Ahogy a kaleidoszkóp megsokszorozza, újabb és újabb alakzatban mutatja fel a színes tárgyak tükörképét, úgy rendezi egy-egy nagy író világának színes mozaikcserepeit újabb és újabb variációkba a kortársak vagy az utókor tekintete. Proust mindig is igazodási pont volt, amihez képest több író is érezte, hogy meg kell határoznia saját univerzumának a koordinátáit. Azok is, akik felnéztek rá, meg azok is, akik – miként Louis-Ferdinand Céline, Paul Claudel vagy a francia svájci Albert Cohen – viszolyogtak tőle.[1] Ide tartozik még Aragon is, ő egyik interjújában azt mondta – szürrealista humor? politikai elfogultság? polgárpukkasztó provokáció? –, százszor inkább Sztálint olvas, mint egyszer Marcel Proustot.

Az alábbiakban hat francia író Proust-képéből mutatunk be egy-egy szemelvényt.

André Gide (1921)[2]

Amikor Proustot olvasunk, egyszer csak előtűnnek a részletek mindabból, ami addig osztatlan tömbnek látszott. […] Proust tekintete sokkal kifinomultabb és mélyrehatóbb a miénknél, és ő az olvasás egész idejére kölcsön is adja nekünk ezt a tekintetet. És mivel csupa magától értetődő természetes dolgot néz (de olyan spontánul, hogy sohasem érezni, hogy figyel), úgy érezzük, mintha mi magunk néznénk önmagunkba. Neki köszönhetjük, hogy ami zavaros bennünk, az egyszer csak kiemelkedik a káoszból, és tudatosul. […] Ha meg kellene mondanom, mit is csodálok legjobban az életművében, azt hiszem, az a keresetlenség. Ha igaz is, hogy a könyv csupa jelentéktelennek látszó eseményből áll össze, a műegész nézőpontjából egyik esemény sem jelentéktelen. […] Az eltűnt idő nyomában lapjain a részletek alárendeltsége olyan láthatatlan, mintha az oldalaknak nem is volna más céljuk önmaguknál. Innen a cselekmény hömpölygésének végtelen lassúsága, és az is, hogy az író egyáltalán nem vágyik arra, hogy lendületesebben haladjon előre. Ilyen ráérős tempót a magam részéről csak Montaigne-nél láttam, amiért is az élvezetet, amit Proust olvasása közben érez az ember, nem is tudom máshoz, csak az Esszék olvasásakor érzett gyönyörűséghez hasonlítani…

Francois Mauriac (1922)[3]

Marcel Proust az életét adta, hogy a műve éljen – ez példa nélküli az irodalomban. Balzacot az anyagi gondok meg a hitelezők láncolták az íróasztalhoz. Proust viszont azért vonult vissza a nagyvilági életből, hogy egy világot hozzon létre. Nyilván a betegség is közrejátszott, hogy képes legyen erre a lemondásra, de a betegség az élvezetek hajszolása, a társasági élet meg a léhaság felé is vihette volna […]. Bergson azt írja, hogy a múlt – az egész múlt – minden pillanatban ott lépdel mögöttünk: „Amit kisgyermekkorunktól fogva valaha is éreztünk, gondoltunk, akartunk, az mind megmarad a hozzá csatlakozó jelenünk fölé hajolva, és dörömböl a tudat kapuján, de a tudat nem akarja beengedni.” […] Marcel Proust ezzel fordított irányba megy, szemben a többi ember agyműködésével, amely igyekszik a tudattalan mélyére süllyeszteni a hasznavehetetlen emlékeket. Az ő tudata épp ellenkezőleg, nem kezelte bizalmatlanul az emlékeket, sőt, a legjelentéktelenebbnek látszó részleteket is megőrizte…

Louis Aragon (1923)

Aligha van ebben a mi korunkban még egy olyan tipikus blöff, olyan látványos szélhámosság, mint a Proust-jelenség. Senkinek sem volt mersze, hogy ennek a huszadik századi Balzacnak a szemébe mondja a legbanálisabb igazságot, pedig megérdemelte volna; így történhetett, hogy ez a mi írónk zseniként ébredhetett a békekötés napján.[4] Bár senki se tudja, hogyan kell érteni a könyvét, mindenki azt szajkózza, milyen jól ír, és milyen szellemes. […] Proust önmagát valahol az emlékiratíró Saint-Simon és Flaubert közé helyezi. […] De ha alaposabban szemügyre vesszük a gondolatait, rájövünk, ez csak egy szószátyár házmester locsogása. Lehet, hogy Proust Saint-Simon (már említettem, hogy annak tartja magát), de amit Saint-Simon megírt három sorban, ahhoz Proustnak három könyv is kevés.

