„A háború, melyet Oroszország indított Ukrajna ellen – szégyen. A mi szégyenünk, de sajnos a felelősséget viselnie kell érte a gyerekeinknek is, az egészen ifjú nemzedékeknek és a még meg sem született oroszoknak is. Nem akarjuk, hogy a gyerekeink egy agresszor-országban éljenek, és szégyellniük kelljen, hogy hadseregünk megtámadott egy szomszédos, független országot, ezért Oroszország minden polgárát arra kérjük, mondjon nemet erre a háborúra.”

Így foglaltak állást az orosz kulturális élet jelentős alakjai egy közös felhívásban: Borisz Akunyin, Csulpan Hamatova, Leonyid Parfjonov és sokan mások.

A felhívással kapcsolatban Jurij Sevcsuk, a DDT együttes frontembere interjút adott a Dozsgy tévécsatornának – az a Sevcsuk, akit sokan „az orosz nemzet lelkiismeretének” neveznek; Jura, akit Putyin egyszer egy értelmiségiekkel folytatott beszélgetésen nem ismert fel (vagy úgy tett, mintha nem ismerné), és amikor Sevcsuk elkezdte kemény szavakkal kiosztani, hogy már megint mi történik az országgal, mi van az emberi jogokkal, Putyin megkérdezte tőle, „Ki maga?”, Sevcsuk pedig csak annyit felelt, „Jura, muzikant”; az a Jura Sevcsuk, aki egészen ifjú korától kezdve mindig kiállt a békéért, akkor is, amikor Oroszország követett el agressziót (Afganisztánban, Csecsenföldön), és akkor is, amikor a NATO bombázta Szerbiát – sőt elutazott az együttesével Belgrádba még a háború alatt…

1981-ben, még ufai zenészként Sevcsuk azzal kezdte a pályáját, hogy egy államilag szervezett dalversenyre megírta a „Nye sztreljaj” (Ne lőj) című dalt, amely először megnyerte a versenyt, aztán a szervezők valahogy észbe kaptak – rájöttek, hogy a dal nemcsak általában és elvontan szól a békéről (és a „békeharcról”), hanem a szovjetek afganisztáni háborúját ítéli el –, és a verseny nagy zárókoncertjén Sevcsukék már nem léphettek fel.

Íme a dal magyar szöveggel:

Hé, fiú, ne lőj a verébre, galambra,
Ne lőj a csúzliddal eleven célpontra!
Ne lőj, ne örülj, a csúzlidat tedd el,
Elég volt gyilkolni, ne hencegj ezzel.

Lőterek királya, ámult a nép,
Lövészként díjakat nyertél,
Célzás nélkül, nevetve, lazán,
Mennyien mondták: ez ám a szám!

Sohase lőj!
Sohase lőj!

Megtörtént aztán, miről mindig álmodott,
Egy forró országban harcolhatott,
S mikor a csaták után végül hazatér,
Hiába várja őt a régi kedves lőtér.

S ha kérdezik: na, milyen a háború?
Csak issza a bort tovább, és rágja a bú.
S megint az a fiú, míg töltött és lőtt,
Könyörgő szemek: Ne lőj! Ne lőj!

Sohase lőj!
Sohase lőj!

Mellesleg érdemes megnézni ezt a dalt a YouTube-on:

Én időről időre megnézem, éjszaka, és rendszerint megkönnyezem, elképzelve a videóban látható orosz katonák között Ványát, az orosz feleségem tizenkilenc éves fiát, akit bármikor besorozhatnak – mert ő nem akart az anyjával Budapestre költözni.

Ő orosz, nem is akar más lenni, nem akar máshol élni, őt hagyják békén, hadd focizzon, hadd tanuljon, hadd írja az orosz rapjeit, hadd álmodozzon róla, hogy olyan sztár lesz, mint Oxxxymiron, és ő is ugyanolyan bátran megírja, elénekli, elrappeli a véleményét arról, amit maga körül lát, hadd szurkoljon Ronaldónak és az orosz válogatottnak, és hadd legyen egyszerre orosz és európai, s ha épp nem akar, hadd ne kelljen a politikára gondolnia, mert az undorító… Én pedig nézem ezt a klipet éjszaka, egy üveg bor után, és arra gondolok: vajon, Ványa, el tudsz-e menekülni a történelem elől? Vagy neked nem lesz olyan szerencséd, mint az én nemzedékemnek – amely már lényegében leélt egy életet anélkül, hogy berángatták volna a történelem húsdarálójába?

