Az egyik legnépszerűbb kortárs orosz szerző, Guzel Jahina (interjúnk vele itt olvasható) a nemrégiben a Helikon Kiadó jóvoltából magyarul is megjelent Szerelvény Szamarkand felé című regényében az első két művéhez hasonlóan ismét az 1920-as évek világába kalauzolja az olvasót. Ám amíg a Zulejka kinyitja a szemét és A Volga gyermekei (kritikánk a kötetről itt olvasható) egy-egy népcsoport – a tatárok és a Volga-menti német kisebbség – egy-egy tagjának történelem determinálta hányattatásait tárta elénk, a legújabb alkotás egy kollektív szenvedéstörténet művészi lenyomata. Az 1918-ban kezdődő szovjet éhínség látlelete, amely a Szovjetunió fennhatósága alá tartozó összes tagköztársaság minden egyes lakosát érintette. És éppen a regény szüzséjének idejére, 1923-ra csúcsosodott ki.

Olyannyira, hogy az 1918 és 1923 közötti időszak „eredménye”, a rengeteg halott vagy csontsoványra fogyott ember, a szülők nélkül maradt csavargó vagy jobb esetben menhelyre került gyermek ábrázolása szétfeszíti a szerző kedvenc műfaja, a történelmi regény kereteit – de a realizmusét is, amellyel a Zulejka kinyitja a szemét világa elénk tárult, és azt a mesei elemekkel teletűzdelt szüzsét is, amellyel a szerző A Volga gyermekeiben operált.

Éppen ezért ezen „húsdaráló idők” ábrázolásához – ahogyan a regény hősei több alkalommal aposztrofálják a korszakot – a szerzőnek új művészi formát kellett találnia.  Ahogyan az egyik, Marija Lascsevának adott interjújában fogalmazott: attól való féltében, hogy az olvasói az éhínség okozta borzalmak realista láttatásával emocionálisan nem képesek megbirkózni, találnia kellett egy olyan elbeszélői attitűdöt, amely befogadhatóvá teszi a történteket. Ezért a történelmi forrásokból származó tények felhasználása mellett a mondanivalója magvát képező eseményeket, azaz az éhezést kivédendő a kazanyi menhelyről 

ötszáz gyermek Turkesztánba evakuálását egy mitikus utazás formájában tárja elénk.

A szerelvény itt afelé a táj felé tart, ahol „van kenyér meg rizs. Van csuda szőlő, amitől fürgébben kering a vér, és piros rózsák nyílnak az arcokon”. (30)

Az éhínség poklából a paradicsomba tartó, a soknemzetiségű és nyelvű, ily módon „Noé bárkájává” (338) váló szerelvény útját keretező regény azonban nemcsak az utazás mitikus jellege miatt „kacsint ki” a hagyományos, helyváltoztatást láttató pikareszk művek sorából, hanem a szerelvényen utazók jellemfejlődésének hiánya miatt is. Jahina az utazás jellemformáló mivolta helyett sokkal inkább a hősök múltbéli tapasztalataik alapján már meglévő személyiségjegyeinek példázattá növelésével él. Mégpedig azért – fogalmaz Nyikolaj Epple –, hogy a szövege pszichoterápiaként szolgáljon: 

ne csak elviselhetővé, végigolvashatóvá, hanem feldolgozhatóvá is tegye a befogadó számára azt a traumát, amellyel az éhínség kapcsán szembesül.

A kollektív tudattalanból felhozni kívánt, eddig jórészt tabuként kezelt húsdaráló valósága ezért olyan emberek tettein keresztül válik érzékelhetővé, akiknek kiforrott jelleme korántsem mentes az ellentmondásoktól. Az ellentmondások pedig a szovjet ember ambivalenciájával szembesítenek: például azzal, mi történik, ha a szovjet ideológiába vetett vakhit elvész, de az ember még mindig kénytelen a szovjet rendszert szolgálni. Az ilyen emberekben egyként meg kell férjen a bűn és a hőstett, a jóság és a kegyetlenség, a kötelező vérontás és a példátlan emberszeretet.

