Két év St. Louis után, úgy tűnt, eljött a környezetváltás ideje. Na de hova? Nem gyötrődtem sokat a válaszon, elég gyorsan San Francisco mellett tettem le voksomat. Nagyhírű kisváros. Híres öböl, híres híd, híres könyvesbolt, híres költők, sok mexikói, na és persze pár már régebben odaköltözött barát a Saint Louis-i egyetemről, ahova én csak bulizni jártam.

Nem folytattam gyűjtögető életmódot, alig volt cuccom, két tatyóba befért mindenem. Köztük két, istenteleneknek való útibibliám: Szerb Antal Utas és holdvilág és Lénárd Sándor Völgy a világ végén című kötete. Lénárd Sándorról sok mindent el lehetne mondani, szerintem inkább mindenki olvassa el az írásait, csak annyit jegyeznék meg, hogy ő fordította a Micimackót latinra, és ő volt az, akiről azt hitte a brazil rendőrség, hogy Mengele rejtőzködik Lénárd álnéven egy apró őserdei faluban. Tévedtek. Szóval nem véletlen, hogy ’86-ban ezzel a két könyvvel pattantam meg szerencsétlen országunkból.

Úgy döntöttem, hogy nem költöm repcsire azt a kevés pénzem, ráadásul egy repülőút roppant leamortizáló minden összetevőjével együtt, tehát busszal megyek, és világot látok. Greyhound. Agár, ez az amerikai Volán, a színvonal is kábé megegyezik. Bár ha lekésel egy buszt Amerikában, jó eséllyel csak a másnapi járatot éred el. Viszont milliószor olcsóbb a repülőnél és ugyanannyiszor lassabb is. Ráadásul fárasztó, de csak akkor, ha foglalkozol vele. Greyhounddal utazni olyan, mint egy nonstop házibuli a panelban vagy a Tisza-parti Laposon a Szegedi Ifjúsági Napok alatt. Elöl ülnek a nénik, sok csomaggal, mögöttük a csóró fehér és fekete, férfimentes családok sok gyerekkel, nagypárnával, dunyhával. Már otthonosnak hangzik, nem? Na, ezek a családok általában egy távoli börtönbe buszoznak, hogy meglátogassák rég nem látott férfi rokonaikat, apákat, férjeket, fiakat. Ők a csendesen tűrő, vegetáló utasok. A hátsó fertályon ülnek a hármas-négyes csoportban utazó fiatalok – feketék, fehérek, latinók. Ritkán vegyülnek. Bölcsen távol tartják magukat egymástól, külön-külön lármásak. Inni csak stikában lehet, mert ha elkap a sofőr, akkor a legéjszakaibb sivatag közepén is képes megállni, és kihajítani a rakoncátlan alkoholfogyasztót. És akkor van pár turista, pár katonaságtól éppen leszerelt egyén és pár ide-oda költöző, mint mondjuk én. Mindannyian csórók. Meg persze vannak a magányos, kiolvashatatlan arcú utazók. Egy napba tellett, mire rájöttem, hogy ezek a férfiak frissen szabadult elítéltek. A buszon nem ismerkedik senki senkivel. Ők főleg nem. A pihenőhelyeken szétszéledünk, és csak induláskor szállunk vissza. Átzuhantunk Kansas városán és egész Kansas államon. Coloradóban megálltunk egy sivatagi benzinkútnál, éppen csak stöccölni volt időnk, de a buszról látható volt a Sziklás hegység, mellettünk hullámzott a Colorado folyó, és szikrázott a nap a sivatag milliónyi kövén. Utah államban úgy döntött sofőr, hogy Salt Lake Cityben nagylelkűen ad nekünk pár órát, talán nem véletlenül. Tuti fejpénz reményében, ugyanis a buszpályaudvaron fiatal, majdnem miniszoknyás, szemrevaló leányok várták a férfinépet. Félreértés ne essék, nem rosszlányok voltak ők, hanem a mormon vallás terjesztői, és hívták az arra járó utazót, menjen velük a nagytemplomba, és na, majd ott. Kíváncsian követtem az egyiket, aki rutinosan végig csevizte utunkat, egyszer azért közbevágtam rém udvariasan, hogy ugyan már, fiatal fiúk miért nem várják a másik nem képviselőit, mert rájuk lenne igazán szükség, de megtartotta magának a választ. A templom valóban egetverően magas és hatalmas és tekintélyt parancsoló és az akusztikája valóban emberfeletti. Pont akkor érkeztünk, amikor egy köpönyeges illető a templom másik sarkában, jó messze tőlem halkan, mégis tisztán hallhatóan hangsúlyozta, hogy ebben a hatalmas térben nincs mikrofon: kettétépett egy lapot, és remekül lehetett hallani a papír jajkiáltását. Ennek ellenére nem lettem mormonná, pedig a fiatal lány nagyon hitt bennem. Vissza a buszhoz, irány Kalifornia. Még átvágtunk Nevadán, sivatag sivatag hátán. Néhány város a sivatag közepére épült, teljesen értelmetlenül, mert víz, az nincs a közelben. Ez már a kezdetek óta gond. Isteni esőre ritkán lehet számítani. Eső ott esik sok, ahol már eleve túl sok van belőle.

