A szerelvény nyelvezete tarka és elképesztően kevert volt. Az ötszáz száj olyan sokszínű zűrzavarral töltötte meg, hogy legjobb lett volna szótárakat készíteni hozzá. Orosz tájszólások, tatár és baskír, csuvas és mári, udmurt, szibériai meg kisorosz, keverve az utcák és szemétdombok, az alvilági lebujok és a vallási szekták nyelvével, olyan csudálatos kotyvalék, amiben Gyejev alig tudott eligazodni. A gyerekeket viszont ez a keverék nem zavarta, könnyedén megértették egymást, egy pillanat alatt átvették a másikuk ízes szavait, cserébe átadták a magukéit.

Egy és ugyanazon fogalomnak tíz-tizenöt megnevezése is lehetett. Ott, ahol Gyejev beérte volna egyetlen szóval, a gyerekeknek egy vagy akár két tucatnyi is eszébe juthatott.

Ha például valaki hazudik, arra Gyejev így is mondta volna: hazudik. Vagy ha kissé kulturáltabban akarja mondani: becsap. A gyerekeknek igék és kifejezések egész tárháza állt készenlétben: gurít, gurigázik, kamuzik, mellédumál, átejt, halandzsázik, sóderel, púdert hint, rizsázik, hantázik, hamukál, hadovál, svindlizik, átver a palánkon, becsap, mint szél a vécéajtót, kisznit pakol, kólizik, makerál, maszlagol, lintovázik… és így tovább a végtelenségig.

Ha valami nem sikerül, Gyejev megint csak egyszerűen annyit mondott: nem sikerült. Esetleg balszerencse. A gyerekek viszont? Pechje volt, elbaszta, rábaszott, ráfaragott, ráfázott, elcseszte, elkúrta, elpénecolta, becsődölt, buktázott, betlizett, bukovári.

Minek kell száz szó, amikor elég az egy is? Minek cifrázni, kicsipkézni az egyszerű beszédet?

Mert a gyerekek aztán értettek a cifrázáshoz! A szabad élethez szokott gyerekek a nyelvvel is teljesen szabadon bántak, könyörtelenül felrúgták a nyelvtant, eszement módon kiforgatták a mondatokat. Egy fenyegetés hangozhatott például a következőképpen: Majd én megmutatom neked, hogy hány méter az adjonisten. De szólhatott így is: Kapsz egy akkora maflást, hogy lesz abból akármi meg még kettő.

Mi több, a gyerekek új szavakat találtak ki, egyesítve a már létezőket, vagy merőben újak faragtak. Itt aztán Gyejev végképp csődöt mondott. Ott van, mondjuk, az üstház, minden állomáson tök egyforma: apró házikó, kis ablakkal, a falból kiálló két csappal, ahonnét gőzölgő forró víz tölthető a teáskannába. Adva van a szó is régóta: üstház, ezt mindenki ismeri és használja. Minek kell egy álló óráig, ordítozásig és nyaklevesosztásig vitatkozni, hogy új nevet találjanak ki? Amihez négy szó közül kell választani: gőzölde, loccsantó, csappotyú és forrázda. A gyerekek az utóbbinál kötöttek ki. Hamarosan aztán Gyejev is azon kapta magát, hogy ő is ezzel a kitalált szóval nevezi meg a dolgot, mert nagyon találónak bizonyult. Átragadt rá az utasokról.

Az ingeket, amikbe beöltöztették őket, nem ingeknek hívták, hanem fehérkésnek vagy rongyucinak. Az étkezéshez használt cinkupákat szürcsikének. A szociális nővéreket nővérciknek. A vagonokat lagonoknak. A tábori konyhára, amely a leggyengédebb és leghevesebb gyermeki érzelmek célpontja volt, sok elnevezés született: kajaország, konyhica, sőt konyhuska-bonyhuska.

Igaz, a gyerekek olykor le is egyszerűsítettek vagy megcsonkítottak bizonyos szavakat. A „szervuszból” rövidült a „szasz!”, a „nyald ki a seggem”-ből a „nyasgem”.

