A második könyvvel minden szerzőnek bizonyítania kell. Guzel Jahina első regényéért (Zulejka kinyitja a szemét) rajongtak az olvasók, és bár sorra nyerte el a rangos irodalmi díjakat is, az orosz kritikusok egy része mégis kétkedve szemlélte elsöprő sikerét. Jóslatukkal ellentétben azonban az írónő nem maradt egykönyves szerző. A Volga gyermekei (Дети мои) című második regénye is rendkívül népszerű lett, idén tavasszal pedig már a harmadik is napvilágot látott (Эшелон на Самарканд ["Szamarkandi szerelvény”]).

Jahina meglehetősen megosztó személyiség, művei kapcsán sorra bontakoznak ki a közéleti viták Oroszországban. Az elsőből készült televíziós sorozatot a kommunisták megpróbálták betiltatni. A legutóbbi kapcsán pedig plágiummal gyanúsítják. Ezek a viták, melyek a szövegek esztétikai értékéről vajmi keveset árulnak el, a leleplező irodalom körül forrongó orosz kulturális életet idézik. Az írónő sikere a sztálini és brezsnyevi éra visszáságaira reflektáló regényekhez (így pl. Anatolij Ribakov: Az Arbat gyermekei) hasonló, melyet a történelmi igazság helyreállításának szándéka miatt hatalmas érdeklődés övezett a nyolcvanas évek második felében. Jahina történetei is a Szovjetunióban játszódnak, és olyan traumatikus eseményekből születnek, amelyek mai napig tükrözödnek az egyének és családok sorsában. Így ezekkel, akárcsak annak idején a leleplező irodalommal, az orosz társadalom legkülönbözőbb rétegei és nemzedékei tudnak azonosulni.  

A Volga gyermekei az etnikai tisztogatás témáját érinti. Főszereplője, Jakob Bach azoknak az oroszországi német földműveseknek a leszármazottja, akiket Nagy Katalin cárnő telepített be az országba a tizennyolcadik században. Ez a nemzeti kisebbség a huszadik század elején majd kétmilliós számban élt a Volga vidékén, sikeresen megőrizve kultúráját és nyelvét. Az 1917-es forradalom után a többi nemzetiséghez képest látszólag kiváltságos helyzetben volt. A Szovjetunió előbb autonóm területet, később pedig köztársaságot hozott létre számukra. A kuláktalanítás során azonban a tehetősebb német parasztokat gulágra küldték, a világháború idején pedig kémkedéstől tartva szinte a teljes Volga menti német lakosságot Szibériába száműzték. Ezeket a szovjet-orosz történelemírás által sokáig elhallgatott eseményeket ismerjük meg a regényből, amely – habár így szokás pozícionálni – valójában nem a Volga menti németségről szól. Jahina a témaválasztás kapcsán elmondja, hogy az ötlet a Volga mentén töltött gyerekkorából és némettanári végzettségéből fakadt. A német kisebbség életéről hosszas kutatómunkával szerzett ismereteit azonban nem sikerül szervesen beleillesztenie a fiktív történetbe. Ha a szereplőket nem módszeresen Wagnernek, Händelnek, Böllnek, Grimmnek és Hoffmann-nak nevezné, teljesen meg is feledkeznénk arról, hogy németekről van szó. A német hősök beszédmódjában, gondolkodásában nem tükröződik a két kultúra egymásra hatása – ahogy a fiktív német Gnadentalnak is csak provinciális jellege van, de nem válik jellegzetes kulturális közeggé. A falu életét nem szövik át sajátos hiedelmek és szokások. A szöveg nem válhat a Volga menti német közösség emlékezetének regényévé, mert a kisebbség világa nincs elevenen és plasztikusan ábrázolva. A sorsukat meghatározó események (a forradalom, nagy éhínség, kolhozosítás, represszió) csak elmosódott történelmi háttérként jelennek meg, néphagyományaik (a szólások és mondások, mesék, népszokások) pedig grafikusan is élesen elkülönülő betétszövegek formájában, és nem a gnadentaliak mindennapos szófordulataiként vagy szokásaiként jelennek meg.

