2022 vége felé, Péterváron jelent meg az a majdnem hatszáz oldalas antológia (az Izdatyelsztvo Ivana Limbaha gondozásában), amelyből néhány vers itt fordításban olvasható – már amennyire versek esetén ennek a szónak, hogy „fordítás”, van értelme.

A Nabokov- és Brodszkij-kutató Jurij Leving által összeállított kötetben – aki azt írta róla: 

„ez nem szimfónia, hanem rituális sírás, szirének tragikus kórusa”

– több mint száz költő több száz verse szerepel: csupa olyan írás, amely a háború okozta sokkot próbálja feldolgozni. Sok szempontból reprezentatívnak mondható az antológia. Egyrészt földrajzilag: a költők többsége Oroszországban él, egy részük viszont külföldön: Ukrajnában, Európában, Amerikában, a Közel- és a Távol-Keleten – s jó páran Izraelben: az ottani orosz költészet külön tanulmány témája lehetne.

Reprezentatív az antológia azért is, mert 

szinte minden jelentős orosz nyelven alkotó költő szerepel benne:

a mi Simon Mártonunkhoz hasonlóan népszerű slammer-sztár Vera Polozkovától a memoárjával immár világhírűvé lett Marija Sztyepanován át a prózaíróként számos országban ismert Dmitrij Bikovig (nyilván hosszan folytathatnám a sort nálunk teljesen ismeretlen nevekkel); a legidősebb mellesleg 1937-ben született, a legfiatalabb 1997-ben.  Bár ehhez azért hozzátennék egy pontosítást: semmilyen rálátásom nincs az orosz konzervatív-hazafias irodalmi folyóiratokban, illetve költészeti honlapokon publikáló költők munkásságára, s aligha túl merész feltételezés, hogy óriási tömegben születnek Putyint, a rendszerét, a „különleges katonai műveletet” támogató, a szláv földek visszafoglalásának történelmi küldetését hirdető (verstanilag talán gyakran kifogástalan) költemények is.     

Bár egy ekkora és minden szempontból rendkívül változatos lírai anyagról aligha lehet akár tematikai, akár poétikai (vagy bármilyen egyéb) szempontból röviden, de egyben összefoglalóan írni, néhány gondolat talán mégiscsak szükséges bevezetés- és eligazításképpen – már csak azért is, nehogy azt higgye az olvasó, hogy ez a kis válogatás is reprezentatív lehet.

Nem lehet reprezentatív például azért, mert a versek jó része lefordíthatatlan – s éppen azok lefordíthatatlanok, amelyek a kötet talán legizgalmasabb (és a hagyományos formákhoz egyénként többnyire ragaszkodó orosz költészet terében különösen újszerűnek ható) korpuszát alkotják: ezek a – neoavantgárd? – költők leginkább azzal küzdenek a szövegeiben, hogy 

a 2022. február 24-én kezdődött új korszak radikálisan átalakítja a nyelvet.

Vagy ahogy a kötet előszavában írja Jurij Leving: „Azzal párhuzamosan, ahogy a cirill ábécé jeleit felváltja a latin Z és V, annak folyamatát, ahogyan a nyelvből egyes szavakat száműznek, és számos kifejezés értelme megváltozik, az anyanyelv ideiglenes anesztéziájához lehet hasonlítani.” A kötetben szereplő versek közül sok a nyelvnek ezt az érzéstelenítését, érzéketlenítését írja le; vagy épp kegyetlen iróniával használja az új, csonkult, torzult nyelvet; esetleg próbálja visszanyerni, visszahódítani az anyanyelvet a politikusoktól és propagandistáktól – ám akármi is a cél, az ilyen megszólalások szinte kivétel nélkül olyan nyelvi játékok és kísérletek terében zajlanak, amelyek ugyan bármilyen magyar nyelvű megszólaláshoz – miért is ne? – inspirációt és ötletet adhatnak, de a fordítás a szó szoros értelmében véve nem lehetséges.

A másik nehézség a versek mémgazdagságából fakad: a költők olyan sűrűn használnak az orosz olvasó számára többnyire jól ismert, vagy a szovjet múlthoz, vagy a putyini jelenhez, vagy épp a háborús-propagandista retorikához fűződő, már szólássá (vagy divatos szóval mémmé) vált szavakat, kifejezéseket, hogy a versek egy részének megértéséhez bőséges magyarázat kellene – ami persze nem pótolná a zsigeri érzést, amit egy-egy ilyen mém kivált.

Egyszóval ez a néhány vers nemhogy nem reprezentatív, még kis mintavételnek is alig nevezhető. Inkább csak mindenféle fordítói kompromisszumokkal teli gyors és aktuális híradás – arról, hogy az orosz költészet él, éspedig úgy él, mint ellenálló, mint a józan értelem és humánum világa, s mint a kínzó lelkiismereté (a versek jelentős része ezt a lelkiismeret-furdalást tematizálja, gyakran egészen szélsőséges, önostorozó haraggal), és bár a háború szinte lehetetlenné tette a költészetet (is) – mondom fel a frázist, miközben talán épp az ellenkezőjét éreztem a kötet olvasásakor –, most mégsem nagyon tud másról beszélni, mint a háborúról…

Talán példákat is idéznék mindarra, amit eddig mondani próbáltam.

