Arisima Takeo: A kalapom története
Fotó: 1749
Arisima Takeo: A kalapom története

Most induló, japán prózaírókat bemutató sorozatunkban Arisima Takeo írását olvashatjátok egy kalap rejtélyes eltűnéséről Kiss Marcell fordításában. 

Apa Tokióban vette nekem ezt a kalapot. Két jen nyolcvan szenbe került. Szép kalap, jó minőségű gyapjúból. Apa mondta, hogy vigyázzak rá, úgyhogy mindig nálam van, amikor alszom.

A fogalmazásórán írtam ezeket a mondatokat. A tanár felolvasta a szövegemet az osztály előtt, a „mindig nálam van, amikor alszom” részt pedig nevetett, és kétszer is megismételte. A tanár példájára az osztálytársamból is kitört a nevetés, és én is elnevettem magam. Ekkor mindenki rám, Naóra nézett, és tovább hahotázott.

Hatalmas bajban leszek, mert elveszítettem a kalapot, a kalapot, amiről a fogalmazásomat írtam. Emlékszem, hogy jó éjszakát kívántam, összerendezett könyveimet a párnám alá tettem, bebújtam a takaró alá, és ahogy ilyenkor mindig, megmarkoltam a kalapom fényes karimáját. Egyszerűen nem értettem, hogy hova tűnhetett.

Amikor felébredtem, a könyvkupacot ott találtam, ahova raktam, de a kalapomnak nyoma veszett. Meglepetten ültem fel. Többször is körbenéztem, de csak az alvó apámat és anyámat láttam a szobábam. Segítséget kell kérnem anyától, gondoltam, de aztán elhessegettem az ötletet, mert nagyon szégyelltem volna, ha rögtön megtalálja a kalapot. Itt is van, mondta volna anyám, még félig alszol, te kis buta. Úgyhogy inkább folytattam a keresést. A ruháim alá néztem, majd a kupac környékét is átvizsgáltam. Az elején még abban reménykedtem, hogy ha jól körbenézek, a kalap biztosan hamarosan előkerül. Kerestem és kerestem, de csak nem találtam meg. Az aggodalomtól a torkom is kiszáradt. A takaró alatt is megnéztem, de ott sem volt. A tenyeremet, a kézfejemet és még az ujjaim közét is szemügyre vettem, bárcsak végig ott tartottam volna a kezemben, de ez is hiú reménynek bizonyult. A szívem kalapálni kezdett.

Elszomorított, hogy elveszítettem a második legfontosabb dolgot az életemben. A legfontosabb a tegnap szerzett új szótár volt. Könnybe lábadt a szemem. A sírás nem segít, mondtam a könnyeknek. Kimásztam az ágyamból és végignéztem a könyvespolcot. A kalapnak nyoma sem volt. Egyszerűen fogalmam sem volt arról, hogy mit tegyek.

Hirtelen eszembe jutott valami: talán nem is fogtam tegnap éjszaka a kalapomat? Lehet, hogy az előző éjszakára emlékszem. Ez lesz az! Elfelejtettem tegnap az ágyamba vinni. A kalap a fogason lesz! Már a gondolatra is repestem a boldogságtól. Láttam magam előtt a csillogó karimájú kalapot, ahogy a fogason lóg, és már nem aggódtam tovább. Milyen buta vagyok, gondoltam. Elhúztam a tolóajtót, majd visszafordultam, hogy megnézzem, alszanak-e még a szüleim. Anyám mindig könnyen felriadt, de most mélyen aludt. Lassan bezártam az ajtót, és a fogashoz mentem. A szoba aznap éjjel nappali fényben ragyogott, bár általában nem égett ott semmi fény. Ezúttal azonban mindent látni lehetett. A kalapom, ismételgettem magamban, a kalap, amit apámtól kaptam büszkén lóg a fogason. Ám annyira szorongtam, hogy nem tudtam odanézni, ahol a fogason a kalapnak lennie kellett. Végül csak odaértem és odapillantottam még mielőtt belezavarodtam volna a saját gondolataimba. Csak apám barna kalapját láttam, semmi mást. Pedig az enyémnek is ott kellett volna lennie. Csak kerestem és kerestem.

Aztán találtam valamit, egy fekete dolgot. Az a fekete holmi a bejáratnál, a fogashoz közel a tolóajtóba szorult. Jobban megvizsgáltam. A kalapom volt az! Ott együltő helyemben belecsúsztattam a lábamat a papucsomba, és mint az őrült vágtáztam a kalap felé. Ám a tolóajtó magától halkan kinyílt és a kalap, egy pillanattal azelőtt, hogy odaértem volna, az utcára gurult. Furcsamódon a külső, rácsos ajtónk is nyitva volt aznap éjjel, de nem volt időm ezen gondolkodni. Kirohantam és üldöztem a kalapot, mielőtt még nyoma veszett volna. A kalap három háztömbbel előttem repült és pörgött, mint valami levegőbe hajított edény. Pedig aznap éjszaka egyáltalán nem fújt a szél. Futottam, mint az őrült és végül csak elértem. Azonban amint odahajoltam volna, hogy megkönnyebbülve felvegyem, kicsúszott a kezeim közül és megint három háztömbbel előttem gurult. Felugrottam és megint szaladtam utána. Így menekült egyre csak előlem a kalap.