A Volga gyermekei egy tipikus kisemberről, Jakob Bachról szól, akit iskolamesterként ismerünk meg a történet elején. Irodalmi német nyelvre tanítja a helyi gyermekeket, mindennapjai pedig abszolút kiszámítható rendben zajlanak. Alakja jól illik az orosz irodalom vidéki tanítóinak sorába: magányos és komor, akárcsak Csehov Belikovja, és épp úgy ízlelgeti a Hochdeutsch szavakat, ahogyan tokba bújt kollégája az ógörög nyelvet. Állítólag lelkesedik Goethéért, valójában azonban ugyanolyan olvasatlan, mint a Fjodor Szologub Undok ördögének orosztanára, Peredonov: „fogott egy kartonkötésű könyvet, melyek borítójáról félig lekopott a szerző neve, és beült az ágyba. (…) A könyv kifordult az ujjai közül, és lassan lecsúszott a derékaljról, de a padlóra eső tárgy koppanása már nem tudta felébreszteni Bachot. Roppantmód meglepődött volna, ha rájön, hogy a dicső krónikát idestova harmadik esztendeje olvassa.” Peredonovhoz hasonlít abban is, hogy az őrület jeleit mutatja: villámláskor kiszalad a sztyeppére és önkívületi állapotban addig fekszik ott, míg le nem csendesedik a vihar.  Belikovot, Peredonovot és Bachot mégis az kapcsolja össze leginkább (és ebben kirajzolódni látszik a forradalom előtti provinciális tanár toposza) hogy szakmájuk nem válik számukra hivatássá.  Bach számára teljesen közömbös a munkája. Idővel azonban hatalmas fejlődésen megy keresztül a gyerekekhez való viszonyulás szempontjából. Mindez meglehetősen paradox módon zajlik: tanári állását elhagyva, apai érzéseknek köszönhetően érik tanárrá, úgy, hogy biológiailag nincs gyermeke. Nem csupán nevelt lányát és fiát szereti saját gyermekeként, hanem olyan életről kezd ábrándozni, melyben sok-sok gyermek veszi körbe: „Gyerekekről álmodozott, Nemcsak Antjéről meg Vászkáról, hanem másokról is: voltak köztük barna bőrűek és fehérek, boglyasok és kopaszra nyírottak, világos szeműek és sötét szeműek (…)”. Az a Bach, aki fiatalkorában tanórák után rögtön elzárkózott a gyerekek elől a Schulhausban, idős korában gyermekotthonná alakítja saját házát. Így nem csak Bachnak a nevelt gyermekekhez való viszonyára, de tanárrá érésére is utalhat a regény orosz címe („Gyermekeim”).

A regényben fel-felbukkan még egy tanár-figura, akinek nevét tabuszavak helyettesítik. Az, hogy a szovjet nép nagy tanítója mit keres ebben a regényben, a szüzsé szempontjából érthetetlen, mert útja nem keresztezi sem Bachét, sem más szereplőjét. A róla szóló négy fejezet teljesen váratlanul szakítja meg az egyébként hagyományosnak mondható, mindenféle narrációs trükköket mellőző elbeszélést. Persze szembeötlő, hogy Jahina dramaturgiailag fontos helyeken állítja meg a történetet, de valószínűleg nincs olyan olvasó, aki annál a résznél, ahol egy hat év körüli kislány belebucskázik a csónakból a Volgába, ne pörgetné át a történetet nagyjából fél órára felfüggesztő, Sztálinról szóló húszoldalas betétet, ezzel fittyet hányva a cliffhangerre. Mivel Jakob Bach a valóságtól elszigetelve, a folyó túlpartján él, a történelmi események szinte egyáltalán nincsenek hatással az életére. Emiatt az ő fiktív története akkor sem lesz kevésbé kerek, ha az olvasó elfelejt visszatérni a Sztálinról szóló részekhez, melyek a német kisebbség történelmét mutatják be.

A széttartások ellenére a szöveg mégis képes regényként működni. A Volga az, ami sikeresen egyben tartja a regény különböző (történelmi, fikciós, realisztikus, mitikus, folklorisztikus stb.) rétegeit, és összefogja a Bach történetét körülölelő sokféle kontextust. A folyó messze kiemelkedik a számtalan többi metafora (mint a hallgatás, a kacsatollak, a Törpék, az almaillat stb.) közül, és megteremti a szöveg szemantikai kohézióját. A Volgán tér át ladikján a realisztikus német faluból a mesés Grimm-tanyára Bach, ahogyan az olvasó is mindig a Volgán csusszan át a fiktív történetből a történelmi valóságba. Ezért ennek említése a regény magyar címében kompenzál azokért a jelentésárnyalatokért, amelyek az eredeti orosz cím magyarra ültetése során óhatatlanul elvesztek. És ha már magyarra ültetés, meg kell jegyezzem: bár A Volga gyermekeinek képszerűsége időnként eltúlzottnak tűnik, a fordító Soproni András remekül megoldotta az érzékletes tájleírásokat és hosszas lélektani fejtegetéseket, melyek úgy hömpölyögnek végig a regény szövetén - mint maga a Volga.

Guzel Jahina: A Volga gyermekei. Fordította Soproni András. Budapest, Helikon, 2020.