Roman Oszminkin erőteljesen szorokinos, ironikus költeményében az oroszok, akik „élnek tovább / mert jó élni”, „a szart lapátról falják / akárha mennyei mannát”.

Vszevolod Jemelin a „polgári védelemről” írt versciklust: emlékeztetve honfitársait, hogy bár „kájfolhatnak közös buzdulásban” a „nácitlanításért”, nem szabad elfelejteni, hogy mi a teendő atomrobbanáskor („Nemi szervünket titkon eltakarjuk, / Így fekszünk mozdulatlan”), miközben persze örvendezhetnek, hogy „Ukrajna nem fenyeget minket többé”.

Natalja Kljucsarjova játékos-keserű versében a „hazaárulás” (kimenni a térre, a fácsén posztolni a háború ellen stb.) a haza megmentésének reménytelen eszköze („Barátom, hidd, az árulásainktól / Megváltozik egyszer majd ez a pokol. / Hiszed-e, barátom? Hát, bizony én se, / De abbahagyni nem szabad mégse”).

Julija Belocerkovszkaja rapszódiájában így ír: „Tudom, tudom, nem költészet / Ez, csak visítás, / De egy halottól ugyan számon kérheted / A stílusát?” Ez egybecseng azzal, amit Jurij Leving is ír a kötet előszavában, hogy a versek kiválasztásánál nem a poétikai minőség volt a szempont – Belocerkovszkaja verstanilag tökéletesen induló, aztán széteső, kaotizálódó költeménye pedig jó példa rá, hogy az érzelmi anyag nehezen hagyja magát versbe szedni – még azon az orosz  nyelven is, amely oly kiválóan alkalmas a verselésre, s amelyben szinte maguktól születnek a költemények (csak győzze leírni őket a költő). Ez a könnyűség – és a hagyománytisztelet nyűge – viszont még ebben a kötetben is megakadályozza, hogy a költők (kevés kivétellel) a nagyobb gondolatszabadságot – és a düh féktelenebb kiáradását – engedélyező szabadverses megszólalást válasszák. (Mondanom se kell: ez a gyakran merevnek tetsző formai kötöttség már eleve szinte fordíthatatlanná teszi a versek többségét.)

Tatyjana Voltszkaja egy másik verse (mert egy olvasható itt is, ebben az összeállításban) az egész kötet legkegyetlenebb kollektívbűnösség-elfogadó, lelkismeretfurdalással-vívódó, önmaga-oroszságával-is-leszámoló írása, melyben „az orosz Ádám sikerületlen” (újra kell teremteni), a költő pedig „része – bárhogy csűrd-csavard – / A szörnyetegnek, mely öklében kifacsart / Mindent, mi meleg, eleven”. S ő meg se nyikkan, nem ellenkezik, ha az Úr elveti, kicseréli, új agyagot tesz a fazekaskorongjára.

Vera Pavlova (mint sokan mások is) próbál a jövőbe látni, de a látomás borzalmas: „Mezítláb fogunk majd táncolni / a szögesdróton a mélység fölött, / és orosz nyelvvel fogjuk nyalni / a metsző fagyban a vasfüggönyt.”

Vagyim Zsuk a romok alatt a megmentésére (vagy halálára?) váró ember gondolatfolyamát próbálja elképzelni: 

„A romok alatt várni kell. Feküdni / Sündisznópózban. Nem mozogni.”

Jevgenyij Szlivkin a nyolcsorosában megidézi a Raszkolnyikov által meggyilkolt Lizavetát (aki Ukrajna szimbólumává válik a versben), majd bűnbánatra szólítja fel a hazáját: „De a gyilkosért, Rogyáért, / Jobban fáj a szív, szó se róla. / Így vagyok én a Hazámmal! / Jó volna, hogyha térdre rogyna.”

A slammer-sztár (és máskor szikrázó ötletességgel verselő) Vera Polozkova költeménye egészen eszköztelenül, szikáran írja le az orosz értelmiségi lelkiállapotát: „és nézünk körbe, számoljunk a bomba hatósugarát, ha itt / nem messze robban. felidézzük, minek örültünk, /amíg nem fakult ki minden”.

Alja Hajtlina költeménye egy telefonbeszélgetés dokumentarista leírása: Oroszországból hívja valaki az ukrajnai (orosz?, ukrán? félig-orosz-félig-ukrán?) barátait: „Hát csak úgy hívtalak, rég nem láttuk egymást, / Felszabadultok végre hamarosan, mondják, / Találkozhatnánk, nem?” Nem tudom, iróniának lehet-e nevezni ezt; számos történetet felidézve magamban, amit hallottam, inkább hiperrealizmusnak mondanám.

