1. Miért a rap?

A címben szereplő jelző – hogy a rap orosz “nemzeti” zene – nem a saját leleményem: egy esszében találtam, melyet Zahar Prilepin írt még 2011 táján. Vagyis még a Putyin-rendszer konzervatív fordulata előtt, a mainál jóval liberálisabb, vagy mondjuk úgy – azok kedvéért, akik nem szeretik a „liberális” jelzőt –, jóval derűsebb időkben. Vagy ha ez se tetszik – mert nekem se annyira (nem voltak különösebben derűsek azok az idők sem) –, olyan időkben, amikor a kor, Szvetlana Alekszijeviccsel szólva, még nem indult el, vagy legalábbis még habozott elindulni visszafelé. 

2007-től kezdődően a nem túl jelentős szubkultúraként természetesen korábban is létező orosz rap (Basta, Kasta, Noize MC, 27/17, Guf és még sokan mások) egyszer csak hasonló bőséggel kezdte ontani a kiváló albumokat és trackeket, mint az orosz rock a nyolcvanas évek elején-közepén. Prilepin volt talán az első az orosz magaskultúra képviselői közül, aki reagált erre, és nem is csak néhány esszében – közös klipet is készített Guffal, az akkoriban induló rapnemzedék egyik legtehetségesebb tagjával.

A hatvanas-hetvenes években, fejtegette Prilepin, a bárdok (Viszockij, Galics, Okudzsava) fejezték ki leginkább a korszellemet (legalábbis a zenében), a nyolcvanas években a rock zseniális alkotói (Coj, Baslacsov, Grebenscsikov, Sevcsuk, Letov, Borzikin, Kincsev), majd jó évtizednyi szünet után, amikor az orosz fiatalok a 2000-es évek kommercializálódott világában elárvultan keresték a nekik szóló zenéket (és főleg dalszövegeket, mert az orosz könnyűzene mindig szövegközpontú volt: Viszockij lett a mérce, és lehetett bármilyen jó a zene, buta klisészövegekkel nem lehetett komolyan befutni), végre jött a rapnek ez a fergeteges hulláma – olyan versekkel, amelyek egyrészt az időközben őrülten átalakult orosz nyelven szóltak (vagyis lényegében kanonizálták az angollal kevert új nyelvet), másrészt – legalábbis Prilepin szerint, mert erre futtatja ki az esszéjét – „visszaadták az orosz kamaszoknak a Haza érzését”. Ami – tegyük hozzá – oximoronszagú (és nem csak az orosz kőkonzervatívok vagy „patrióták” szerint): az afro-amerikaiak zenéje plusz a majdhogynem félig angol új orosz szleng az új orosz „nemzeti” művészet? Ráadásul mára már Prilepin is átment abba a konzervatív táborba, amelynek egyik legitimációs eszköze a bornírt Amerika-ellenesség. Egyszóval: őrült történet az egész – amely mára, politikai kérdéssé válva, odáig abszurdizálódott, hogy a rap (az orosz „nemzeti” zene?) legnagyobb sztárjait a hatalom (vagy legalábbis annak számos helyi képviselője, szorgosan alkalmazkodni igyekezve az Amerika-ellenesség, a neoszovjet esztétika és a kicsit még