Ilszijar, csupasz lábait nehezen vonszolva, hazafelé tartott a szülei házából. Amíg az apja kiment az udvarba, az anyja megetette mézzel. Az ikreknek nem ízlett az édesség, és most erősen lökdösődtek odabent, dühösen rúgkapáltak lábacskáikkal. A hányinger egyre magasabbra emelkedett a torkában. Hé, ti gézengúzok, csendesebben! Ilszijar a hasa hatalmas domborulatára tette a kezét. Abban a pillanatban egy apró hegyes sarkacska belerúgott a tenyerébe. Ajnur, te vagy az? Vagy Gulnur rosszalkodik?

Az anyja egész életében csupa lányt szült. Úgy látszik, Ilszijar az ő nyomdokát követi. Ezért aztán amint az ikrek megmoccantak a szíve alatt, mindjárt nevet adott nekik, nem várta meg, amíg a kislányok világra szökkennek.

A kútnál elhányta magát, rá a fűre. Kár, hogy az a finom méz odalett. Ez pedig azt jelenti, hogy pár perc múlva elfogja az éhség. A kemencében ott áll egy köcsög tésztás répaleves, Iljiszar másnapra készítette. De ha éjszaka megrohanja az éhség, s kemény ököllé szorítja a gyomrát, akkor a felét még ma megeszi.

A kezében tartott puha gyerektenyér elnehezedett – a nagyobbik kislányának, aki mellette lépkedett, már botladoztak a lábai, a szeme leragadt. Ilszijar szerette volna a karjára venni, de attól félt, hogy a dolog nem tetszene az ikreknek. Még kedvük támad, hogy idő előtt előszökkenjenek – nyolc hónapjuk már betelt, ráadásul olyan nyughatatlanok, türelmetlenek, mint a kutyakölykök.

Ilszijar maga elé képzelte az arcukat, a kicsi, ráncos homlokukat, kisujjkörömnyi orrocskájukat, csücsörítő ajkukat, amint az anyjuk csecsét keresik. A melle nyomban megtelt tejjel, magasra emelkedett és megkeményedett, majd’ szétfeszítette a ruhát (pont, mint a férfi tagja az éjszakai találka előtt – gondolta). A kötényén két kerek sötét tejfolt jelent meg, akkorák, mint egy pénzérme.

Bevezette a kislányát a házba, levetkőztette és lefektette. Becsukta a zárakat és reteszeket, a kapun, a nyári ólban, a téliben, a nagy fészerben, a hombárban, a fürdőházban. A kisebbik fészert és a hátsó kertajtót nyitva hagyta – így parancsolta Ilgizar: hátha éjszaka el kell rejteni valamit, vagy netán szökni kell. Ilszijar leült a tornácon, maga elé nyújtotta püffedt lábait.

Szeretett elüldögélni az Ilgizar építette ház lépcsőjén. Itt minden deszka ismerte a férje kezének melegét, a tenyere érdességét, az ujjai erejét.

A tintakék égen sárgán fénylett a hold szeletje. A mezők felől kabócák trillája hallatszott. Tovább nem lehet halogatni: holnap hozzálát, hogy felássa a krumpliföldet. Ni, mekkora hatalmas darab. A kemény talaj ezüstösen csillog a holdfényben a hátsó kertajtótól egészen a domb taraján túlra. A felébredt föld illata árad belőle. Vár.

Az előző években ők ketten Ilgizarral három nap alatt ásták fel és vetették be. Három szakadatlan munkával töltött boldog napon, az első napsugártól az utolsóig. Éjszakára a háta úgy hasogatott, hogy mozdulni se tudott, úgy zuhant rá a pajta szénájára, mint egy zsák válogatott vetőkrumpli, de Ilgizar meg nem hagyott békét neki, rámászott, felváltva illetlen tréfákat és gyengéd szavakat sugdosott a fülébe, és sietség nélkül, élvezettel végezte a maga férfimunkáját. Ilszijar teste pedig felébredt, és válaszolt; a széna illata összevegyült a kettejük illatával; az éjszakai munka épp olyan elnyúló, édes és kimerítő volt, mint a nappali… Utána nyomban mindketten elaludtak, és mozdulatlanul feküdtek, mint a holtak, míg a nap fel nem ébresztette őket. Akkor aztán megint kézbe az ásót: ásták, lazították a földet, dobálták bele a félbevágott krumpliszemeket, kapáltak, újra ástak – a következő éjszakáig, az újabb ölelkezésekig.