A regényben ez az egymást elvileg kizáró értékrend a szerelvény parancsnoka, Gyejev személyiségében testesül meg a leginkább, aki a polgárháborúban a vörösök oldalán harcolt, majd a beszolgáltatási hadseregben szolgált, és a rábízott feladatai teljesítése közben jó pár ember halálát okozta. Ezt követően került a szállítmányozáshoz, és kapta a megbízatást, hogy félezer gyermeket juttasson el a négyezerötszáz versztányira lévő, tejjel-mézzel folyó Kánaánnak képzelt turkesztáni fővárosba, Szamarkandba. Ez a küldetés, a gyermekek minden áron való megmentése tökéletesen megfelel Gyejev ambivalens személyiségének, hiszen egykori gyilkos önmaga megváltására szolgál: „Én is öltem. A polgárháborúban és nemcsak akkor. De gyerekeket nem ölünk. Ez az élet ellen van. (…) Talán éppen ezért kell megmentenünk őket – azok helyett, akiket megöltünk.” (167-168) – mondja az egyik, beszolgáltatásra szakosodott állomáson, ahol a rekvirálást irányító parancsnoktól, Vaskezűtől a gyerekek húshoz juttatása érdekében a „potyadékért”, azaz az éjszaka megellett kisborjúért esedezik. Attól a Vaskezűtől kéri a jószágot, aki a hatalom vasakaratát, a termények kegyetlen elkobzását a sérült testrészéről elnevezett ragadványnevével is szimbolizálja.

Gyejev hősies akcióinak sora, amelyek közben a lehetetlent nem ismerve mindig képes némi táplálékot szerezni a gyerekeknek, tehát nem „tiszta”, hanem ahogy a nagyapó kinézetű felcser, Bug fogalmaz, „fonák” jóságból fakad, amely „piszkos kezek műve, olyanoké, akik öltek és raboltak”. (179) Ám a „tiszta” jóságról ábrándozó Bug is kénytelen beletörődni, hogy a rovott múltja ellenére mégis tisztelt „kisunokájától”, Gyejevtől ilyenre nem számíthat, mert nem olyan idők járnak. És tudja, hogy a „tiszta” jóságot a szerelvény komisszárjától, Belajától sem várhatja el, aki apácanövendékből lett az antiklerikális rendszert kiszolgáló kőkemény, vasakaratú hivatalnokká. Belaja célja szintén a gyermekek megmentése, csakhogy ennek megvalósításához egészen máshogy áll hozzá. Ő a „kegyetlen” jóság megtestesítője, aki a viselkedésével mozgásba hozza az orosz irodalomban Dosztojevszkij óta fennálló vitát: vajon az emberiséget kell szeretni, vagy az egyes embert? Belaja ugyanis Gyejevvel – és Buggal – ellentétben nem individuumként kezeli és szereti az éhező gyermekeket, hanem kollektív masszaként. Ám ebből a masszából is csak azokra koncentrál, akik még megmenthetők. A vonaton szép számban utazó elfekvőkről, haldoklókról nem akar tudomást venni, mert az ápolásuk, a táplálásuk a még menthetők túlélési esélyeit csökkenti. Ez az a fogyatéka, „amellyel Gyejev nem tudott és nem akart megbékélni” (117), s amely az út során súlyos konfliktusokat okoz a „fonák” és a „kegyetlen” jóság képviselője között. Ám Gyejev és Belaja konfliktusa épp azonos céljuk miatt jóval túlmutat a szóváltásokon: átitatódik valamiféle különös szexuális viszonnyal, amelyben mintha a személyiségük közötti különbség a nemi identitásukat is megbolygatná. Kettejük közül a kapcsolatukban az emocionális Gyejev viselkedik nőként, a racionális, észérveket hangoztató Belaja pedig csábító férfiként. Olyannyira, hogy Belaja nem is titkolja: számításból van együtt a parancsnokkal: „Nekem az kell, hogy juttassa el a szerelvényt Turkesztánba. Azzal segítek, amivel tudok” – hangoztatja. (343)

Belaja és Gyejev utilitarista elveken alapuló szexuális viszonya miatt nem értek egyet azzal a regény orosz kommentelői körében gyakran olvasható váddal, hogy Jahina a könnyebb olvashatóság érdekében olcsó melodramatikus elemekkel tűzdeli tele a regényeit – nemcsak ezt, a korábbiakat is. Mert ez a „szerelem” nem holmi csöpögős viszony, hanem – legalábbis Belaja részéről – a gyermekek megmentésére szolgáló eszköz.