Harmadik nap este berobogott a buszunk San Franciscóba. Bevetettem magam a Greyhound-állomás egyik romos telefonfülkéjébe, és pár perc után elindultam a Haight-Ashbury felé. Ott lakott Todd, Dave, Joe and Jon. Négy totál őrült egyetemista. Ők fogadtak be, kaptam egy Vanek úrnak pont megfelelő apróságú lakrészt, aminek ablaka a Haight és a Clayton utca sarkán álló Achilles Heel nevű kocsma hátsó fertályára nézett, ahol sokáig zajlott az élet, és miután az ivászat elcsendesült, üvegmuzsika csendült fel, mert hajnalban szortírozták a boros, sörös és egyéb üvegeket, kellemes éji zenével kedveskedve akkor már aludni vágyó magamnak.

A Haight-Ashbury, a hippik otthona, valahol a Buena Vista parknál kezdődik és a Golden Gate parknál végződik, párhuzamosan a Panhandle parkkal. A Panhandle (azaz serpenyőfogantyú) park a fogantyúja a Golden Gate parknak, azaz a serpenyőnek, elég ránézni a térképre.

Ez a környék volt a beat generáció képviselőinek első lakhelye az ötvenes években, aztán alig egy évtizeddel később a hippik és az ellenkultúra egyik központjává vált.

1990-et írunk, és én itt lépdelek ezeken az utcákon, nyomokban még találni hippiket, anarchistákat, a lefektetetett hivatalos normákkal egyet nem értő fiatalokat és kortalanokat és rengeteg diákot, akik itt és most kóstolnak bele kissé a szabadságba. Mindenki úgy néz ki, ahogy akar, azt tesz, amit akar, és úgy, ahogy akarja. Mindenki önmagát adja. Na jó, természetesen van pár magamutogató, színlelő, önmagát megjátszó wannabe, de nem ez a jellemző. A Haight Streeten a rém sok retró használtruha-, kütyü- meg kacatbolt és kocsma között található a Bound Together nevű anarchista könyvesbolt. Ehhez hasonló, bár kissé más volt a marxista könyvesbolt a Mission Streeten. Egy fekete házaspár vezette, meggyőződésük volt, hogy a kommunizmus az a társadalmi forma, amely a feketéknek megnyugvást jelent és igazságot ad. Tévedtek.

Hirtelen rengeteg élmény csapott arcon, mind feldolgozásra várt. De a North Beachre akkor is el kellett mennem. A régi laktanya, a Presidio felé indultam el, gondoltam, hátulról cserkészem be a környéket. Végig eukaliptuszfák mellett haladtam, míg végül kilyukadtam a valamiért avenue-nak titulált Grant utcára, ahol is belebotlottam egy fotógalériába. Betértem. Prágáról volt éppen egy remek kiállítás. Beszédbe elegyedtem a fotóssal, megkérdeztem, Budapestről nem akarna-e kiállítani pár fotót. Nevetett. Majd talán. Előbb Kubába megy, igaz, kerülő úton, mert amerikaiak Amerikából nem léphetnek be Kubába. Jé, mondom, ezt a marhaságot. Viszont Közép-Amerika akármelyik államából igen. Pont zárta a boltot, kérdezte, merre megyek. Merre? Természetesen a beatekkel akarok találkozni. Igen? Pipec. Ő mutatott be Jack Hirschmannak, Lawrence Ferlinghettinek, George Tsongasnak, akinek idepöttyintem híres négysorosát:

Amerika –
a Titanic –
keresi –
jéghegyét. 

John, a fotós srác jó barátom lett. Ő vitt le a Specs’ bárba, ahol még több költővel, művésszel és más naplopóval találkozhattam. A Specs’-ben beszéltem először az itthon kevéssé ismert, kiváló Polonyi Csabával, az oaklandi Left Curve magazin alapító szerkesztőjével. Csaba a lap 34. számában lehozta Balogh Attila pár versét Michael Castro és az én fordításomban.

Négy évnyi San Francisco-i tartózkodásom alatt nem egyszer megfordultam a beat-környéken. Igaz, közben más dolgom is akadt. Például munkát kellett keresnem. Az egyetemista haverok nem tudtak segíteni, de volt még egy telefonszámom, Jerritől, ügyész barátnőmtől kaptam meg egy régi iskolatársának a nevét és a számát. Szóval odacsörögtem. Másnap vacsorával vártak, bár a nő először alig akart beengedni. Kinyitotta az ajtót, sokáig bámult rám némán. Széltében hosszában végignézett, amint ott álltam 187 centi magasan, vállig érő szőke hajjal, gyufaszálvékonyan.

- Maga Gábor? Maga magyar? 

- Igen – feleltem -, Jerri nem küldött közös fotót?

– Nem.

– Baj van?

– Nincs. Jöjjön be.

Bementünk, leültünk, töltött egy kis bort, és előjött a farbával.

- Azt hittem - mondta kissé zavartan -, hogy a magyarok tömzsik, széles csontúak, zömök felépítésűek, kerekded fejű, sötét szemű, sötét bőrárnyalatú emberek. Ismerek egy magyar nőt, ő is kutatóorvos, együtt dolgozik velem a laborban, és ő ilyen.

- Sajnálom, nem akartam megtéveszteni.

- Értem, de ne vegye rossz néven, ha nem mutatom be a lányomnak.

Ebben maradtunk. A lánya tíz évvel volt fiatalabb nálam, és Rachel Kushner néven nemzetközi hírű író vált belőle. Már első kötetével, a Telex from Cuba cíművel komoly sikert aratott. Rachel szülei nem nagy meglepetésemre fiatalkorukban baloldali elhajlású hippik voltak, csak úgy, mint Ben & Jerry, akik szintén hippiből váltak Amerika egyik legsikeresebb fagylaltgyárosává. A különbség annyi, hogy Rachel szülei kutatóorvosok lettek. Én meg az, ami.