Ilszijar néha így képzelte el a mennyországot: végtelen krumpliföld, és ők ketten, Ilgizarral. Előttük az örökkévalóság, napból, szélből, a frissen ásott föld, a munka és a szerelem illatából. Bűnös dolog előre ábrándozni a mennyországról, de Ilszijar nem tudott mit tenni magával.

Sokat gondolni a testiekre ugyancsak bűnös dolog. De hogy ne gondolna rá, mikor egész esztendőben azt a krumplit eszik! A nyáron betakarított kisszemű termés porhanyós és édes, mint a csók. Az érett őszi gumók kemények és súlyosak, mint maga a szerelem. És valahányszor Ilszijar szájába vesz egy falat krumplit, forróság emelkedik fel benne a lábától a melle irányába, megborzongatja a mellbimbóját, forró pírban virágzik ki az orcáján. Senkinek nem mondta el, hogy a krumpli íze fizikai gyönyörűséget okoz neki. De önmaga előtt nem titkolódzott, ismerte ezt a gyengéjét.

Aztán meg hitt abban, hogy a súlyos krumpligumók, amelyeket ősszel kiszednek a földből, annak a különleges tavaszvégi háromnapos szerelemnek a gyümölcsei. És ha nem lennének azok az elcsigázó éjszakák a szénapajtában, tele suttogással, sikolyokkal és édes verejtékkel, nem lenne olyan bőséges és jóízű a termés… Hiszen tudta, hogy ez butaság, valami pogány dolog, de nem tudott mit tenni ellene – hitt benne.

Ebben az évben Ilszijar egyedül fogja elültetni a krumplit, Ilgizar nélkül. Ilgizar kiszökött az erdőbe. Az utóbbi években sok férfi vette be magát az erdőbe. Az asszonyok a gyerekekkel otthon maradtak: várni és reménykedni a férjük hazatérésében.

Sok élelem kell – lehet, hogy Ilszijarnak egyedül kell áttelelnie a gyerekekkel. A nagyobbik kislány már növekedésnek indult, a lábacskái megnyúltak, mint a kiscsikónak – Ilszijar nem győzi etetni. Télére az ikrek is megnőnek, rongyba csavart krumplit fognak szopogatni. De neki magának is többet kell ennie, hogy zsíros legyen a teje. Úgyhogy ebben az évben muszáj, hogy bő termésre legyen.

Ilszijar felsóhajtott. Honnan lenne bő a termés, ha vetőkrumpliból is alig van valamicske? Alig telik annyi, hogy a föld egy kis darabkáját bevesse. A többit egy héttel azelőtt elrekvirálták.

Amikor Ilszijar akkor meghallotta, hogy jönnek, szaladt a pincébe, mint az őrült: mit mentsen? hogy mentse? Kapta a vászontarisznyát, ami ott lógott a krumplis sarokban, és gyerünk, telerakta krumplival. Aztán felhajtotta ruháját, és a tarisznyát a lába közé lógatva madzaggal odakötötte hatalmas hasához. Felülről rábocsátotta a ruhája szélét, a biztonság kedvéért még a köntösét is a vállára kapta. A hasa hatalmas hegye alatt nem látszott az elrejtett kincs. Amikor felment a pincéből, már dörömböltek a kapun. Így fogadta a hívatlan vendégeket – a lába közt szorongatva a drága gumókat, és azon imádkozva, nehogy a tarisznya eloldódjék.

- Jó napot, kulákfajzat! – rikkantotta hetykén az Elnök, amint belépett a házba.

A háta mögött néhány férfi tolongott, ki piszkavassal, ki edényfogóval.

Ilszijar félrehúzódott, hátát a kemencének vetette, kezét ráfonta a hasára.