Most akkor egy hosszú pillanatra, miközben – orosz zenészek dalait és szavait idézve – én is elítélem ezt a háborút, gondoljunk az orosz fiúkra, akik közül a legtöbben valószínűleg semmit sem értenek az egészből (húsz-huszonkét évesen nem is nagyon érthetnek), és most egy idegen országban találják magukat: azt mondták nekik (gondolom), hogy egy-két nap alatt, szinte harc nélkül beveszik Kijevet, elkergetik a fasisztákat, és az ukrán nép felszabadítókként fogja üdvözölni őket – és most szembesülnek a valósággal, amely egészen más, mint amit a Putyin-rendszer szuperfegyvere, a propaganda beadott nekik.

Mert ez nem gyakorlat, ahogy bemesélték nekik, és nem furcsa akcentussal beszélő, de igazából orosz emberek üdvözlik őket, hanem igazi háborúban találták magukat, ahol lőnek rájuk…   

Szóval Sevcsuk – mert ezzel kezdtem egy mondatot pár bekezdéssel ezelőtt – az idézett felhívással kapcsolatban interjú adott a Dozsgy tévécsatornának, és egyebek között azt mondta:

„Én nem térképeken tanulmányoztam a háborút, nem mozgattam hadosztályokat, hanem egyenesen az emberek szemébe néztem, egy méterről, húsz centiről. Olyan emberek szemébe, akik elpusztulhattak a háborúban, tizennyolc éves kiskatonákéba, békés civilekébe, beszélgettem velük egy csomót. És már annyira belém ette magát a félelmük-szomorúságuk, mint szén a bányászok körme alá, egyszerűen bele a lelkembe, hogy hallani sem bírom ezt a szót, hogy »háború«.”

 Ott van a háború ellen tiltakozók között az orosz rockzene másik élő legendája, Borisz Grebenscsikov is, akinek az egyik leghíresebb dalát Putyin propagandistái megpróbálták felhasználni a Krím elfoglalásakor. Konkrétan ezeket a sorokat a „Pojezd v ognye” (Lángoló vonatunk) című dalból:

Ez a föld miénk volt, míg harcba nem fulladt életünk,
Elpusztul, hogyha senkié, ideje visszamennünk.

A dal épp az ellenkezőjéről szól, mint amire fel akarták használni: arról, hogy Oroszország „már hetven éve háborúskodik”, és nem veszi észre, hogy önmaga ellen harcol – ideje hát leszállni a háború vonatáról, és azzal foglalkozni végre, hogy az oroszok rendet tegyenek saját földjükön. BG roppant dühös lett, amikor értesült arról, mit műveltek a dalával, és egy szál gitárral felvett egy gyönyörű háborúellenes dalt „Ljubov vo vremja vojni” (Szerelem háború idején) címmel.

Hosszan folytathatnám, hogy az orosz rockzene legendái, meg a fiatalabbak, sőt az egészen fiatalok is (akik persze már nem rockzenészek, hanem hiphopot játszanak, rapperek, vagy éppen konceptualista videókat készítenek, mint a Pussy Riot, a Shortparis vagy az IC3PEAK) hogyan ábrázolták, bírálták, gúnyolták az egyre militaristább, egyre Nyugat-ellenesebb és egyre inkább a Szovjetunió hajdani dicsőségét – és félelmetességét – feltámasztani kívánó Putyin-rendszert; mellesleg kivétel nem sok volt:

a szovjet esztrád világát idéző popsztárocskákon, néhány ultranacionalista hardrock-sztáron és dúsgazdag rapperen kívül az orosz zenei élet minden igazán tehetséges alkotója szinte egy emberként állt ki Putyin ellen.

 

S aki mindannyiuk közül a legnagyobb hatással volt és van – főleg a fiatalokra –, az minden bizonnyal Oxxxymiron (eredeti nevén Miron Fjodorov), a rapper, akit orosz fiatalok milliói tekintenek bálványuknak. Azok az orosz fiatalok, akik a mai orosz iskolákban megtanulják, hogy Oroszország a legjobb, legdemokratikusabb hely a világon, megmentette a világot a náciktól, és az iskolai ünnepségeken pontosan ugyanazokat a verseket és dalokat mondják és éneklik, mint a brezsnyevi években – s aztán egyszer csak, amikor tizenhat-tizenhét évesek lesznek, pofán csapja őket a valóság a szovjet múlttal meg sok minden mással kapcsolatban. Igen, az orosz gyerek az iskolában vagy a tévében 15-16 éves koráig nem hall mást, mint hogy Oroszország tökéletes, mindig is az volt (leszámítva a részeges Jelcin miatt oly zavaros 1990-es éveket), az orosz katonák, az orosz emberek hősök – nemcsak megvédték a világot a fasizmustól, hanem ma is a civilizációt védik a minden józan értelmét elveszített, buzi Nyugattal szemben. Nem szembesül azzal, mi történt Oroszországgal a XX. században – egészen addig, amíg kamaszkorában meg nem tudja, hogy volt Gulag és volt sztálinizmus, a mai orosz társadalmat pedig teljesen átszövi a mocskos korrupció, különben pedig gazdasági erejét tekintve ez az óriási ország valahol Portugália szintjén van. Ez kognitív disszonanciát okoz, és sok fiatalból olyan haragot vált ki, amit aztán, jó esetben, a rapben vezetnek le.