Egyetlen téma volt, ahol tilos volt a szócsavarás, az evés. Itt aztán szó sem lehetett holmi szabadosságokról! Ami pedig az ételeket illeti – legyen az egyszerű vagy kifinomult, városi vagy falusi, étkezdei vagy éttermi –, nemcsak Gyejevnél tudtak többet, hanem a szerelvényen utazó valamennyi felnőttnél együttesen. Mindent tudtak. Hogy a sügérből vagy süllőből készült halászlét töltött tésztával kell feladni, a háromhalashoz pedig vodka dukál. Hogy kell kiejteni a „consommé” és a „glacé” szót. Hogy a céklaleveshez csípős ördögpirítós, a rombuszhalhoz gomba passzol. Hogy az amerikai kukoricától hígabb hasmenést lehet kapni, mint a borsótól. Hogy az égett csontokat apránként, kapkodás nélkül kell rágcsálni, a medvetalp szára viszont lehet bőven ehető, csak le kell húzni a héját. Hogy ha hízlalt jércét rendel az ember, akkor okvetlenül rosztovi módra kell kérni, a pisztrángot viszont csakis gatcsinai módra, és csakis au bleu mártással. Gyejev ezeket a szavakat még csak nem is hallotta! A gyerekek viszont hallották, és használták is őket. Kóstolni aligha kóstolták, de a részletekbe menően le tudták írni. Hogyan lehet megkülönböztetni a kamcsatkai lazackaviárt a norvégől. Hogyan kell faszénnel kifőzni a kissé már romlott varjútetemet, hogy ne legyen büdös. Hogy létezik Nesszelrode puding, és miben különbözik a parfétól és a bouche-tól.

Egyesek a nevüket is kedvenc ételük és italuk szerint találták ki: Gleba-ide-a-Hleba, Mazsolás Lángos, Abrau-Gyurszo[1], Portóis Zinka, Grillázs-a-Rohadt-fogú.

Olyan gyakran hencegtek mindenféle nemrég elfogyasztott ínyencségekkel, amik nem útszéli gyomból, hanem húsból készültek, és sok kenyér járt hozzájuk, hogy Gyejev ilyenkor tökéletesen meg volt győződve, hogy hazudnak. Később azonban kiderült, hogy nem hazudnak, mindössze azt csinálják, hogy „laktató” szavakkal nevezik meg a pótételeket. Kocsonyának mondják a halbelsőséget. Mazsolának a halpikkelyt. Kecskehúsnak a halcsontvázat. Malacnak a tábortűzön sütött ürgét. Kétszersültnek a kagylóhéjat. Süteménynek a krumpliszárat. Az ételt megnevező szó szent, és tilos megváltoztatni, a megnevezett tárgyat viszont minden további nélkül át lehet keresztelni. A gyerekek tehát ilyen kecskehúsokat és sült malacokat faltak, süteménnyel, volt bőven, még maradt is.

Ezeknek a gyerekeknek, akiknek nem volt semmi tulajdonuk, még ruhájuk-cipőjük sem, nem volt apjuk-anyjuk, se otthonuk, gyakorta még gyermeki emlékeik sem, egyetlen dolgot birtokoltak, a nyelvet. Ez volt a kincsük, a hazájuk és az emlékezetük. És ők maguk alkották. Összeraktak benne mindent, amit út közben találtak. A ritka szavakban őrizték találkozásaikat a más vidékekről érkezettekkel. Erre a területre nem engedték be a felnőtteket.

A nyelvet nem lehetett elveszíteni a hányattatások során. Nem rabolhatták el az idősebb csirkefogók, és nem csórhatták el az éjszakai tolvajok. A nyelv nem kopott el a használatban, mint a cipő, nem tetvesedett el, mint az alsó fehérnemű, sőt napról napra gazdagabb és elevenebb lett. Csak a gazdájára hallgatott, annak engedelmeskedett. És ami a legfontosabb, nem árult el, és mindig társ maradt.

A gyerekek szerették a verseket – ó, nem, nem a költők alkotásait, hanem a saját kútfőből merített rímeket. A bátrabbak egész strófákat is költöttek. A szégyenlősebbek a másokét ismételték. Minden helyzet, minden elemi esemény – legyen az egy kis taszigálódás az ebédre váró sorban, vagy az ingben lakozó tetvek számlálása – egy szempillantás alatt csengő sorokba öltözhetett.

Egy dolog, ha az ember azzal fenyegetőzik, hogy betöri a másik orrát. Megint más, ha a fenyegetést versbe öltözteti: „Betöröm az orrodat, ronda lesz, és úgy marad”. Egy dolog, ha az ember nem hisz el valamit, és ezt közli is. Merőben más, ha gúnyosan hunyorítva odaveti: „Mese habbal, vese babbal.” Egy dolog, ha megkéri a társát, hogy hallgasson el. Más dolog, ha ráförmed: „Pofa be, bilire!”

A felnőttek minden szavára rávágták a maguk rigmusát. A rímek kapásból röpködtek a gyermeki szájakból, mint a köpés.

Odaköszön, például, Gyejev a kölyköknek: „Jó napot!” – mire már vágják is rá: „Jó nagyot!” vagy „Megkapod!” A nővér hangosan bejelenti: „Következik Uzsovka!” – mire csak úgy záporoznak a különböző kulináris rímek: uzsonna, uborka, húsocska.