röstelkedve durvuló elnyomó apparátus új trendjéhez) megpróbálta ellehetetleníteni (2018-ban mindenféle ürügyekkel sorban lemondták a keményebb rapperek koncertjeit a szervezők), de Putyin elnök kiadta az ukázt: nem betiltani kell a rapet, hanem az élére állni. Orosz állami, hazafias rap – jól hangzik? Minderről (nyelvről, Hazáról, politikáról, visszafelé induló korról, őrületről) lesz még majd szó, most egyelőre az a lényeg, hogy Prilepin 2011-ben jól érezte, hogy valami nagyon fontos dolog kezdődött el az orosz kultúrában. Ahogy a nyolcvanas évek a rock évtizede volt Oroszországban (meg a peresztrojkáé, de peresztrojka nem lett volna rock nélkül), úgy a 2010-es évek a rap évtizede lett. És nem is annyira a zenéé, mint inkább egy új költészeté – akkor, amikor a költészet mintha megszűnt volna Oroszországban. Ezt megint csak nem én mondom – nem is mernék ilyet mondani, és el tudom képzelni, hogyan tiltakoznának a legjobb mai orosz költők (vagy akár a nem olyan jók is). Sok mindenkit idézhetnék, de vegyük például Pelevint: nála a Generation P című 1999-es regény főhőse, Babilen Tatarszkij költőnek készül, de egyszer csak rájön, hogy annak már nincs értelme – mert megszűnt az örökkévalóság, márpedig igazi költészet anélkül elképzelhetetlen, ezért reklámszövegíró lesz belőle. Dmitrij Bikov pedig, jó húsz évvel később, így fogalmazott: „Érthető a rap iránti érdeklődés: ez ma a legfőbb szellemi összetartó kapocs; Hazánk egyre krézibb térségében ma nem maradt semmilyen más költészet. Azelőtt, még emlékszünk rá, voltak slamek, azok váltották fel, basszus, az igazi költeményeket és poémákat, és már ebben is érződött a romlás szaga – összegyűlnek a költők, és ordítozni kezdenek, egyik hangosabban, mint a másik. De ennek is vége lett, és a költészet ma step by step rappé fajul. De akár a szemétdombra is kiszoríthatja a kor – a költészet olyan dolog, ami mindenhol megél… Különben is, a költészet mindig oximoron.” Harmadrészt (ez már személyes tapasztalat): az orosz olvasó emberek többsége – leszámítva természetesen a hivatásos irodalmárokat – aligha tudna akár csak egy mai költőt megnevezni (talán csak a nagy öregeket, mondjuk Olga Szedakovát és Lev Rubinstejnt kivéve, bár ebben is kételkedem), a kortárs verseskötetek nevesincs kiadóknál, pár száz példányban, füzetformátumban jelennek meg; és amikor elmentem tavaly a feleségemmel egy kávéházba Az év verseskötete díj átadására, a költőkön kívül körülbelül nyolcan voltunk nézők – s bár mindez nem sokat mond a mai orosz költészet színvonaláról, arról igen, hogy mekkora az érdeklődés iránta. A nyolcvanas évek orosz rockköltőit viszont mindenki ismeri, mint ahogy a rap mai sztárjait is…