Mondjuk, Oxxxyymiron pofán csapja őket ezzel az „Altatódal”-lal:

Riadtan, némán szunnyad a város, míg én dünnyögöm halk dalát.
Bizony, már csak a hülye kapálódzik – az okos mind elbújt, mint a strucc.
Tinta ömlik a tetőkön át; nesztelen csurog a rések között.
De míg hallod az éji őrjáratok zaját, nem tudsz aludni: szöknél, hörögsz.
A makrokozmosz fagyosan reszket az ablakban!
Izzadt hátak tömege, nedves füst birkózik hegy-daganattal,
az utcákban bandák fürtjei: érc, kőzuhatag, narkó:
rendőrök futnak kicsavart karú kamaszokkal.

Még kicsi voltál, nem is gyanítottad,
hogy a gyanúsakat rejtett cellák ezrei várják,
s most sem vagyok hős, hogy én is ott rohadjak,
de tudom, ami jön, azt lágernek hívják.
Na jó, túlzok, túl sötét e kép: s a holnap új csata –
kié a zsozsó, a terület, ki lesz a góré? – és mindenki katona.
Nem szép ez a világ körötted: csupa fájdalom az éj.
Hát fúrd a párnába fejed, aludj – és semmitől se félj!  

Különben nem úgy kell elképzelnünk őt, mint aki folyton a Putyin-rendszert szapulja vagy gúnyolja a trackjeiben; Oxxxymiron nemrég jelentkezett új anyaggal, hosszú hallgatás, ha úgy tetszik, alkotói válság után; s ez az új anyag fergeteges autofikciós rap, száguldás az eddigi életén át, úgy, hogy az utalások nagy részét csak a rajongók értik – és most, a háború alatt hallgatva ezeket a trackeket vagy, ha úgy tetszik, költeményeket, az embert az a különös érzés fogja el, hogy még nem is olyan régen az,

amit Oxxxymiron a maga minden rapes-ritmusos dühével leír, egy európai ország volt – egy gazdag, sokszínű világ,

amelynek csak ebben a szubkultúrában, a hiphopban, rapben megvolt a maga boldog-keserű, saját élete, viszonylag kellemes harca egy többnyire viszonylag normális (bár időnként gyilkosságra is vetemedő) autokrata vezetővel. De, mint Oxxxymiron fentebb idézett szövegéből is látjuk, ahogy sokan mások – főleg politológusok és írók, Szvetlana Alekszijevicstől kezdve Valerij Panyuskinon át Jurij Felstyinszkijig –, ő maga is érezte, hogy a putyini rendszerben és Putyin KGB-s személyiségében benne van, idővel, a demencia előrehaladásával, a szovjetségbe, az őrült – vagy eszkatologikus – szovjet nacionalizmusba való bele- vagy visszapörgés veszélye.

Az új lemez különben hazafias is – „Szeretlek, úgy szeretlek, drága északi országom, bármilyen furcsa ez neked”, énekli Oxxxymiron az egyik dalban, miután felsorolja, mi minden van itt, ebben az Oroszországban: tényleg, szinte minden, „united colours, mint a Benetton”, „Góg és Magóg”, „ruszofóbia és patriotizmus egymás mellett” stb.; egy másik track (a „Prazdnuj”, azaz Ünnepelj) szövege viszont 1937-et emlegeti: „Már minden év ’37 megint nálunk, / Te biztos zsaru vagy, a komcsivilágba vágysz vissza, / Moszkvában persze elfér minden: / Balra vendéglőcske, jobbra letartóztat épp a rendőröcske…”

A rím az idézett rész végén brodszkijian tökéletes: „Szleva resztyik, szprava aresztyik” – s ahogy Brodszkij szerette mondani, hogy a költészet leginkább a gondolkodás felgyorsításának eszköze, felgyorsíthatja a mai Oroszországról való gondolkodásunkat: nagyon finom képe ez egy újfajta, de a történelemből (és sok nagyszerű regényből is) oly jól ismert vakságnak – egy gazdag, esténként fényárban úszó, büszke város lakói az elegáns éttermeikben szinte észre sem veszik, ahogy a lopakodó diktatúra és az osonó apokalipszis lassan elviszi, megöli, börtönbe zárja, elhallgattatja mindazokat, akik szembeszállnának az őrülttel, akinek az őrültségét persze meg lehet magyarázni – mint ahogy mindent meg lehet, mert a nyelv mindenre alkalmas: arra is, hogy ez az őrült milliókat hülyítsen meg a szuperfegyverével, a propagandával (és fake news-áradatával, amit mi is oly jól ismerünk), és arra is, hogy egy lendületes narratívával ártatlannak állítsuk be őt (a Nyugatot vagy Amerikát vagy épp magukat az ukránokat hibáztatva mindenért), aki hatalomra jutása óta módszeresen börtönözte be és gyilkolta politikai ellenfeleit.