A csengő rím felerősítette a kijelentés egyszerű értelmét, a rímelő szavak egyfajta ráolvasásként hatottak, mágikus tulajdonságokat vettek fel. Az pedig, aki tudott rímet faragni, különleges tekintélyt szerzett.

A Félfülű Griga kétségkívül költő volt. Egyszer a nővérek pirulva és suttogóra fogva hangjukat, elmondtak Gyejevnek néhány versikét (megjegyezni könnyű volt, mert a sorok együgyűek voltak, igencsak borsos szavakkal fűszerezve, és maguktól vésődtek az emlékezetbe). A művek kizárólag a komisszárról szóltak.

Voltak köztük egyszerűek:

Belaja, Belaja,

Idióta debella.

De akadtak bonyolultabbak is:

Érett spinkó Belaja,

Nagy pofájú, az a baja.

Gyejev először harsányan elnevette magát, annyira találóak voltak ezek a csasztuskák, aztán komoly képet vágott, és helytelenítően megcsóválta a fejét. „Na, és rólam mit verselnek?” – kérdezte. Kiderült, hogy semmit. A szerelvényparancsnokot csak rímes ragadványnevekre méltatták, ezek mind egy kaptafára mentek, és túlnyomórészt illetlenek voltak: Gyejev-Dilijev, Gyejev-Seggfejev, Gyejev-Faszfejev. Ezek a nevek nagy népszerűségnek örvendtek, a parancsnokot a háta mögött kizárólag így emlegették.

A gyerekek rímbe szedték, ritmikus sorokba illesztették a világot, mintha így akarnák meghódítani. Ezért az az ötlet, hogy az esti órákat Lermontov-versek olvasásával töltsék ki, váratlan siker lett. A könyvtárosnő a gyermeki elmék számára felfogható, egyszerű balladákkal kezdte, a léghajóról, a sellőről, a két öreg óriásról. Kiderült azonban, hogy a szüzsének nincs túlzott jelentősége, a gyerekek nem a történetekre figyeltek, hanem a költemények zenéjére. Miközben a szavak felét nem is értették – mi az a lélek küzdelme, mik azok a titkos próféták, azúr hullámok és koráll grották? –, egyáltalán nem igyekeztek követni a cselekményt, hanem a ritmusban és a rímekben találtak gyönyörűséget. Talán tanultak is költői céhtársuktól.

A gyerekek nemcsak a szavakat rímeltették, hanem saját életük eseményeit is. Gyejev sehol másutt nem találkozott ilyen mennyiségű szertartással és rítussal, mint a gyöngysor vagonjaiban. Bizonyos sajátos biccentések, kacsintások, kézmozdulatok és cicegések, ismétlődő szavak és fordulatok egy olyan érintkezési nyelvet képeztek, amely a normál beszéddel párhuzamosan létezett, és amelyet nem értettek, csak a gyerekek. Meg Belaja komisszár.

– Miféle szórakozás, hogy a vagon lépcsőjéről a földet köpködik? – kérdezte Gyejev. – Ráadásul teljes sebességnél igyekeznek minél messzebbre kihajolni. Még csak az hiányzik, hogy leessenek a szerelvényről.

– A balszerencsét köpik ki – magyarázta Belaja. – És mit ér, ha a kiköpött szerencsétlenség nem a földre esik, hanem a vagon oldalára?

– És a kicsinyeket miért hengergetik a padlón, ide-oda, mint a gyúrófát a tésztán? A padló Kazany óta nem volt felmosva, ráadásul hideg is. Ahányszor belépek egy kocsiba, valaki okvetlenül ott hemperget egy csöppséget a földön, a többiek meg gyönyörködnek.

– A kicsik maguk kérik, a betegségeket gyúrják ki belőlük.

– És miért isznak egymás bögréjéből? Előbb megeszik az adagjukat, aztán fogják, vizet öntenek az üres bögrébe, és sorra beleisznak.

– Nem mindenkinek a bögréjét kérik el, hanem csak a mázlistákét. Aki abból iszik, annak jut egy kicsi a másiknak a mázlijából.

Éjszakára a gyerekek bekenték a sarkukat földdel (nem akármilyennel, csak ha út közben zsíros, fekete földet találtak). Reggel úgy köszöntek egymásnak, hogy előbb az ujjaik bütykeit érintették össze (egy érintés szemmagasságban, egy második a mell magasságában, a harmadik deréknál), aztán a tenyerüket (két csattanós összeütés, aztán kézfogás). A lerágott körmüket elrejtették a priccsük repedéseiben. Evés előtt sokan keresztet vetettek, vagy mohamedán módra meglegyezgették az arcukat a tenyerükkel; volt, aki ezt is, azt is megtette. Minden talált vagy felszedett fémtárgyat (csavart, szerszámtöredéket, drótdarabot) felaggattak a falra vagy a priccsük végébe. Elcsórták a szabónőtől a tűt, és sorra kotlottak rajta egy darabig egy alkalmas zugban – a harmadik polcon, a mennyezet alatt –, mindaddig, amíg a komisszár meg nem találta a szerszámot, és vissza nem adta a tulajdonosának.

