Annie Ernaux, a 2022-es év Nobel-díjasa önéletrajzokat ír. Az esetek többségében nem is hosszú, a száz oldalas terjedelmet ritkán meghaladó önéletrajzokat – az Évek ez utóbbi szempontból (is) külön kategóriát képvisel, ráadásul műfaji értelemben is inkább a memoárok közé sorolható. Ha ez utóbbi szempont felől nézzük, a kortárs világirodalomban 

Ernaux munkássága leginkább Karl Ove Knausgårdéval hozható párhuzamba, csak nála sokkal kevésbé bőbeszédű, szikárabb és fókuszáltabb regényeket alkot,

melyek koncentráltságát nem feszíti szét a lényegtelen(nek tűnő) hétköznapi tevés-vevés rögzítése.

A szkeptikusabb közönség számára egy ilyen típusú életmű néha értetlenkedő kérdéseket vet fel: „milyen ember az, aki csak önmagáról ír?”, „miért nincs más témája?” „ennyire ne lenne fantáziája?”, „mi a célja ezzel a kitárulkozással?”, esetleg „hogy lehet egy ennyire szűk tematikai skálán mozogva Nobel-díjat nyerni?” „miért kaphat ekkora jelentőséget egy ennyire korlátozott írói praxis?”.

Mivel ez első pillanatban nem evidensen adódik mindenki számára, érdemes előre leszögezni: Annie Ernaux nagyon is tudatos, saját tevékenységére folytonosan reflektáló író: olyan, aki számára fontos állandóan tisztázni – interjúkban, esszékben, paratextuális szövegekben (azaz könyvei mottóiban, előszavaiban), s magában a szövegtestben, a regényekben is – mit jelent számára az írás, emlékei írásban való rögzítése, illetve, ennél továbbmenve: milyen motivációk, esetleg tudattalan késztetések vezetik erre; mit jelent emlékezni, mennyire lehetséges, illetve mennyiben korlátozott tevékenység ez; mennyire személyesek ezek az autobiográfiák, s hol, mely pontokon válnak közössé, kollektívvá.

Mielőtt azonban megnéznénk pár példát, tegyünk egy rövid teoretikus kitérőt. Először is azért, hogy lássuk: az önéletrajz abban az értelemben kivételes státuszú műfaj, hogy az (elmélet iránt kicsit is érdeklődő olvasóban) kevésbé merül fel problémaként, érdemes-e a szerző személyével, annak önreflexióival, „vallomásaival” egyáltalán foglalkoznia – és ugyanez igaz az életrajzi vonatkozásokra is, hiszen az író ezekben a könyvekben mégiscsak saját magáról, életeseményeiről és ezekkel kapcsolatos reakcióiról beszél; innentől kezdve pedig a szerzői szándékok, főleg ha ott vannak a mű szövegében, alapvetően komolyan vehetők. Persze azért még ilyenkor is ott motoszkál a kétely, vajon a narrátor mennyire azonos a szerzővel (s az általa elbeszélt események mennyire vehetők referenciálisan megtörténtnek), de ha elfogadjuk a nevezetes lejeune-i paktumot,[1] akkor nagyrészt rábólinthatunk erre az azonosságra. Annie Ernaux ráadásul előszeretettel idéz naplóiból (vagy legalábbis utal rájuk), mutat meg fényképeket – többnyire csak in absentia, azaz elmesélve, de néha in praesentia, azaz vizuálisan is – saját magáról az adott időszakban. Ezek egyik funkciója az, hogy a hitelességet biztosítsa, arra hívja fel a figyelmet: „így volt”, „így történt” (ahogy Barthes a fotók kapcsán ki is mondja). Persze ettől még felmerülhet, hogy mi van, ha valaki ennek ellenére, „csakazértis” csupán autófikcióként, önéletrajzi ihletésű regényként olvassa ezeket a könyveket, mondván, nincs biztos fogódzó, nincsen semmi garancia, hogy az író nem „csal”-e, nem tömködi-e be fiktív részekkel az emlékezés réseit; ráadásul maga az emlékezet is – mint arra tudományos kutatások már sokszor rámutattak – becsaphatja az egyént: néha nem pontosan a ténylegesen megtörtént eseményeket idézzük fel, bizonyos részleteiben „megcsúszhat” az emlék, s akár így, nem egészen valós formájában rögzülhet egy élethosszra bennünk.

De most egyszerűsítsük a pályát, s tekintsünk át néhány kijelentést, amelyeket Annie Ernaux tett különböző helyeken, jobbára saját műveiben. Először is: gyakran hangsúlyozza az írás, az élet írásba (azaz mások számára is elolvasható, mások számára is kommunikálható, s valóban jelentésessé váló szövegbe) fordításának fontosságát – egyfajta írói imperatívuszként. A L’événement (Esemény) legvégén például így összegez: „(…) valamiben mindennél inkább biztos vagyok: 

a dolgok azért történtek meg velem, hogy beszámoljak róluk.