Louis Ferdinand Céline (1960)

Valamennyire azért eltorzítja a róla kialakított képet, hogy Proust buzeráns volt, meg ott vannak a fickó gőzfürdős kalandjai[5] […], de ez nem olyan érdekes… Az a lényeg, hogy tehetséges volt, rendkívül tehetséges… Proust nagy író, talán az utolsó nagy író… A mi nemzedékünkben ő a legnagyobb… […] Bár nem volt valami jó stílusa… Rengeteg mániája volt, amivel azt akarom mondani, hogy nem érezte jól magát a bőrében… De ezt sok más íróról is el lehet mondani… Mármint azt, hogy nem érezték jól magukat a bőrükben… Utóvégre, ha az ember jól érzi magát a bőrében, mi a fenének akarná az életet irodalommá alakítani, nem igaz? Ez a nagy kérdés. Hogy írjon az ember, ahhoz már eleve lököttnek kell lenni, ugye… […] Ez amolyan betegségféle… Már önmagában is jele a betegségnek… […] Ha az ember jól érzi magát a bőrében, akkor ügyvéd lesz… vagy orvos… vagy, tudom is én, képviselő… Mert szeret élni, és élvezni tudja az életet… De ha maga történeteket akar írni, ha az életet irodalommá akarja átalakítani, az azt jelenti, hogy menekül az élet elől…

Roland Barthes (év nélkül)[6]

Proust modernsége a megítélésem szerint három dologban rejlik. Az első, hogy a könyvének maga a könyv a témája. A narrátor írni szeretne, de nem tud. És mire eljut odáig, hogy végre belefogna a mű írásába, a könyv véget is ér. A valóságos könyv nem egyéb, mint a fantáziált könyv kudarca. A kiürülő képzelet a tulajdon kiürülésének könyvét hozza létre. A második nem más, mint hogy a könyvnek több alanya is van, nem csak egy. A narrátor azonosíthatatlan, nincs neve, nincs életkora, nincs háttere. És nem egy alany van, aki egyes szám első személyben beszél: többen beszélnek egyes szám első személyben, és ezek az ÉN-ek mind egyetlen funkció: az írás alá vannak besorolva. A harmadik: Proust írásmódja a Vágyé; a soha véget nem érő mondat úgy tündöklik, mint a mondat tárgya, amely a mondat gyönyöre is egyben. És amikor ezt a mondatot azzal vádoljuk, hogy mesterkélt, bőbeszédű vagy dekadens, valójában az általa visszatükrözött Vágyat cenzúrázzuk.[7] Természetesen lehetetlen még egyszer úgy írni, mint ahogy Proust írt. De hát minden új írásélmény kénytelen túllépni azon a messze előttünk járó gyakorlaton, amelynek a modern Szöveg meghódításához vezető útját Proust egyszer s mindenkorra kijelölte.

Charles Dantzig (2005)

Jean Santeuil című regényének a legelején Proust úgy mutat be egy írót, mint aki csupa önzetlenség, és akinek a művészet minden gondolata, nem csoda, hogy annyira felnéz rá a narrátor meg a barátja; aztán kiderül, hogy amikor ez az író nem érzi magát a tekintetek kereszttüzében, puszta szórakozásból belekergeti a libákat a tengerbe, hogy megfulladjanak. „Ami annak bizonyítéka, hogy nem is olyan jó ember, mint amilyennek a barátai tartották.” Később viszont azt látjuk, mégsem olyan rossz ember, mint amilyennek az olvasó gondolta. Ez korántsem valami írói módszer. Proust ilyen. Őt – mindent összeadva és kivonva – arra a végkövetkeztetésre kényszeríti az érzékenysége, hogy az életben minden igaz. Őnála a portrék, mint megannyi kis kupola sorakoznak egymás mellett a művészetről való reflexiók minaretjei között; Az eltűnt idő nyomában ettől kapja – puha szőnyegként elénk terülő tekervényes és selyemfényű mondataival – az árapály mozgását meg a tenger közelségét jelző hullámzását, mintha az isztambuli Szulejmán-mecsetet látnánk magunk előtt; Proustot olvasni annyi, mint átkelni a tengeren.

*

Jegyzetek:

[1] Erre a mély ellenszenvre az antiszemita Céline és a szintén antiszemita Claudel esetében Proust zsidósága, mindhárom író esetében pedig Proust szexuális irányultsága a magyarázat.

[2] Gide ezt az írását, amelyet 1923 januárjában a La Nouvelle Revue Française című folyóirat Proust-emlékszámában adott közre, nyilván vezeklésnek is szánta, amiért 1913-ban azt javasolta a Gallimard kiadónak, hogy ne jelentesse meg Az eltűnt idő nyomában első kötetét. Hogy előzőleg egyáltalán olvasta-e a könyvet, azóta sem tisztázódott (feltehetően nem). „A visszautasítás – írja majd Gide egy évre rá Prousthoz intézett bocsánatkérő levelében – egyik legfájóbb tévedése és lelkiismeretfurdalása az életemnek.”

[3] A katolikus regényíró Proust egyik első csodálója. A szemelvény Mauriacnak a temetésen mondott beszédéből való.

[4] Az első világháború végéről van szó.

[5] Céline feltehetően arra céloz, hogy Proustot 1918. január 11-én egy homoszexuális bordélyban előállította a rendőrség.

[6] Erről a rövid írásról csak annyit tudni, hogy valamikor a hetvenes években a Fiesta letteraria című folyóirat felkérésére készült.

[7] Freudista műszó. Értsd, megakadályozzuk, hogy a tudattalan vágy bejusson a tudatos vagy tudatelőttes „rendszerbe”.