- Keressetek! – vezényelte az Elnök, és leült az egyik ládára (a mintás terítőt nem hajtotta félre, ráült a tetejére), a férfiak pedig sürögni kezdtek a házban és az udvarban.

Jól tudták, hol kell keresni. Megtalálták a pincében a titkos követ, amelyik alatt a vetőbúzát őrizték, meg a rozslisztet a nyikorgó padlódeszka alatt, közvetlenül a kemencénél, meg a hombárban a zab rejtekhelyét.

Amikor a vetőmagot vitték, az egyik az öklével megdörzsölte a szakállát, és azt ajánlotta, hogy hagyják meg a felét a gazdáéknak:

- Ha kulákné is, ni, mekkora hasa van. Ki tudja, hátha három poronty is van benne. Elpusztul élelem nélkül, a gyerekekkel együtt.

- Ez nem a mi dolgunk, hanem azé a szökevény férjéé – felelte nyomatékosan az elnök.

Ilszijar egész idő alatt ott állt a kemence mellett. Egyetlen dolog zakatolt a fejében: „Meg kell menteni a krumplit.” És megmentette. A zsákmánnyal megrakott vendégek továbbálltak a következő portára, Ilszijar pedig bezárta a kaput, elővette a hasa alól a tarisznyát, és az arcához szorította. Beszívta a drága földes illatot, és elhatározta: így fogja hordozni, amíg el nem ülteti.

Egész héten cipelte, a mai napig. A tarisznya napról napra mintha egyre nehezebbé vált volna. Ilszijar lába estére megdagadt, a szíve egyenetlenül vert. Az ikrek eleinte háborogtak, de Ilszijar szigorúan rájuk szól: „Akartok télen enni? Akkor tűrjetek, kislányok. Szokjátok a tűrést”. Azok pedig engedelmeskedtek. Ilszijar senkinek nem beszélt egy szót sem a tarisznyáról, még az anyjának sem. Éjszakára pedig maga mellé fektette, mintha a szeretője lenne.

Ma aztán felnézett a tiszta májusi égre, járkált egy kicsit az átmelegedett földön, és már tudta: ideje ültetni. Megszorította a lábával a tarisznyát, és elmosolyodott. Holnap jókor reggel felkel, és neki az ásóval. Nehéz lesz, persze, a lába megdagadt, emelni is alig bírja, a háta hasogat. De el fogja viselni. Egy nap alatt végezni is fog. Ha az ikrek idő előtt ki akarnak bújni a hasából, az azt jelenti, hogy kettő kell, a szülési szünet miatt. De jobb lenne egy nap alatt.

Ilszijar már éppen ment volna aludni, amikor a kertek alatt egyszerre megpillantott egy lopakodó fekete árnyat. Az árny közeledett. Már elérte a krumpliföldet, és lassan kúszni kezdett rajta – egyenest a hátsó kertkapuhoz. Egyre közelebb ért. Tolvaj! A kertajtó pedig még csak be sincs zárva, csak a retesz van rátolva! Ilszijar ujjai elhűltek. Nagyon lassan jobbra nyújtotta a kezét, és megragadta a falnak támasztott nehéz ásót, a tenyerét végigcsúsztatta a szárán, majdnem a vasáig. Arra készült, hogy az élével mindjárt a fejre sújt le, hogy biztosan széthasítsa a koponyát. A fő, hogy a tolvaj ne vegye őt észre. Hála Allahnak, a hold lebukott a ház mögé, Ilszijarra árnyék borult. A tolvaj a holdfényben fürdő térségen közeledett.

Elérte a hátsó kertajtót, meglepően könnyedén elbánt a retesszel, belopódzott az udvarba, és a deszkapallókon a ház felé osont. Ilszijar már hallotta ziháló lélegzését. Közelebb engedte a férfit, egész a tornácig, és kurta, erős mozdulattal meglendítette az ásót – ahogy a fejszét szokta, hogy levágja a tyúk fejét, és ekkor… A férfi fölemelte a fejét, és a fényes holdsugár ismerős vonásokat világított meg. Ilszijar sikoltva elejtette az ásót: Ilgizar! Amaz odaugrott hozzá, tenyerével betapasztotta a felesége száját, hogy belefojtsa a kiáltást, és csókolgatni kezdte, a nyitott szemét, a hunyorgó szempilláit, a kibuggyanó könnyeit.