Mellesleg Dmitrij Bikov (aki regényíró, novellista, esszéista, irodalomtörténész, tévés személyiség és mindemellett még talán az egyetlen közismert kortárs költő is) egész sor rapkölteményt is írt – érdekes ezeket összehasonlítani az igazi rapperek szövegeivel: Bikov ügyesebb és okosabb mindegyiknél, az ő rapritmusánál nincs rapebb ritmus, az ő nyelve tobzódik az új lehetőségekben, csak épp nála ez mesteri stilizáció, azaz van benne valami ironikus mellékíz és játékosság – miközben az igazi rap véresen komoly és dühös. De azért idézek még egy kis Bikovot – hogy aztán össze lehessen hasonlítani Oxxxymiron egyik szövegével, amelyet írásom második felében elemezni fogok –, hozzátéve: őt aztán valóban képtelenség akárcsak megközelítő pontossággal lefordítani (mert ehhez a szöveghez a szójátékok és belső rímek sokaságát is hozzá kell képzelni):

„A rapet kiröhöghetik a politikusok és a trógerek, mindenki, aki nem embermódra él, gúnyolódhat rajta; Oroszországban a rap a helyi nagydumások művészetéből alakult ki, akikben megvolt a cinizmus és bú tipikusan orosz keveréke. Mondják csak a tudósok, hogy a rapet feketék hozták létre – mi érezzük, hogy az igazi rap a miénk, fehéreké, mi hoztuk létre itt, a matrjoskababák országában, ahol a fehér polgárok rosszabbul élnek, mint a feketék! A Csajkovszkij-opera országában, ahol minden rapper nigger, ahol minden új folyamatból fekély lesz, mi itt mindannyian lényegében smasszerek és egyben rapperek vagyunk, Gennyesek mindannyian, mint az SZKP. A gyerektől a banditáig, Trockijtól Brodszkijig, a koldustól a hipszterig, Puskintól Gogolig, Majakovszkijig, Viszockijig, Prokofjevig, Sztravinszkijig, Nyekraszovig, Belinszkijig, Zinovjevig, Dzerzsinszkijig, az őrült Nyizsinszkijig, Szvetlovig, Szeverjanyinig, Makanyinig, Potanyinig, az alkeszekig, a gayekig, a leszbikusokig, Janka Gyagilevától Vitalij Biankiig, Limonovig, a vörös Milonovig, a megboldogult Akszjonovig, az eleven Rogyionovig – Karenyinák és Leninek, Zacepinek és Repinek, mi itt Oroszországban mind dühösek vagyunk, Oroszországban mi mind rapperek vagyunk, szeretjük a rapet, imádjuk a hip-hopot, olyan igaz ez, mint a bazmegazanyád.”

Majd látni fogjuk, mennyi házi feladatot ad egy Oxxxymiron-dal értelmezése a rajongóknak – nos, ez az egészen rövid Bikov-részlet egy egész tanévre elég lenne (nekem is); bele sem kezdek most az elemzésébe, csak annyit árulok el, hogy Gennyes (Gnojnij) az egyik legnépszerűbb orosz rapper (az együttesének pedig Szlava KPSZSZ, azaz Éljen az SZKP a neve), és ő az egyetlen, aki egy rap-battle-ben le tudta győzni Oxxxymiront.

Ami nekünk fontos (mármint talán érdemes tudni és elgondolkodni rajta): a rap hatását tekintve messze a legfontosabb művészeti ággá vált Oroszországban, aminek fő oka az, hogy a legjobban fejezi ki azt a dühöt, ami átitatja ma ezt a kultúrát, ennek a dühnek a fő oka pedig a hatalom folyamatos hazudozása, korruptsága és eszement propagandája, illetve újabban a durvulása is – aminek talán legjobb példája az volt, amikor 2019-ben a helyhatósági választásokon megpróbálták megakadályozni a független jelöltek indulását, nehogy már a maffián kívül lévő pártok is részesüljenek a léből (mert a Dumában ülő bohóc- vagy lakájpártok mindannyian minden fontos kérdésben támogatják Putyint, és felszedegetik az alamizsnát) – s aztán emberek ezreit tartóztatták le a tüntetéseken. Oxxxymiron (akiről hamarosan szó lesz) ekkor harcosan kiállt a letartóztatottak mellett, felhívásokat tett közzé, egyszóval a mozgalom élére állt (majd látni fogjuk, hogy ez hogyan kapcsolódik a szövegeihez).

A történethez hozzátartozik még egy érdekes incidens: a választások előtt egy Tyimatyi nevű dúsgazdag kormánypárti rapper közreadott egy tracket, amelyben lényegében a fennálló hatalmat éltette – s aztán világcsúcsot állított fel azzal, hogy pár nap alatt több millió dislike-ot kapott a YouTube-on. Sértetten eltávolította a dalt, és egy interjúban elpanaszolta, hogy nem érti az egészet: miféle demokrácia ez – az ellenzékiek bármit mondhatnak, ő pedig megszégyenül, ha egy dalban őszintén kifejezi a jelenlegi hatalommal való elégedettségét? Vot tak – mondanám erre lakonikusan, Viktor Cojjal szólva (érti, aki érti).