Gyejev fokozatosan kitanulta a gyermeki szertartások e sokszínű, ámbár egészében véve egyszerű világát. Az egész rendszer két fő fogalomra, két tartóoszlopra épült.

Az egyik a szerencse vagy mázli, vagy mák. Az élet egyéb kellemes összetevői, az egészség, a barátság, a jóllakottság és az élvezet, de a boldogság is a maga egészében származéknak minősült. Éppen a szerencse vonzására (és a balszerencse elriasztására) szolgáltak a legkülönbözőbb atlétikus trükkök, ezért kellett találni vagy szerezni különféle fém tárgyakat (a legnagyobb értéke az acélnak volt, kevésbé értékes a bronz, a sárgaréz és a vas), ezért kellett élelmet áldozni, ragadványneveket kitalálni. A mázlit hajszolták, ábrándoztak róla, hencegtek vele. Akik megragadták a szerencsét, közkedvenccé váltak, a balszerencsésekből kitaszítottak lettek.

A másik tartóoszlop a mi. Ezek a gyerekek, akik elvesztették a családjukat, de minden más szabályok szerint rendezett közösséget – iskolát, kommunát – is, maguk találtak ki, közösen saját maguk számára szabályokat, és váltak ezáltal családdá. A nyelvi fordulatok, a tanult gesztusok, a kidolgozott rituálék megerősítették ezt a sokféle és sokszínű gyereksereget, és megajándékozták az összetartozás pillanataival.

Aki komoly ígéretet tesz, az egy falat ételt szorít a könyökhajlatába (a legjobb a kenyér, de annak hiányában megfelelt egy csipet kása vagy pár csepp gyümölcspép), és kieszi onnan úgy, hogy közben a társa szemébe néz.

Ennivalón való osztozáskor, ahhoz, hogy az osztozás egyenlő és igazságos legyen, meg kell érinteni a folyamat valamennyi résztvevőjét, ezzel a mondókával: „Te kapsz mindjárt belőle, nem a simlis rohadék, amit kapsz majd, a tiéd”.

Kártyaparti előtt – a svindli elkerülése végett – a játékosok összekapaszkodnak a jobb kezükkel, és kórusban háromszor azt kiáltják: „Svindler, svindler, huss picsába!”

Aki megesküszik, hogy igazat beszél, kidugja a nyelvét, és hagyja, hogy a másik gondosan megtapogassa, sőt, meg is rángassa.

Értékes holmi – pornográf fényképek vagy egy ceruzacsonk – kölcsönadásához egész ceremóniát alakították ki, hiszen az ilyen ügyletek nagyon komolyaknak és kockázatosaknak minősültek. A tulajdonos – lehetőleg minél több szemtanú előtt – a nyitott tenyerén átnyújtja a tárgyat, és közli: „Felelsz érte”. Mire az ügylet másik résztvevője – még anélkül, hogy megérintené a holmit, csupán annak megerősítésére, hogy becsületes szándéka szerint csak használni fogja, és okvetlenül visszaadja – a következő mondókával válaszol: „Igenis, én, amikor akarom, ahogyan akarom, ahol akarom, és amivel akarom”. A tulajdonos pedig a következő formulával erősíti meg a mondottakat: „Se legyet, se szúnyogot, amikor kell, megadod!” „Él a szavam, vissza nem szívom!” – erősíti meg a kérelmező. A tanúk méltóságteljesen rábólintanak, és csak ezek után szabad elvenni a tárgyat.

Még azok a gyerekek is, akiket nemrég evakuáltak, és csak egész rövid időt töltöttek nagy múltú csavargó társaik között, azok is egy szempillantás alatt, szinte a levegővel magukba szívták és mélyen bevésték ezeket a szabályokat. A ráolvasások és mágikus mondókák, a ceremóniák és rituálék ragályosabbak voltak a tífusznál, gyorsabban terjedtek a koleránál.

A gyerekek így, ilyen sutyorgásokkal és köpésekkel igyekeztek irányítani a világot, vagy legalább enyhíteni az ellenségességén.

*

A regény hamarosan megjelenik a Helikon Kiadónál.

[1] A Fekete-tenger mellékén készülő márkás pezsgő.