Valamilyen szinten tehát bekerültem a város vérkeringésébe, mondjuk, ehhez meg kellett tanulnom a nyelvet, na de a karitász beíratott egy ingyenes, főleg menekültekkel és emigránsokkal foglalkozó nyelviskolába. Angoltanulás, iskolába gyaloglás, találkozás a világ minden részéből származó emberekkel; a kínai, a vietnámi és a lengyel dominált. Nehezen ment nekik, állandóan az anyanyelvükön dumáltak egymással. Magyar én voltam egyedül, ezért nekem kevesebb gondom volt a nyelvvel, mindenkihez angolul szóltam. A pár profi pedagógus mellett akadtak önkéntes tanárok, jól menő családok unatkozó tagjai, főleg nők, akik elvégezték bár az egyetemet, de apuci fizuja elég volt a megélhetéshez és egyéb nyalánkságokhoz, így, hogy ne unatkozzanak otthon, bejöttek segíteni. Az idejükből futotta, ráadásul a túlterhelt tanároknak jól jött a minőségi segítség.

Szóval miközben kezdtem becserkészni a várost, megismerni lakóit, új ismereteket szerezni, belekóstolni a beszélt, a mindennapi angolba, hivatalosan is tanultam a nyelvet.

Michael Castro nagyon jó barátom lett, bejáratos lettem hozzá. Kiderült, hogy Poetry Beat című költészeti rádióműsorát felvezető dal, a Sunflower, a The Fugs zenekar legelső, 1965-ös lemezéről való.

A Fugs tagjai sem voltak akárkik, Ed Sanders és Tuli Kupferberg költők, Ken Weaver dobos, Scott Petito basszusgitáros, Steve Weber énekes-gitáros és Peter Stampfel hegedűs, a pszichedelikus rock előfutárai. A Fugs nevet A meztelenek és a holtak című regényből vették, melyben Norman Mailer a fuck helyet a fug szót használta.  

Castro mutatott be Curtis Lyle-nek, és Curtis ismertetett meg Wanda Coleman költészetével. Ők ketten a Los Angeles-i Watts Writers Workshop alapító tagjai voltak. A Workshopot az 1965-ben kitörő, hat napig tartó Watts-zavargás következményeként alapította pár kamaszkorú, kezdő fekete költő. Curtisszel több közös fellépésen vettem részt, vele és Castróval kezdődött az un. jazzköltészeti karrierem. Curtis rengeteget lépett fel a St. Louis-i zenészekből álló World Saxophon Quartet oszlopos tagjával, Julius Hemphill-lel. A zenekart még eredeti felállásban nekem is volt szerencsém látni, amikor 1989-ben a Gateway Arch alatt, a Mississippi partján adtak koncertet. A Quartet majd minden zenésze tagja volt az 1968-ban, St. Louisban alakult Black Artist Groupnak. A Group minden művészeti ágat befogadott, így a költészetet is. Castro számtalanszor lépett fel verseivel a BAG két alaptagjával, J.D. Parran és Floyd LeFlore fúvóshangszeresekkel. Az én időmben, 1988 és 1990 között a Duff’s ír bár és a Venice Café voltak a jazzköltészeti központok St. Louisban.

Castro nevéhez fűződik a St. Louis-i River Styx irodalmi folyóirat megalapítása. Ebben Quincy Troupe, Miles Davis barátja és életrajzírója, Kalifornia babérkoszorús költője volt a társa. Kettőjük hozzáértése és közös munkája tette országos hírűvé a lapot. Az 1975-ben alapított River Styx 20. életévét megünneplendő egy külön számot jelentettek meg 1995-ben, amelyben Amerika vezető fehér, fekete, sőt indián költői és írói mellett egy-két beatköltő is helyett kapott. A lap borítóján Ira Cohen fotósorozatának montázsa látható Carolina Gosselin bepólyázott beat szerzőinek felhasználásával.

A lapnak van némi magyar vonatkozása, ugyanis az 1996. évi 47. szám lehozott egy-egy verset Balla Zsófiától, Ladik Katalintól, Pilinszky Jánostól, Ladányi Mihálytól és Keszthelyi Rezsőtől (Castro-Gyukics fordítások), de a másik St. Louis-i irodalmi lap, a Missouri egyetem lapja, a Natural Bridge is több számában publikált magyar szerzőktől (Balla Zsófia, Balogh Attila, Darvasi László, Fabó Kinga, Fodor Ákos, József Attila, Kántor Péter, Lackfi János, Petri György, Tasnády Attila, Tatár Sándor) verseket (szintén Castro-Gyukics fordítások).