Ide kívánkozna most szívem szerint jó pár bekezdés arról a két viszonylag fiatalon elhunyt művészről, aki ha nem is volt rapper, de az Oxxxymiron- és Husky-féle düh előfutárainak nevezném őket: az egyik a punkzenész és költő Jegor Letov, a másik Ilja Kormilcev, aki nyolcvanas-kilencvenes évek legnépszerűbb rockzenekarának, a Nautilus Pompiliusnak a dalszövegeit írta – majd összeveszett mindenkivel, és a blogjában egyre keserűbben osztotta ki a hatalmat és az ellenzéket egyaránt. Kormilcev válogatott verseinek és elbeszéléseinek kötetéhez egyébként annak idején Dmitrij Bikov írt előszót: kicsit leegyszerűsítve a gondolatmenetét, azt fejtegette, hogy ez egészen új nyelv és hang, sőt embertípus, ő ezt nem is érti pontosan, de azt meg tudja állapítani, hogy a versek bizonyos hagyományos esztétikai elvek alapján nem túlságosan jók, és mégis ez az ezredforduló legizgalmasabb költői hangja Oroszországban. Valami hasonlót a rapköltőkről is el lehet mondani (maga Bikov is a költészet „elfajzásáról” írt); de azt hiszem, ez így félrevezető. Oxxxymiront (meg Huskyt és a többieket) nem Mandelstamhoz, nem is Grebenscsikovhoz, nem is a legjobb mai orosz költőkhöz (mondjuk, Timur Kibirovhoz vagy Vera Polozkovához) érdemes hasonlítani, mert olyan új művészet ez, amiben maga a szöveg csak az alkotás – és a hatásmechanizmus – egyik összetevője, mellette ugyanolyan fontos a zenei aláfestés és a durva, nem költői, hanem mintegy a föld dübörgését, a tömeg zúgását, a kor zaját megidéző rapritmus, meg természetesen a klip, sőt maga a személyiség is, a művész performance-ként értelmezhető viselkedése mind a színpadon, mind a politikában.              

Ami a politikát illeti: eddig ebben a cikkben, talán némi ideológiai elfogultság miatt, elsősorban a rendszerrel szembenálló, „dühös” rapet, és azon belül is a költői szövegek megalkotására képes legjobb alkotókat emeltem ki – s az esszé második felében közülük is a legjobb, Oxxxymiron lesz a főszereplő –, de talán érdemes kicsit megvizsgálni azt is, ami miatt Bikov „a legfőbb szellemi összetartó kapocsnak” nevezte a rapkultúrát. Mert érdekes az is, hogy a lehető legkülönfélébb színvonalon, de oroszul (az új orosz nyelven) rappelő fiatalok tömegével bukkannak fel nemcsak az ország legeldugottabb zugaiban, hanem a volt szovjet tagköztársaságokban is – és sokan közülük óriási sikert aratnak (persze nyilván főként az orosz nagyvárosokban dolgozó rengeteg tadzsik, üzbég, örmény, grúz stb. vendégmunkás hallgatja őket). Részben – sőt nagyrészt – a rapnek köszönhetően az orosz nyelv újból összefogja a hatalmas szovjet birodalmat, amelyben mellesleg – vagy nem is olyan mellékesen – egy ezzel látszólag ellentétes folyamat is zajlik: a kihalóban lévő kis nyelveket részben a rapperek mentik meg – hanti, manysi, csuvas, baskír, tatár, jakut fiatalok rappelnek a saját nyelvükön is…

Az orosz élet soundtrackje elég furcsa, de izgalmas egyveleg: hallatszik benne a hivatalos kultúra neoszovjet esztétikája, amiben egészen színvonalas és nagyon szexi, a klipjeivel már-már pornóba hajló pop keveredik az örökzöld szovjet háborús dalokkal (ez utóbbi uralja az iskolai ünnepségeket), hallatszik még kicsit a rock is (mely, mint tudjuk, elpusztíthatatlan, és heavy metál- meg folk rock-bandák százai tolják ma is ezerrel, kiszolgálva egy lelkes kis szubkultúra híveit), de mindezt az elmúlt tíz évben már szinte teljesen elnyomta a rap, amely hol az orosz hivatalos propaganda, hol a szélsőjobbos fasisztoid militarizmus, hol a dühös igazi ellenzék, hol a vendégmunkások akcentusos hangján szól, és hovatovább arra számíthatunk, hogy egyszer csak Putyin elnök is – vagy legalábbis valami könnyűzenei főideológusa és pénzadományozója – rappelni kezd, elvégre a hatalomnak a rap élére kell állnia. 

