam, hogy én is beálljak a sorba, mielőtt a tanár odaért.

A tanár beterelt minket az osztályterembe, és leültünk a helyünkre. Szerettem volna látni Jim arcát, de egyszerűen képtelen voltam ránézni. Úgy tűnt, hogy senki sem vette észre, hogy mit tettem, úgyhogy csak ültem ott félig izgatottan, félig megkönnyebbülve. Hallottam ugyan a fiatal tanárnő hangját, akit egyébként nagyon szerettem, de egyetlen szavát sem értettem. Azt azért láttam, hogy időről-időre zavartan rám pillant. Ám aznap nem szerettem volna, hogy a tekinteteink találkozzanak. Eltelt egy óra. Az osztályterem hangjai végig annyira távolinak tűntek.

Amikor végre kicsöngettek, megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt. Ám amint a tanárnő kiment az osztályból a legmagasabb és legélesebb eszű fiú megragadta a vállamat. – Gyere csak egy kicsit! – mondta. Úgy remegtem, mint amikor nem írtam meg a házifeladatomat és a tanár felszólított. Jobb, ha úgy teszek, mintha nem tudnék semmit, gondoltam, közönyösséget erőltettem az arcomra, de nem tehettem mást, vele kellett mennem az udvar egyik sarkába.

– Nálad vannak Jim festékei, nem igaz? – nyújtotta ki a fiú hatalmas tenyerét. – Add ide őket! Furcsamód, miközben beszélt hozzám, megnyugodtam.

– Nincs nálam semmi! – mondtam, és közben annyira nem akartam hazudni. A fiú három-négy barátja, köztük Jim közeledett hozzánk.

– Még ebéd előtt megnéztem a festékkészletet és minden benne volt, de a nagyszünet után két színem eltűnt! Csak te voltál az osztályban! – Jim hangja kissé megremegett.

Ahogy a történeteken gondolkodtam éreztem, hogy vér önti el a fejemet. Biztosan elvörösödtem. Valamelyik, nem tudom, hogy melyik, fiú megpróbált a zsebembe nyúlni. Elszántan küzdöttem, de esélyem sem volt. A zsebemből előkerült néhány üveggolyó, ólom amulett meg egyéb apróságok mellett a két festéktéglácska is. Megvetően néztek rám. Mégis hogy képzelted?, sütött a tekintetükből, én meg remegtem, mint a nyárfalevél és elsötétedett előttem a világ. Annyira csodaszép nap volt, körülöttünk a többi gyerek vidáman futkosott az udvaron. Csak én törtem össze egyes-egyedül. Miért csináltam? Sohasem fogom tudni lemosni magamról szégyent. Végem van! Legyűrt a gyengeségemből fakadó kétségbeesés. Összetörtem és elsírtam magam.

– Ne gondold azt, hogy egy bömböléssel megúszod! – vetette oda nekem megvetően a magas, okos fiú, a többiek meg megfogtak és elkezdtek maguk után húzni az emeletre. Próbáltam ellenállni, ahogy csak tudtam, de a végül elfogyott az erőm, úgyhogy vittek fel a lépcsőn, egyenesen az osztályfőnöknőnk irodájáig.

Jim kopogott. Mielőtt beléptünk, mindig kopognunk kellett. – Szabad! – szólt a kedves hang odabentről. Sohasem gyűlöltem semmit sem azelőtt, sem azután annál jobban, minthogy aznap be kellett mennem abba a szobába.   

A tanárnőnk éppen írt valamit, és amikor beözönlöttünk az irodájába, felnézett a papírjából. Látszott, hogy kicsit meghökkent. Hátrafésülte a kezével a fiús bubifrizurájának tincseit, és a szokásos kedves arckifejezésével fordult felénk, közben picit oldalra hajtotta a fejét, mintha ezzel a gesztussal kérdezné, hogy igen, mi történt?

A magas, okos fiú előrelépett, és elmondta a tanárnőnek, hogy hogyan vettem el Jim festékeit. Az osztályfőnökünk arca elkomorodott, a szokásosnál szigorúbbá vált. Komolyan nézett végig a jelenlévőkön, majd végül rajtam állapodott meg a tekintete, rajtam, aki még mindig szipogtam. – Tényleg ez történt? – kérdezte. Igen, tényleg, de annyira nem szerettem volna, hogy tudja, hogy hogyan viselkedtem, úgyhogy válasz helyett megint elsírtam magam.

Nézett engem egy darabig, majd utána így szólt a többiekhez: – Visszamehettek a terembe! – Az osztálytársaim engedelmeskedtek, de hallottam, hogy elégedetlenül trappoltak lefelé a lépcsőn.

A tanárnő egy darabig egy szót sem szólt, a körmeit nézegette, aztán felállt, a vállamra tette a kezét és átölelt. – Visszaadtad a festékeket? – kérdezte halkan. Annyira szerettem volna, hogy megértsen, úgyhogy őszintén bólintottam.

– Ugye tudod, hogy elfogadhatatlan dolgot tettél, olyat, ami neked sem jó?

Ahogy halk finomsággal feltette a kérdést, képtelen voltam tovább erőt venni magamon. Az ajkam remegett, és bárhogy szorította össze a fogaimat, rázni kezdett a zokogás és kicsordultak a könnyeim. Ott szerettem volna meghalni a tanárnőm karjaiban, megbocsátást remélve.