Aztán a sarki szomszédasszony szerszámüzleténél, az iskolámnál megállt. Három-négy alkalommal ide-oda pördült, majd hirtelen a levegőbe ugrott, és még mielőtt újra leesett volna, az iskolám felé röppent. Egy szempillantás alatt maga mögött hagyta a fogorvosi rendelőt, és az italboltnál – itt lakott a fiú, aki mindig csúfolt – lévő vizesvödörre huppant. A kalap megint pördült néhányat, a gödör mögé esett, majd mintha a szél fújta volna oda, a sorházak előtt tűnt fel megint. Büszkén szállt az elhagyatott utca felett. Én pedig csak futottam utána, keresztül mindenen. A kalapom úgy ragyott az éjszaka közepén, hogy még a medálszerű díszítést is jól láttam rajta. A kalap ott volt, kétség sem férhetett hozzá, de nem tudtam elkapni. Először még talán szórakoztató is volt ez a kalapüldözés, de egy idő után felülkerekedett rajtam a tehetetlenség érzése. A tehetetlenségem dühbe fordult, és egyszerre olyan szánalmasnak találtam az egészet, hogy legszívesebb elsírtam volna magam. Végül sikerült erőt vennem magamon.

– Várj! – szóltam utána, bár tisztában voltam vele, hogy a kalap nem fogja megérteni. Ám valamit mondanom kellett. Ebben a pillanatban az iskolám főkapujához érő kalap hirtelen megállt, majd felém fordult és így szólt:

– Kapj el, ha tudsz!

Tényleg a kalap beszélt!

– Te kalap!  – kiáltottam, és rávetettem magam. Birkóztunk, én meg a kalapom, és gond nélkül átgurultunk az iskolám bezárt kapujának rácsai között.

Egy szempillantás alatt a „Szilva” osztály termében kerültem. Nem tudom, hogy miért pont oda, mert hiszen a „Fenyő” osztályba jártam. Imoto tanár úr éppen egy egyszenes érmét mutatott a diákoknak.

– Hány ilyen érme segít a hasfájáson?

– Egyetlen elég – vágta rá az általában rendetlen Kurihara. A tanár megrázta a fejét.

– Kettő – szólalt meg a csendes Itó miután felemelte a karját.

 – Helyes válasz – bólintott a tanár. – Így van.

Ez igen, Ito valóban okos diák.

De hol van a kalap, jutott eszembe az eredeti kérdés, miután felocsúdtam a pénzdarab bűvöletéből. Körbenéztem, de a kalapnak nyoma sem volt.

Kisiettem az osztályteremből és egy nagy mezőre kerültem. Minden irányba a hatalmas, füves mezőt láttam, és a sötétlő magasban, a felhős égen feketélő holdként lógott a kalapom. Nem tudtam elérni. Még egy repülő sem száll fel olyan magasra. Nem jutottam szóhoz, tehetetlenül dobbantottam egyet és dühös tekintetet vetettem rá. A kalapot ez a legkevésbé sem érdekelte. Utálatosan másfelé nézett, mintha nem akart volna szóbaállni velem. Biztos voltam benne, hogy apám nem fogja elhinni, hogy a kalapom megszökött és fekete hold lett belőle az égen. Holnaptól kezdve kalap nélkül kell iskolába járnom. Milyen nevetséges! Mennyire vigyáztam rá, és mégis ez lett belőle. Miért csinálta ezt velem? Még izgatottabb lettem. Kínzó könnycseppek potyogtak a szememből.

A mező egyre jobban elsötétedett. Egyedül voltam, házak fényeit sem láttam. Összezavarodtam, fogalmam sem volt hogyan megyek haza innen. Aztán eszembe jutott valami, aminek nem kellett volna az eszembe jutnia. Talán egy mosómedve változott a kalapommá és az játszik velem? Nem hittem a mosómedvék átváltozásában, de abban a pillanatban minden lehetségesnek tűnt. A bolt, ahol apám a kalapot vásárolta, minden bizonnyal az átváltozó mosómedvék egyik főhadiszállása volt. Becsapták apámat, hogy aztán engem is elcsaljanak. Pontosan ezért tetszett meg nekem azonnal annyira az a kalap. Úgy csinálták, hogy kedvemre való legyen. Ahogy ezen gondolkoztam, elfogott a rettegés. Felnéztem az égre, és a sötétlő hold kalap máris összegömbölyödött mosómedvére hasonlított. Pedig még mindig nem volt más, mint az én kedves kalapom.

Hallottam, hogy valaki a nevemet kiáltja. Aztán sírás ütötte meg a fülemet. A mosómedvék csapatának vezetője eljött értem, gondoltam. Szörnyűséges borzongás futott végig a gerincemen.

Láttam, hogy apám és anyám pizsamában, sírástól dagadt szemmel elkeseredetten keresnek valamit. Egyszerre szomorított el és vidított fel a látvány. Kis híján a nyakukba ugrottan, de aztán erőt vettem magamon. Lehet, hogy mosómedvék, gondoltam. Hátborzongató volt ez az egész. Rájuk meredtem.