De mostanában, bár ki tudja, mit hoz a jövő, mintha egyre inkább beszüremkedne ebbe a perverz módon izgalmas kakofóniába – melyben szovjet esztrád és amerikai hip-hop találkozik a műtőasztalon – az az új orosz konceptualista (jobbára elektronikus) zene, amelyben a szöveg vezető szerepét átveszi a kegyetlen klip (amihez képest a legdühösebb rapper is szentimentális, ezüstkori költőnek tűnik): a Pussy Riot, a Shortparis, az IC3PEAK és még számos alig ismert együttes olyan új művészetet hoznak létre, ami még – mármint a rajongótáborok nagyságát tekintve – szinte nincsen, de mint tudjuk: csak ami nincs, annak van bokra…

Mielőtt – esszém második részében – rátérnék egy nagyon népszerű track elemzésére, talán tartozom egy kis magyarázattal, mellesleg magamnak is. Miért írok esszét az orosz rapről, amikor, mondjuk, három évvel ezelőtt még képtelen lettem volna végighallgatni egy tracket, és a rap mint műfaj valamiféle elkorcsosulás szimbólumaként élt a fejemben? Rendben, észleltem, hogy Oroszországban a rap valamiért nagyon fontos lett, de nem éreztem sem úgy, hogy feltétlenül meg kellene értenem ennek az okát, sem úgy, hogy bármilyen rappernek akár csak esélye lenne rá, hogy esztétikai élvezetet nyújtson nekem. Tehát a magyarázat: életem egy részét évekig Moszkvában éltem (mivel a feleségem moszkvai, aki most fog hozzám költözni), és az ő nagyobbik fia, Ványa tizenöt éves kora körül óriási Oxxxymiron-rajongó lett. Azóta már saját trackeket is készít a legjobb barátjával (oxxxymoronos szenvedéllyel lázadva a hedonista és cinikusan nihilista orosz „aranyifjúság”, azaz az ottani NER-lovagok dúsgazdag gyerekei ellen), és mivel zárkózott kamasz, a focin kívül ez az egyetlen téma, amiről hosszasabban beszélgetni tudok vele. Kíváncsi voltam, mivel hódította őt meg Oxxxymiron annyira, hogy jóformán az összes szövegét kívülről tudja. Egyszóval sok mindent, amit ebben az esszében írtam, tőle vagy neki köszönhetően tudok; és a vele meg a barátaival folytatott beszélgetések alapján van némi fogalmam arról (természetesen bizonyos olvasmányélményeken túl), hogy milyen propagandának van kitéve egy mai – mondjuk úgy, átlagos – orosz fiatal, legalábbis egy moszkvai középosztálybeli családban, hogy mit tanul meg a történelemről tizenhat-tizenhét éves korára, és hogy milyen furcsa elegyet alkot benne a részben őszinte és mély, részben az ideológia által mégiscsak sikeresen belenevelt orosz hazafiság a Nyugat-imádattal és az egyre bizarrabb ízlésficamokat produkáló rendszer – és az általa támogatott kultúra – megvetésével.

Ványa és a barátai, meg sok millió mai orosz kamasz egy posztputyinista rendszerben fogja leélni élete nagy részét – s ki tudja, ha rajtuk múlik (mert éppenséggel az ő szavazataikon fog múlni), még az is lehet, hogy egy ex-KGB-s után egy rapper lesz az elnök. Mindenesetre ez talán jó téma lenne egy utó- – vagy disz–? – tópiához…