– Ne sírj! Ha érted, hogy miről beszélek, minden rendben van. Ne sírj, elég lesz! A következő órát kihagyhatod, maradj itt az irodámban. Csendben várd meg, amíg végzek az órával és visszajövök. Jó lesz így? – Leültetett a kanapéra, aztán amikor megint megszólalt a csengő, felvette a könyveit az asztalról. Rám pillantott és közben az ablakához lépett, ahova egy szőlőtőke kacsai kúsztak fel. Kihajolt, tépett egy fürt szőlőt és mielőtt egy hang nélkül kiment volna a szobából az ölembe rakta. Én még mindig csak sírdogáltam.

3.

Amint a gyerekek beléptek az osztályterembe, mintha elvágták volna a vidám zajongást. Gyötört a kín és a magány, annyira szégyelltem, hogy elszomorítottam a tanárnőt, akit annyira szerettem. Nem tudtam volna enni a szőlőből vagy bármi másból, csak zokogtam és zokogtam.

Aztán éreztem, hogy valaki finoman a vállamhoz ér. Még mindig a tanárnő irodájába voltam, minden bizonnyal álomba sírtam magam. A magas, kecses tanárnő rám mosolyogott. Jót tett az alvás. Egy pillanatra el is felejtkeztem arról, hogy mit tettem, úgyhogy miközben a térdemen lefelé csúszó szőlőfürt után kaptam, szégyellősen a tanárnőre mosolyogtam. Sikerült elkapnom a gyümölcsöt, de közben eszembe jutottak a nem sokkal korábbi események és gyorsan lefagyott az arcomról a mosoly.

– Ne legyél ennyire komor! Mindenki hazament. Menj te is! De holnap mindenképpen gyere iskolába! Ha nem látlak holnap reggel, nagyon szomorú leszek. Ebben biztos lehetsz! – mondta és belecsúsztatta a szőlőt az iskolatáskámba. A szokásos tengerparti úton mentem haza, néztem a vizet és a hajókat. Közben megkóstoltam a szőlőt, és nagyon ízlett.

Másnap azonban egyáltalán nem volt kedvem iskolába menni. Bárcsak fájt volna a hasam vagy a fejem, de sajnos még a fogam se sajgott. Gyűlöltem az egészet, de elindultam otthonról és végül, ha a szokásosnál lassabban is, de elértem az iskola kapujához, amin azt gondoltam, hogy képtelen leszek belépni. Aztán eszembe jutottak a tanárnő előző napi szavai és tudtam, hogy látnom kell őt. Ha nem megyek be az osztályba, csalódást okozok neki, és nagyon szomorú lesz. Annyira szerettem volna megint a kedves tekintetébe nézni, és ezzel a gondolattal beléptem a kapun.

Ki hitte volna, hogy először Jimet pillantom meg. Úgy tűnt, mintha tűkön ülve várta volna, hogy végre beérjek az iskolába. Mintha teljesen megfeledkezett volna arról, hogy mi történt az előző nap, kézen fogott és a tanárnő irodájába vezetett. Teljesen ledöbbentem. Arra számítottam, hogy amikor megérkezek, mindenki távolról fog méregetni, hogy nézd csak, a kis japán tolvaj! Ehelyett meg így fogadtak. Hátborzongató volt.

A tanárnő biztosan hallotta a lépteinket, mert még mielőtt Jim kopogott volna, kinyitotta az ajtót és betessékelt minket.

– Rendes gyerek vagy te, Jim! Pontosan értetted, hogy mit mondtam. Jim elfogadta, hogy nem kell elnézést kérned. Legyetek jó barátok és ezzel tegyünk pontot a dolog végére. Rázzatok kezet! – Mosolyogva egymással szembe állított minket. Én tétováztam, mert úgy éreztem, hogy nem érdemlem meg ezt az egészet, de Jim megragadta a lábam mellett lógó kezemet és jól megrázta. Fogalmam sem volt, hogy hogyan fejezzem ki, hogy mennyire boldog vagyok. Csak egy szégyellős bazsalygásra futotta. Pedig Jim teliszájjal vigyorgott, és a tanárnő is mosolygott, ahogy megkérdezte: – Hogy ízlett a szőlő? – Elvörösödtem, és a tetszésemet kifejezve hümmögtem egyet

– Akkor adok még egy fürtöt. – Úgy emlékszem, hogy fehér vászonruhában volt aznap, ahogy elegánsan kihajolt, hogy megint szedjen a szőlőből. Aztán, miután egy pillanatig a fehér tenyerében pihentette, kettétépte a csillogó, bíborszínű szemű gyümölcsöt. Az egyik felét Jimnek adta, a másikat nekem. Még ma is emlékszem erre a jelenetre, a bíbor szőlőfürtre a tanárnő törékeny fehér kezében.

Azt hiszem, hogy a történtek után jobb és valamivel kevésbé szégyellős gyerek lettem.

Vajon hol lehet most a tanárnő? Tudom, hogy sohasem fogunk többet találkozni, de ebben a pillanatban is azt szeretném, hogy itt legyen. Mindig, amikor beköszönt az ősz, és belilulnak a szőlőszemek, ha reménytelenül is, de újra keresem azt a márványfehér, szép kezet.  

*

A szöveg eredeti címe: 一房の葡萄