És így tovább, sok száz költeményen át…

Felmerül a kérdés: azok a költők, akik nem menekültek el a háború kezdete után (vagy már előtte), mit kockáztatnak azzal, hogy ilyen írásokat publikálnak? S egyáltalán hogyan jelenhetnek meg ilyen költemények abban az országban, amelyről kívülről nézve az lehet a benyomásunk, hogy viszonylag józan, aránylag szelíd (bár olykor mégiscsak gyilkolásra, sőt gyilkos háborúra is vetemedő), és gazdaságilag minden korrupció ellenére egészen hatékony autokráciából most villámsebesen változik át tömeggyilkos – és egyben önpusztító – totalitárius rendszerré?

A válaszom: nem tudom. Talán ők sem tudják. És minden költőt külön meg kellene kérdezni: hogyan változott meg az élete amiatt, hogy verseiben felszólalt a háború – és a rendszer – ellen? Már ha e rendszer cenzorai a költői megszólalásokból egyáltalán értenek valamit, s ha igen, nem mondják-e azt: kit érdekel, hogy pár száz ember milyen verseket olvas? Vagy, tűnődök tovább optimistán, igazából nem azt gondolják-e, hogy ki kell bekkelni az őrület idejét, s addig is a lehető legkevesebb kárt okozni? Mert egyszerűen nem hiszem, hogy az őrület oly mértékben elborított mindent akár az orosz mélyvilágban, a kisvárosok és a falvak propagandától átitatott és vodkától mámorosan haldokló világában, vagy a rendszert kiszolgálni kénytelen csinovnyikfalanszterben is, ahogy a riadt – hugyos gatyájú? – vezetők megszólalásaiból gondolhatnánk.

Annyi biztos: Oroszország nem Észak-Korea: a szabadság szigetei még mindig léteznek. És: az a gatya még – egyelőre –, úgy látom (vagy rosszul látom? szeretném rosszul látni), nem hugyos (csak véres).

Kis szabadságsziget ez a kötet.

Forgalomba nem került (és nem kerülhet), csak a kiadó honlapján lehet megrendelni.

*

Alább négy részletet közlünk a kötetből a szerzők hozzájárulásával, M. Nagy Miklós fordításában.

Dmitrij Kolomenszkij

Máshol tavasz van, háború minálunk,
Semmi másra nem is gondolunk,
Egy szó – a h-betűs – zsong szüntelen
Mindenütt, benned, bennem.   

Máshol ebéd, itt háború van.
Gennyidő a korunkban:
Büdös a hónap, vérzik az év,
Pestist kavar föl a szél. 

Máshol kupleráj van – itt háború.
A h.-nak nem mondhatod: menj a bú-
Az életedben nő belül
Kikerülhetetlenül.

Mi másról lehet beszélni, miről?
Röhög a kor a vállam mögül,
Mellemben kis láng – háborog:
Minden fény lassan elcsorog. 

Győzködnek: nem kell odamenned,
Itt lehet még élned, szeretned, enned!
De az a fiú ott mit pucevál
dühödten? A rozsdás géppisztolyát?

Kisfiam, te szent álmok közt élsz,
S még épp a h. előtt születtél,
De szárnyának halott árnyéka
Zuhant a homlokodra.   

Nem tudom, mire föl az egész:
A méreg, mely benned ömlik szét.
Áttetsző száraz tűz a szégyen:
Abban égek.

2022. február 24.

Tatyjana Voltszkaja

Koporsók nem lesznek. Gyerekeink
Mobil hullaégetőben égnek el,
Füstjük szétsodorja a szél Ukrajna mezein,
S összeolvad – balra, ott – az égő falu füstjével. 

Test helyett az udvarias százados, miután
Előbb telefonált, hozza is a hamvakat
Akkurátus kis csomagban, és szótlan
Leteszi a fénykép alá, ahol a hetyke öregkatona 

Szerződéses lett. Kinyitja aktatáskáját,
Kiveszi a papírt, leül a hokedlire serényen
S mintha zavarná valami, megrántva nyakát,
Szól: aláírást kérnék a hallgatási kötelezvényre… 

Aláírja. A tiszt siet is kifelé, el a tévé mellett,
Ahol még Baszkov löki lelkesen a dumát,
el az ágy mellett: a kilencedikes Öcsi mereven
Lesi: mintha várná a saját csomagját. 

2022. február 26.

Lida Juszupova

videó: orosz katona a hóban
arc helyett hús – és lyuk
ez oroszország
arc helyett lyuk
oroszország helyett lyuk
minden ami oroszország volt lyuk
az új valóság
lyuk

2022. március 1.

Vera Pavlova

egyetlen fiad: kincsed,
oltalmazód, barátod
megjön, de lába nincsen
és ölel, de keze nincsen
tölt a pohárba: feneke nincs
megnézi a pincét – szeme sincsen
és azt mondja: háború volt,
és én elvesztettem.                                   

2022. április 27.