- Ilgizar, drága szívem, micsoda boldogság! – motyogta Ilszijar, amikor a férje levette a kezét a szájáról: - Akkor hát ősszel bő krumplitermés lesz…

- Micsoda butaság ez? Miféle krumpli? – szorította az öklébe a felesége haját, hogy szinte fájt, a feje búbján, a halántékán, a tarkóján.

- Persze, hogy butaság… - szorította magához Ilszijar a drága testet, s mindjárt észrevette, mennyire lefogyott. A keze véletlenül beleütközött egy súlyos tárgyba, amit férje az övébe tűzve hordott. Revolver? Elkapta a kezét, de nem kérdezősködött.

- Hát, hogy s mint voltatok nélkülem? – kérdezte Ilgizar, és széles mozdulattal végighúzta a kezét a felesége hasán, a mellétől egészen a legaljáig.

A keze hirtelen értetlenül mozdulatlanná dermed:

- Hát ez itt micsoda?!

Ilszijar nem bírta megállni: egyik kezével a feltörő kacagást igyekezett visszaszorítani, a másikkal elkapta Iligzar ruhaujját, és bevonszolta maga után a kis pajtába. Csak ott engedte szabadjára a nevetést, miután előbb szorosan becsukta az ajtót – s kétrét görnyedve hahotázott, hogy még a hasa is belefájdult, s a csuklás is elővette.

- A tar… A tarisz… - sehogyse tudta kimondani a nevetéstől, végül csak kinyögte: - A tarisznya krumpli!

- Megint a krumpli… Mindenütt a krumpli… - Ilgizar nem soká figyelte, amint Ilszijar felkapja a ruhája elejét, lecsupaszítja az alsó testét, és még mindig kacagva leoldja a hasáról a kincsét. Ledobta magáról a köntösét, lerángatta és félredobta a verejtékszagú inget, félretette a pisztolyt, és odavonta a feleségét a puha szénára.

- A lábad között a férjed helye van, nem a krumplié…

És minden visszatért. A szeretett szúrós szakáll Ilszijar arcán, mellén, hasán. A szeretett kezek a felforrósodott testén. A szeretett csípős szag, amely elvegyül a széna illatával. A hosszú út egymás felé. Igen, igen, igen…

A legédesebb pillanat után Ilszijar hasában felébredt egy hatalmas erő, amely fölött nem volt uralma. Ez az erő néhányszor úgy összehúzta a hasizmait, hogy egy darabig lélegzethez se jutott, és csak nyeldeste a levegőt sietve, mint a partra vetett hal. Az erő hamarosan csitulni kezdett, elnyugodott egy időre, összegömbölyödött a hasa aljában. „Hamarosan kezdődik” – fogta fel Ilszijar, és csak most vette a bátorságot, hogy megkérdezze:

- Soká maradsz?

- Felásom a krumpliföldet, bevetem, aztán irány vissza. Ma reggel beleszagoltam a levegőbe, és megéreztem: itt az idő. Te egymagad nem ásod fel, ni, mekkora hatalmas a hasad… Mi behúzódtunk Carevokoksajszk alatt az erdőbe. Egész nap ügettem, kacskaringózva, mint a farkas. Estére már ott voltam a mogyoróligetnél, a lovat otthagytam az elhagyott malomnál. Aztán tovább a kertek alatt… Idehaza meg a szeretett feleségem ásóval a kezében, a lába között krumplival fogad.

Ilszijarból kipukkad a nevetés, aztán elfogja a szomorúság.

- Ez minden krumplink, ami maradt, ebben a tarisznyában. A többit elzabrálták.

Ilgizar soká hallgatott, mielőtt válaszolt volna.

- Legalább több idő marad a szerelemre… De ásni éjszaka fogok, nehogy bárki észrevegye. Mindjárt el is kezdem.