És az egész életem célja is talán voltaképpen annyi, hogy a testem, az érzékelésem és a gondolataim írássá váljanak, azaz valami szellemivé és általánossá, a létezésem pedig tökéletesen feloldódjon mások fejében és életében.” A kötet elejére pedig – nyilván a konklúziót megelőlegezve – egy Michel Leiris-idézetet választ egyik mottójául: „Kettős kívánságom: hogy az esemény leírttá váljon. A leírt pedig eseménnyé váljon”.

Ennél is erősebb az az állítás, amelyet Ernaux az Egyszerű szenvedélyben tesz az így létrejövő írástól elvárt hatás erejéről és jellegéről. A regény a narrátor szinte megszállott szereleméről szól egy nős, külföldi, magas pozíciót betöltő férfi iránt, és a vele való erotikus viszonyról, már ebben is viszonylag tabudöntögető saját vallomásként, de a felütése végképp az, ugyanis egy véletlenül megpillantott pornófilmet mutat be. Márpedig a narrátor a film kiváltotta meglepetéshez hasonlítja az írást, és főként annak az olvasóra tett hatását: „Úgy gondoltam, 

az írásnak is efelé kellene tartania, ugyanolyan hatást keltenie, mint a nemi aktus látványának,

szorongást és megdöbbenést, az erkölcsi ítélőerő felfüggesztését”.[2] Természetesen ehhez az is szükségeltetik, hogy az írás közben feltáruló emlékek – minden bizonnyal: a rekonstrukció, vagy éppen a megkonstruálás során – a legmélyebb pontjuk felől táruljanak fel, vagy másképp, hogy az emlékező bennük és általuk személyisége, lelke legmélyebb pontjáig hatoljon. (A L’événement-t nyitó másik mottó Yuko Tsushimától származik: „Ki tudja, vajon nem azt jelenti-e az emlékezet, hogy a dolgok legmélyére nézzünk.”)

E témát fejtegetve még számos példát lehetne sorolni, utolsóként azonban Ernaux az Écrire la vie („Az életet írni”) előszavában megfogalmazott állítását választom: tudniillik, hogy „az életet írni” nem csak személyességet és egyediséget jelent, hanem elér egészen az általános emberiig, a kollektívig: „Nem az enyémet, nem is az övét, sőt nem is egy életet. Az életet, amelynek a tartalmai mindenki számára azonosak, de amelyet egyéni módon élünk meg.”

Merthogy itt van Annie Ernaux életművének talán egyik legfontosabb értéke, ezért is indokolhatta a bizottság a Nobel-díj odaítélését „azzal a bátorsággal és éleslátással, amellyel a szerző a személyes emlékezet gyökereit, elidegenedését, kollektív határait elénk tárja”.  Emberi életet élünk mindannyian: megszületünk és meghalunk (s ez történik a számunkra oly fontos hozzátartozóinkkal, szeretteinkkel is), közben ezernyi élmény ér bennünket, szeretünk, gyűlölünk, esetleg épphogy közönyösek maradunk valaki vagy valami iránt, feladatokat tűzünk magunk elé, pályánkat sikerek és kudarcok övezik. Ha nem is ugyanúgy és ugyanaz történik mindenkivel, számos momentum és a hozzá kapcsolódó érzelmi, esetleg szellemi reakció sokunk közös élménye. Annie Ernaux ilyen alapvető – erős érzelmekhez kötődő és erős érzelmeket kiváltó – eseményeket örökít meg, szülei alakjáról és haláláról (La place – Une femme, magyarul az Árulás című kötetben olvashatók); anyja Alzheimer-betegségéről, erről a mindenki számára talán legfélelmetesebbnek tűnő kórról (Je ne suis pas sortie de ma nuit [Nem jutottam ki az éjszakámból]); szinte mániává váló szerelméről egy férfi iránt (Egyszerű szenvedély [Passion simple]); szüzességének elvesztéséről, és az ehhez kapcsolódó megaláztatásról a Lánytörténetben (Mémoire de fille). S noha talán nem mindenkivel közös tapasztalat, de mellbevágó, zsigerileg ható könyv a L’événement (Esemény) is, amely illegális abortuszát meséli el nagyon plasztikusan (noha itt-ott eltér az eredeti sztoritól, de ugyanilyen erős hatást kelthet a többszörös fesztiválnyertes, magyarországi mozikban most is játszott Esemény című film Audrey Diwan rendezésében). Ezek – főként az utóbbiak, speciális témájuknál fogva – persze kitüntetetten női történetek is, és itt érdemes arra rámutatni: 

Annie Ernaux regényírói munkásságának néhány darabja rendkívül fontos franciaországi mérföldköve a női emancipációtörténetnek is.