Valamiért a másik egyetem, a Washingtonról elnevezett nem nagyon vett részt a város irodalmi életében. Ottlétem alatt összesen két alkalommal léptem be az egyetem kapuján: először a filmklubba mentem megnézni Az utolsó mohikánt, másodszor pedig William Burroughs felolvasódélutánjára látogattam el. Az előbbi jó véresre, az utóbbi elég humorosra sikerült. William Burroughs nem nagyon akart beszélgetni, inkább felolvasott, de azt is megunhatta, mert úgy fél óra elteltével közölte, hogy neki pisálnia kell, majd jön, mondta és kiment. Mindenki nézett ki a fejéből, de aggódni csak akkor kezdtek, amikor csak nem akart realizálódni WB újbóli jelenléte az auditóriumban. Szóval keresésére indultak. Kis idő múlva rátaláltak egy másik éppen üres auditóriumban. Ott ült a katedrán, és akkora spanglit szívott, mint egy rakéta. A szervezők próbálták rávenni, hogy jöjjön vissza és folytassa a felolvasást, mert közel négyszázan várnak rá, de ő csak legyintett és azt mondta, hogy ő innen nem megy sehova, és nem olvas fel senkinek semmit, és különben is mindenki kopjon le. A gázsit előre felvette.

Nyelviskolába pont három hónapig jártam. Amerikai tartózkodásom negyedik hónapját pedig már munkával kezdtem. Színpadi díszletező állást kaptam, és ezzel együtt kiköltöztem csótányos pecómból. Az egyik önkéntes tanár heti nyolc óra munka ellenében felajánlotta a kertjük végében levő un. carriage house-t, a kocsiszínt. Alul garázs, fölül lakás. A heti nyolcórás munka mellé simán befért a színház, ahova általában biciklivel jártam, amivel komoly feltűnést keltettem ebben a csak autóval közlekedő metropoliszban. Párszor mikrobusszal értem jött az egyik díszletfestő srác, mire odaért, már piaszaga volt, mert ő reggelire, ebédre és vacsorára is sört fogyasztott. A sört az anyósülésen tartotta egy hűtőládában. Ismeretségünk másfél éve alatt egyszer sem láttam enni. Ő segített nekem, amikor a Delmar Loop aka University City egyik legnépszerűbb zenés kocsmája, a Blueberry Hill kihívta haragom. A hely tulaját zavarta indiai Bee Dee cigarettám illata, és kitette a szűröm, bár akkor még lehetett bent dohányozni. Ezek után bojkottot hirdettem a kocsma ellen, és összerántottam az egy év alatt szerzett barátaimat, ismerőseimet. Nem volt nehéz, akkor már sok helyre jártam, és minden alkalommal új ismerősre tettem szert, az egyik ilyen hely szintén a Loopban volt, a Meshuga nevű alkoholmentes kávézó és juice bár. Onnan mindenki átjött a bojkottra. A Meshuga rövid nyitvatartási ideje alatt komoly hírnévre tett szert, mert ott még az Amerika legveszélyesebb emberének titulált Timothy Leary, az LSD gyakorló használója és reklámozója is tiszteletét tette egyszer. Három hippi kinézetű és gondolkodású, mezítláb szemináriumra járó egyetemistával osztoztam a lakóhelyemen, ők hozták a bojkottra a diákokat. A ház, ahol így négyesben laktunk, két háznyira volt Burroughs szülőhelyétől, amire baromira büszkék voltunk. Tény, hogy kábé ötvenen tuti összejöttünk a bojkottra. Mindenki jó bulira számított, végül is egyikünk sem akarta, hogy többé ne engedjék be a Blueberry Hillbe. Szóval ott álldogáltunk a kocsma előtt, amikor arra gördült egy nyitott fedelű, vörös verda, egy 1973-as Cadillac Eldorado kabrió, benne Chuck Berry. Odaszól nekem.

– Hé, fehér fiú, mi a hézag?

– Bojkottáljuk a kocsmát.

– Na, fehér fiú, ne csináld már, inkább gyere be velem, én játszom ma este.

Kiszállt a kocsi-csodából, belém karolt és szépen besétáltunk. Többet nem dohányoztam a Blueberry Hillben.

St. Louisban rengeteg kiváló jazzkocsma volt, szinte mindet kipróbáltam. Az egyik kedvenc helyem a Henry’s lett a Mississippihez közeli Soulard negyedben, ahol egy fantasztikus fekete zenész, bizonyos James Crutchfield billentyűzött álomszerűen, a másik a McGurk’s, ahol minden este más ír banda húzta a talpalávalót, de szó szerint, a harmadik pedig a Broadway Oyster Bar, ott hallottam előszőr Tom Hall bluesgitárost játszani, és ez elég volt ahhoz, hogy visszajárjak. Guinnesst mindegyikben csapoltak, és a jó Old Grand Dad sem volt esténként hiánycikk.

Kezdtem egyre jobban belerázódni az amerikai életbe. Volt barátom, szállásom, munkám. Munkaadó színházam, a Theatre Project Company több darabjában is dolgoztam. A legérdekesebbnek a csupán két női szereplőt kívánó A Coupla White Chicks Sitting Around Talking című darab bizonyult. A darabhoz két díszletező kellett, akik majd a színésznők gyorsöltözéseinél is segítenek. A színház vezetősége úgy döntött, hogy mivel komplikált és komoly díszletmozgások lesznek a színpadon, ezért csak az egyik díszletező lehet nő, a másik férfi kell, hogy legyen, és én leszek az. A New Yorkból érkezett vendégszínész jelezte, kizárt, hogy őt egy férfi öltöztesse. A helyi színésznő, nem mellesleg a város vezető színészének a felesége, rám nézett, kissé elfordította a fejét és így szólt:

– Nem lesz itt gond.

Nem is lett.