A szüleim láthatóan nem vettek észre. Anyám a fiókokat húzkodva szólongatott, apám pedig egyenként szedte le a könyveket a polcról, és a könnyes szemüvegét törölgetve nyitotta ki őket. Igen, az otthoni könyvespolc és szekrény ott álltak előttem. Ott nem fogtok megtalálni, gondoltam. Néztem egy darabig, ahogy engem kerestek, és egy kicsit szerencsésnek éreztem magam, hogy nem jártak sikerrel.

– Az nem lehet, hogy nincsen itt, ebben a könyvben – mondta végül apám anyámnak.

– Nem, nem lesz abban a könyvben. Megint itt bújt el, a fiókos szekrényben és elnyomta az álom. Nem világít eléggé a hold, ezért nem találjuk – mondta az elkeseredett anyám apámnak sírástól elcsukló hangon.

Valóban a szüleim voltak. Nekik kellett lenniük. Senki más nem volt a világon, akinek ennyit jelentettem. Felbátorodva, hatalmas mosoly ült ki az arcomra.

– Hú! – kiáltottam hangosan, hogy megijesszem a szüleimet, és feléjük rohantam, de meglepetésemre, az iskola vaskapujához hasonlóan keresztülszaladtam rajtuk, mintha csak levegőből lettek volna. Döbbenten fordultam hátra. A szüleim, mintha mi sem történt volna, tovább keresgéltek a könyvespolcon és a szekrényben. Közelebb léptem hozzájuk, és a vállukra tettem volna a kezem, de azzal szembesültem, hogy sem őket, sem a bútorokat nem vagyok képes megérinteni. Tudták vagy sem, hogy mi történt, a szüleim sírva kiáltották a nevemet, én pedig egyre hangosabban és hangosabban visszakiabáltam.

– Apa! Anya! Itt vagyok! Apa! Anya!

Semmit sem értem a kiabálással. A szüleim továbbra is ott kerestek tovább, ahol senki sem volt, fogalmuk sem volt arról, hogy ott vagyok mellettük. Reménytelenségemben legszívesebben elsírtam volna magam.

Ekkor eszembe jutott valami. A szüleim biztosan a levegőbe emelkedett mosómedve kalap miatt nem látnak. Annak kellett lennie! Felül kell kerekednem a kalapommá változott állaton! Felugrom a levegőbe és elcsépelem. Azonnal neki is készültem a nagy szökellésnek.

– Egy, két há…

Minden erőmet összegyűjtve löktem el magam a földtől. Fel és fel repültem, egyre magasabbra, mígnem végül elértem a kalapot. Úgy megmarkoltam, hogy felszisszent, és utána rögtön zuhanni kezdtünk a föld felé. Mintha csak kijött volna a helyéről a szög, melyen eddig a kalap a levegőben lógott. Zuhantunk és zuhantunk. Hamarosan lábbal fogom taposni a füvet, gondoltam, de nem így lett. Tovább estünk lefelé és lefelé. Kezdett kivilágosodni körülöttünk, megdördült az ég, mígnem végül egy lángóceánhoz értünk, mely úgy világított, hogy nem tudtam tovább nyitvatartani a szememet. Ezt nem fogom túlélni, halálra égek.

– Segítség! – kiáltotta a kalap, én pedig hörögtem a félelemtől.

Valaki megrázott. Döbbenten ébredtem fel. Az egész csak álom volt. Anyám ott állt mellettem, mögötte a félig nyitott ajtó.

– Jól vagy? Furcsán morogtál… Álomszuszék, ideje iskolába menni – mondta anyám, de el sem jutott a fülemig. A párnámat néztem. Ott fogtam a jobbkezem minden erejével a csillogó karimájú kalapot, amely két jen nyolcvan szenbe került az apámnak.

Annyira boldog voltam. Anyámra néztem és elmosolyodtam.

*

A szerzőről:

Arisima Takeo (1878-1923)

Japán író, esszéista. 1903-ban a Mainicsi Sinbun tudósítójaként az Egyesült Államokba utazik, ahol egyetemi tanulmányokat végez, többek között a Harvard Egyetemen. Amerikai évei alatt hatást gyakorolnak rá a szocializmus eszméi, Walt Whitman és Ibsen műveit. 1916-ban meghal a felesége, így egyedül marad három kisgyerekével. 1922-ben ismeri meg a házas Hatano Akikót, egy japán női magazin szerkesztőjét, aki a szeretője lesz. Miután kapcsolatuk kiderül a nő férje előtt, Arisima és Hatano együtt felakasztják magukat.

A szöveg eredeti címe: 僕の帽子のお話

A cikk szerzőjéről
Arisima Takeo (1878-1923)

Japán író, esszéista.

A fordítóról
Kiss Marcell (1978)

Műfordító. Kínai, koreai, japán és angol nyelvből dolgozik. Fontosabb fordításai: Gao Xingjian: Lélek-hegy (2008), Han Kang: Nemes teremtmények (2018), Mo Yan: Élni és halni végkimerülésig (2020)