Azoknak a gyerekeknek a megmentésére szolgál, akiknek a jellemrajza szintén példázatként, a szovjet gyermek példázataként áll előttünk. Jahina az árva, csontsovány gyermekek ábrázolásával – fogalmazott a fentiekben idézett interjúban – azt kívánja megmutatni, hogy a száz évvel ezelőtti világ csöppségei hogyan fogták fel a velük történteket. Vagyis azt, hogy akkoriban mi számított normálisnak. Azokban az időkben ugyanis az, hogy egy anya a megmentése reményében a vasútállomáson hagyta a gyerekét, a korabeli források alapján ítélve mind a szülők, mind pedig a gyerekek számára természetes volt. Megszokottá, normává vált.

Jahina éppen ezért a gyerekeket szintén nem „melodramatikus” jóságukban, nem földre szállt angyalokként ábrázolja, hanem olyanokként, akik alkalmazkodnak a kialakult normához. Annak érdekében, hogy ne haljanak éhen, ha kell, csavargókká, ha kell, bűnözőkké válnak. Sorsukat a rájuk ragasztott, egymásnak adott ragadványneveik szimbolizálják[1], a vonat felnőtt utasai elleni „cselszövéseik” pedig a hihetetlen körülmények ellenére is működő életösztönükről tanúskodnak.

Holott még egy szereplő, 

a metaforikus szintre emelt Halál már rég ott járkál közöttük, „már rég felszállt a szerelvényre, potyautasként”. (338)

Jelenléte miatt Gyejevék száz gyermeket veszítenek el. Az, hogy mégis ötszáz csöppség jut el Turkesztánba, Gyejevnek köszönhető, aki az útközben talált árváknak és csavargóknak mindig szorít helyet a vonaton.

A halálesetekről Jahina ismét az olvasóját kímélő módon számol be: lírai, már-már szabadversekké összeálló betétek formájában közvetít az elhunytak utolsó pillanatairól, például a kis Csuvas Szenya agóniájáról, és egy pszichés meghasonlás tűpontos ábrázolásán keresztül tárja elénk az útközben felvett kisfiú, Zagrejka majdnem-halálát. Utóbbi mintegy a szerzői szándékok gyűjtőhelyeként, életkora ellenére nem a szovjet gyermek, hanem ismét a szovjet ember példázata: ő ugyanis a szovjet eszme iránti vakhit képviselője, aki bármi áron hű akar ahhoz maradni. Zagrejka számára mindezt Gyejev testesíti meg, a megmentője, akit a vonatra felszállva mindenhová követ majd. Követi a parancsnokot az utolsó, talán legheroikusabb, Halál ellen vívott csatájába is. És éppen az elvakultsága miatt nem akarja észrevenni a harcban megfáradt Gyejev kifordult, „fonák” jósága rá nézve veszélyes mivoltát.

Guzel Jahina: Szerelvény Szamarkand felé. Fordította Soproni András. Budapest, Helikon, 2022. 436 oldal, 5499 forint.

*

Jegyzet:

[1] A regény fordítója, Soproni András most is kiváló munkát végzett, ám fordítása igazi gyöngyszemeként értékelhető az az ötszáz – egyenként felsorolt – ragadványnév, amelyek átültetése esetén valóban nyelvi virtuozitásra volt szükség.  Enélkül például Idd-a szennylét-Fima, Abortált Vovka vagy épp Birkamogyoró sorsába magyar olvasóként nem tudnánk belehelyezkedni.