- Akkor egyetlen éjszaka végzel is?! - szörnyedt el Ilszijar.

- Így lesz biztonságosabb. Nálunk az osztagban már hárman is hazamentek egy napra – máig se tértek vissza.

Ilszijar a kezébe fogta férje szeretett, merev szakállát, az arcát hozzászorította, így feküdt egy percig. Aztán elengedte, és talpra állt:

- Menjünk be a házba, először megetetlek. Meg az alvó lányodat is megnézed.

Megnézni nem sikerült: a házban sötét volt, nem gyújtották meg a petrólámpát. Leültek a szjakra[1], hallgatták, hogyan szuszog álmában ötéves kislányuk. Aztán Ilszijar elővette a kemencéből a köcsögöt a répalevessel, a maradék kenyeret, és kivitte a tornácra. Ott kínálta oda a férjének.

Ilgizar elmorzsolt egy hangtalan imát, lesöpörte a morzsákat a szakálláról a tenyerébe, és a szájába szórta. Fogta az ásót, amivel egy órája Ilszijar csaknem megölte.

Elindultak ketten krumplit ültetni.

Ilgizar felakasztotta az ingét és a köntösét a kerítésre, gondosan áttette a köntös zsebébe a súlyos revolvert. Dühödten ásott, csupasz felsőteste csillogott a verejtéktől, szájából fehér pára szállt. Az éles ásó mohón harapdálta a jókora földdarabokat, aztán lecsapott rájuk az élével, és a darabok sok kis rögre hullottak szét, melyek ezüstösen csillogtak a holdfényben.

Ilszijar egy kis deszkalócán ült, késsel két egyforma darabra vágta a krumpliszemeket, és bedobálta a vödörbe. Lassan dolgozott, hogy nyújtsa az élvezetet. Többet nézte a férjét, mint amennyit dolgozott.

A hold eleinte fényesen ragyogott nekik, aztán elsápadt, megsoványodott – az ég széle keleten kezdett világosodni.

- Napkeltéig végzünk – mormogta a bajusza alatt Ilgizar, néha fel-felpillantva a rózsálló láthatárra.

Abban a pillanatban, amikor Ilszijar kettévágta az utolsó krumpliszemet, felébredtek a hasában az ikrek. Ilszijar hasizmai megfeszültek, és újra megteltek azzal a bizonyos, már ismerős erővel. A lábán meleg patakocskák futottak végig.

- Ilgizar, itt az idő – sóhajtotta, nedves lábait tapgatva.

- Tudom – felelte a férje, és gondterhelt pillantást vetett az ég bíborló peremére. – Csak egy kicsi maradt, azt felásom, és nekiállunk ültetni.

- Én arról beszélek, hogy a szülésnek jött el az ideje – mondta Ilszijar, szélesen szétterpesztette a lábát, háta mögött megtámaszkodott a lócán – így kényelmesebb volt. A hasába befészkelt erő irányította, és Ilszijar engedelmeskedett.

Ilgizar félredobta az ásót, odaugrott a feleségéhez, és térdre vetette magát előtte. Ilszijar hátravetett kezére támaszkodva szaporán, mélyen szedte a levegőt. Körme belefúródott a lócába. Hatalmas hasa a lélegzése ütemére hol magasra emelkedik, hol mélyen lesüllyed. Előre nyújtott meztelen lába a csupasz sarkával nekifeszül a fekete földnek, térdben minden kilégzésnél meghajlik kissé. Az erő azt parancsolja Ilszijarnak, hogy nyögjön, s ő nyög: hangosan, élvezettel, a mellében lévő utolsó csepp levegőig.

- Az ikrek látni akarják az apjukat – súgja Ilgizar, és megszorítja Ilszijar feszülő lábfejét.

Az asszony összeszorított fogakkal elmosolyodik.

- Szóval, itthon maradsz még egy éjszakára?

- Marad hát, hová menne – szólal meg egész közel egy nyugodt hang.