Mert Putyin gáz- és olajpénzekből épített új Moszkvája csuda szexi lett (miközben a vidék pusztul, kihal, vodkamámorban agonizál), mint ahogy csuda szexi az is, ahogy az iskolai ünnepségeken miniszoknyás egyenruhába öltöztetett tizenöt-tizenhat éves lányok katonai indulókat énekelnek – és ebben a csudásan szexi két országban, Moszkvában és Péterváron oly könnyű volt azt hinni (mint bizonyára a harmincas évek Németországában is), hogy majdcsak vége lesz ennek is… és valahogy túléljük; különben pedig szép az élet, megvan mindenünk, ehetünk, utazhatunk, abban hihetünk, amiben csak akarunk, és semmi bajunk nem lehet, amíg távol tartjuk magunkat a politikától.

Nos, Oxxxymiron most egy videóban elmondta, mit gondol a háborúról: 

„Én most nem elégszem meg annyival, hogy azt mondjam: a béke pártján állok, és a háború ellen, mert szavakban mindig mindenki a béke pártján áll, de ettől még vannak hódító háborúk.

Azt akarom mondani, hogy konkrétan azt a háborút ellenzem, amelyet Oroszország most folytat Ukrajna népe ellen. Úgy gondolom, ez katasztrófa és bűncselekmény.

Az, ami Irakban, Afganisztánban történt, vagy épp Belgrád bombázása semmiképpen sem igazolhatja azt, ami most zajlik. Úgy gondolom, inkább tanulnunk kellett volna azokból az eseményekből. Én magam elég sokat beszéltem ezeknek a háborúknak a bűnös voltáról még a Los Angeles-i rap battle során négy évvel ezelőtt. És nem értem, miért kell abban versenyeznünk, ki a rosszabb. Nyilvánvaló, hogy jobbnak kellene lennünk, és nem arra használni a hibákat és bűncselekményeket, amiket mások elkövettek a múltban, hogy igazoljuk velük a hibákat és bűnöket, amiket mi követünk el a mában.

És bármennyire magyarázzák is nekünk, hogy ez nem agresszió, hanem védelem – nem az ukrán hadsereg hatolt be Oroszországba! Oroszország az, amely most is bombáz egy szuverén országot.

Amikor Amerika kezdte a bűnös háborúját Vietnámban, amit a kommunista agresszióval igazolt, hatalmas háborúellenes mozgalom bontakozott ki náluk, amely a legkülönbözőbb nézetű embereket egyesítette: Muhammad Alitól Bob Dylanig. És az amerikai kormány akkor persze úgy próbálta beállítani ezt a mozgalmat mint hazaellenest, de ma már tudjuk: a történelem nagyon világosan megmutatta mindenkinek, hogy az igazság e mozgalom mögött állt, és épp nekik köszönhető, hogy az amerikai társadalom másképp kezdett viszonyulni a háborúkhoz. És most természetesen nekünk is egy ilyen mozgalomra van szükségünk, különösen azt figyelembe véve, hogy egy olyan népről van szó, amely a lehető legközelebb áll hozzánk.

Sokszor koncerteztem Ukrajnában, és mindig melegen, szupervendégszeretően fogadtak. Nagyon szeretem ezt az országot. És ami most folyik ott – hatalmas fájdalom számomra, a barátaim számára és mindenki számára, akit csak ismerek Oroszországban.

 

Most konkrétan a zeném hallgatóihoz kívánok szólni. A Moszkvába és Pétervárra tervezett hat nagy koncertemet bizonytalan időre elhalasztom. Aki úgy gondolja, visszaválthatja a jegyét ott, ahol vette. Biztos vagyok benne, hogy megértitek, miért teszem ezt. Nem tudlak szórakoztatni benneteket, amíg Ukrajnára orosz rakéták hullanak, amíg Kijev lakóinak légópincékben és a metróban kell rejtőzniük, és amíg pusztulnak az emberek.

Különben pedig most képtelen volnék hallgatni. Tudom, Oroszország lakóinak nagy része ellenzi ezt a háborút. Biztos vagyok benne, hogy minél több ember fog beszélni erről – hogy mit gondol a háborúról valójában –, annál gyorsabban meg tudjuk állítani ezt a rémálmot.

És végül: tudom, hogy arra, ami most történik, a természetes emberi reakció a búskomorság és a teljes irányvesztettség, a kilátástalanság érzése. De emlékeztetlek benneteket: ellenállni nem bús képpel kell!”