Ezt a levelet külföldi barátaim, kiadóim, fordítóim és olvasóim számára írom. Írni nehéz – ehhez világos gondolkodásra és lehiggadt érzésekre van szükség, az én érzelmeim azonban most lángolnak. Még nehezebb világosan megérteni bármit is abból, ami Oroszországban és Ukrajnában folyik. De hallgatni most – megengedhetetlen. Ezért megpróbálok szólni legalább valamit.

Életem első tizennégy éve – egész gyerek- és ifjúkorom – a Szovjetunióban játszódott le. Addigra a kommunista ideológia már a végét járta. Mi, pionírok, hittünk benne, de valahogy félerővel, nem komolyan. Amiben igazán hittünk, az a béke volt. A szovjeti idők kezdetén beindított propagandagépezet buzgón működött, de már nem annyira kommunista, inkább pacifista retorikát termelt. „A Szovjetunió a béke támasza”, „Békét a világnak!” – ezek a jelszavak ott virítottak minden óvoda, minden iskola falán. Minden tanévben minden osztály első foglalkozása a béketanóra volt. A békéről szóló dalok és versek ott voltak a programjában minden pionírfoglalkozásnak (márpedig ezekből bőven jutott nekünk). Békegalambok díszítettek minden osztálytermet, minden faliújságot, minden iskolai füzetet. Mi pedig hittünk ezekben a galambokban, olyan őszintén, ahogy a gyerekek tudnak hinni. A békébe vetett hit a mi szovjet gyermekkorunk – és következésképpen mindegyikünk személyiségének – elszakíthatatlan része volt. Ez a hit megingathatatlannak tűnt – amíg a világ világ.

Ezen kívül tudtam: a háború olyan borzalmas, hogy aki megtapasztalta – hallgat róla. A nagyapám négy évet töltött a második világháborúban, de soha nem beszélt a frontról egyetlen szót sem: hallgatással óvta a gyermekeit és unokáit.

Ma orosz tankok vonulnak idegen földön. Ezt alig vagyok képes elhinni. A belső tiltakozás olyan erős bennem, hogy üvölteni tudnék. Nehéz szavakat találni, a szavak nem elég erősek. Keserűség, harag, félelem, tehetetlenség – a végtelenedik hatványon. 2022. február 24. hírei összezúztak. A világom nem hogy megrendült, hanem egyszerűen szét van dúlva. Nem értem, hogy lehet, hogy a pacifizmus védőoltása miért nem hatott.

A magam nevében írok, de minden ismerősöm és barátom ugyanígy érez. Közeli és távoli környezetemben nincs senki, aki támogatná ezt a háborút. A szociális hálók tele vannak haraggal, kérésekkel, felszólításokkal és követelésekkel, hogy állítsák le a hadműveleteket.

Eljött az egyszerű igazságok és véget nem érő ismétlésük ideje. „Nemet a háborúra”. „Békét a világnak”. „Az emberélet a legnagyobb érték”. Addig fogjuk mindezt hajtogatni, amíg a sötétség szét nem oszlik. A jó banális szavait fogjuk hajtogatni, hogy utóbb ne ütközzünk bele a gonosz banalitásába.

Ez nem az én háborúm. Nem vagyok hajlandó a magaménak tartani.