Tízlépésnyire tőlük ott áll az Elnök. Mellette jobbról és balról egy-egy egészen fiatal legényke, a mozgósítottak közül – sapkájuk ellenzője a szemükbe húzva, a karjukon vörös karszalag. A puskájuk Ilgizarra szegeződik.

- Azt mondják nekem: Ilgizar hazajött, éjszaka, a kertek alatt, mint egy igazi tolvaj.

Az Elnök sietség nélkül közeledik.

Megáll a még mindig térdeplő Ilgizar mellett, szélesen szétveti csizmás lábát, sarkát beledöfi a porhanyós földbe. Dohányos zacskót, újságból tépett papírszeletet vesz elő a zsebéből, cigarettát sodor, rágyújt. Bodor füstfelhőcske száll fel.

- Mondom nekik: az bizony, tolvaj, ellopta a szovjethatalomtól, ami a sajátja. Levágta a jószágot, nem adta be a magot. Ő maga megszökött valahová, az erdőben bujdokol. Szóval, jól teszi, hogy a kertek alatt fut, nem járhat az utcán, mint a becsületes emberek, csak éjszaka lopakodhat, mint az árnyék.

Ilgizar vágyakozva nézi a félredobott ásót, aztán köntöse zsebét, amelyet lehúz a revolver: messze van, nem éri el.

- Ezúttal nem szöksz el – mondja az Elnök, és erőteljesen kifúj lefelé egy tömör füstpamacsot. – Vigyázz, a párttagkönyvemmel felelek érted, te ördögfattya szökevény. Majd elmondod nekünk, hol bujkálnak a többiek.

- Egy szót se mondok.

Ilgizar elfordítja a tekintetét, felül a sarkára, a tenyere a földet éri. Ökölbe szorítja, a zsíros föld kicsorog az ujjai között.

- Mondasz, bizony, mocskos kulák – hunyorít az Elnök. – Egyet is, kettőt is, hármat is. Ha nem beszélsz, elküldelek Kazanyba, ott megoldják a nyelved. De úgy ám, hogy visszakéredzkedsz mihozzánk.

Ilgizar beletemeti arcát földtől piszkos tenyerébe.

- Helyes – veti oda az Elnök. – Félj. Félj csak, te ellenfóradalmár – magadért, meg a kulák pereputtyodért.

Odabiccent a lent görnyedő Ilszijar felé, aki a lócán izeg-mozog, igyekszik a ruhájával letakarni piszkos térdeit.

Ilgizar lassan leemeli a kezét az arcáról. A homlokán, az orcáin fekete földfoltok.

- Megölnek téged – mondja halkan.

- Nagy túróst, te rohadék. – Az elnök a földre pöccenti a csikket, és csizmája széles orrával eltiporja. – Én megérem a komonizmust. Utána meg már azt se bánom, ha meghalok. Állj fel, vége a beszélgetésnek. És eszedbe ne jusson ugrándozni: lepuffantunk.

Ilgizar felemelkedik a térdéről. Lenéz Ilszijarra, aki tenyerét a szájára tapasztja. Elfordul, és a rászegeződő puskák előtt elindul. Az Elnök és a rendőrök utána indulnak. Ilgizar karnyira távolodik Ilszijartól. Kettőre. Háromra.

Az asszony nézi a férje távolodó tarkóját, és úgy érzi: a nemrég felébredt erő lángot vet a hasában, és egy szempillantás alatt kiégeti a belsejét. A teste felpattan. A keze felkapja a földről az ásót, a lába két szökkenéssel utoléri a távolodókat. Lendületet vesz – az ásó hosszú sivítással hasít bele a levegőbe, csillogó vasa hosszú félkört ír le, az Elnök fedetlen tarkója felé tör.

Négy fej fordul felé. Ilszijar látja elferdült profiljaikat, amelyek feszültségtől eltorzult arcokká válnak. Milyen lassan repül az ásó vasa.

Az Elnök félrehajol, a vas elsüvít mellette, egy ujjnyira az arcától és mellétől, és belefúródik a földbe.

Ilgizar ordításra tátja a száját – Ilszijar látja csillogó fehér fogait (mit kiáltasz, édes szívem? nem hallom – szél zúg a fülemben) – és a feleségéhez ugrik.

A rendőrök szeme kitágul, felrántják a vállukat, aztán hunyorítva céloznak, fiatal arcukat ráncokba húzzák.

Megcsillannak a puskacsövek. Hangos fémes csattanás. Két lövés eggyé olvad.

Az első golyó Ilgizar hátába fúródik, és elakad a tüdejében. A másik Ilszijar hasába csapódik, az egyik iker fejébe.

Férj és feleség a földre zuhan.

Újra beáll a szelíd virradat előtti csend, valahol álmosan felugat egy felriasztott kutya.

- Soha nem hittem volna, hogy egy hasas némber ekkorát ugrik – morogja az egyik rendőr, az erősebb és idősebb.

A másik – még egészen gyerek – a puskájára támaszkodva meggörnyed. Okádik. A puskából könnyű, kék füst száll fel.

Az Elnök soká hallgat, a földet nézi. Aztán tenyerét végighúzza felmeredő haján, sóhajt.

- Micsoda szégyen lett volna: egy némber ásóval agyonvág egy vöröskatonát.

Felemeli a tekintetét:

- Melyikőtök volt, aki a napokban azt duruzsolta nekem, hogy sajnálja ezeket az ártatlan parasztokat? Te, Zelgyin? Most láttad?

Az Elnök odamegy az ásóhoz, amely még mindig ferdén ott mered a földből, mint a fejsze a tönkben. Megmarkolja a sima nyelét, kihúzza. Megrázza a levegőben:

- Látod, miket művelnek ezek az ártatlanok?!

Odamegy a holttestekhez, és erővel belevágja a földbe az ásót a fejük közelében.

- Ni, mozog a hasa – biccent az Elnök az asszony hatalmas hasa felé. – Lődd agyon, Prokopenko. Vagy szúrd le szuronnyal, ne pazarold a golyót.

- Á, vége lesz magától – sandít Prokopenko óvakodva a földtől piszkos hasra. – Zelgyint is sajnálom – kihányja a belét a városi mimózája.

A fiatal Zelgyin nem bír tovább állni, rázuhan az alacsony lócára, amelyen épp az imént félbemaradt a szülés. A hasizmai ritmikusan ránganak, előbb ételt, aztán epét és nyálkát lökve a felszínre.

- Gyere utánunk – veti oda neki kurtán az Elnök, és elindulnak Prokopenkóval.

Zelgyin hamarosan feláll, és elbotorkál a nyomukba, a földön vonszolva maga után a puskát. Hamarosan elcsitulnak az ő lépései is.

Ajnur érzi, hogy teljesen egyedül maradt. Neki kellett volna elsőnek megszületnie. Már hozzákészült, hogy világra jöjjön, érezte, hogy egy hatalmas, könyörtelen, de teljesen nélkülözhetetlen erő egyre jobban szorítja, taszítja előre. A feje már belefeszült egy rugalmas, egyszersmind engedékeny cső szájába, amely pillanatról pillanatra egyre jobban szívta magába… Aztán hirtelen történt valami. Az erő, amely eddig segítette, egy szempillantás alatt megszűnt. A testét körülvevő melegség, amely mindig olyan gyengéd, szelíd és engedékeny volt, fokozatosan kezdett kihűlni, megkeményedni. Ajnur nyugtalankodik, meglöki a nővérét – az nem mozdul. Ajnur össze-vissza csapkodni kezd az öklöcskéivel és a sarkacskáival – a nővérébe, a háza falába, száját hangtalan kiáltásra nyitja… Egyre hidegebb lesz. Ajnur hamarosan elfárad és elalszik.

Megszólalnak az első kakasok. Ilszijar fekszik, szeme tágra nyitva a kelő nap felé, egyik keze a férje mellén, a másik a saját nagy hasán. Frissen ásott föld illata terjeng. Elöl az örökkévalóság, napból, szélből és szerelemből.

*

Jegyzet:

[1] Szjak a tatár ház több funkciójú bútora, amin lehet ülni, aludni, étkezni.

A novella eredeti címe: Время сажать картофель.