Mert – akár tabukba ütköző témájukat nézzük, akár azt a bátorságot, amellyel őszintén felvállalja ezeket a döntéseket, tetteket, néha kríziseket – feminista szövegek, szinte kiáltványok is egyúttal: felhívják a figyelmet, hogyan vette/veszi birtokba a konzervatív patriarchális hatalom a női testeket, s az ezzel való szembeszállás mennyire fájdalmas, romboló hatású lehet.

A kollektivitás azonban más szinteken is jelen van a szerző regényeiben: kitüntetetten a szociológiai (illetve néha politikai) aspektusuk fontos ezeknek a történeteknek. Egy adott nő (és hozzátartozói) életén keresztül mesélik el a huszadik század közepének és második felének történéseit Franciaországban, szintén csak adott társadalmi környezetben. Annie Ernaux családja szerény körülmények között élt: felmenői mezőgazdasági és gyári munkások, szülei kereskedővé felküzdve magukat egy kocsmaként és élelmiszerboltként is működő helyiséget üzemeltettek egy vidéki kisvárosban, Yvetot-ban; édesanyja hívő katolikus, és egyszerű neveltetése ellenére sokat olvas, a vallást és a könyvek szeretetét pedig igyekszik beépíteni lánya értékrendjébe is. Egyfelől tehát e réteg életkörülményeit tárja elénk az író a regényeiben, de nem statikusan ábrázolva, hanem mobilitástörténetként, ahogy az alig egy-két osztályt végzett nagyszülőktől eljut a család az értelmiségi életformáig. Ez egyfelől persze ígéretes változást is jelent a fiatal Annie Ernaux (leánykori nevén Duchesne) számára, másfelől viszont egy ilyen folyamatban benne lenni ambivalens érzésekkel, illetve a sehol-sem-otthon-levés szomorúságával jár. Az ezzel való szembesülés mutatkozik meg a szülőkről szóló „ikerregényekben” (La place, Une femme), amelyekből kiütközik a szeretett emberekkel való teljes kapcsolódás, kommunikáció lehetetlensége (a nyelvi, vallási, kulturális eltávolodás miatt), főként pedig a La honte (Szégyen) című műben, amely bemutatja egyfelől azt a szégyenérzetet, amely (kiskamaszkori eszmélésétől kezdve) hol a szülei miatt, hol a szüleiért, az ő érdekükben fogta el.

Az Évek (Les Années) című regény pedig ennél is jobban kitágítja a kört, 

szerzője ugyanis egész generációja életét mutatja be

(beleértve ebbe a tárgyi-anyagi-technikai, politikai és szellemi kultúrában való benne-létet), azt, ahogy ennek a nemzedéknek a tagjai pontról pontra, pillanatról pillanatra követték, olykor alakították a változásokat, mindig rácsodálkozva az éppen új eseményekre, eredményekre, mozgásokra. Itt a főszereplő – azaz Annie Ernaux – úgy van a könyv fókuszában, hogy egyfelől az ő személyes életeseményei és reflexiói (valamint fotóleírásai) hitelesítik is a közös történetet, másfelől viszont távolabb kerül, mint máshol, hiszen a narrátor nem egyes szám első, hanem harmadik személyben beszél magáról, pontosabban egy Annie Duchesne-hez hasonlító lányról, illetve egy Annie Ernaux-hoz hasonlító nőről. Vagy megint másképp: Franciaország egész történelme benne van a regényben, az 1940-es évektől szinte napjainkig: a konzervatív-katolikus társadalom lassú átformálódása a közelmúlt társadalmává – politikai, technikai, mediális, kulturális (voltaképpen: kultúrantropológiai) értelemben egyaránt.

S még egy jellegzetesség. Annie Ernaux könyveinek intenzív hatása, s ebből következő sikere lecsupaszított stílusában is rejlik: 

látszólag mintha az írás „nullfokára” törekedne.

 Ennek egyébként ő is tudatában van, La place du lecteur („Az olvasó helye”) című esszéjében legalábbis erről így vall: „azon vágyam, hogy írás közben a regény, a metafora, a »kitérők« elutasításának révén csökkentsem a távolságot a szavak, illetve a dolgok, az érzések között, megfelel a szöveg és az olvasóm közötti távolság hiányának”.

Magyarországon Annie Ernaux az utóbbi pár évben lépett a (közepesen) ismert szerzők sorába, holott hazájában már eddig is az egyik legnagyobb élő íróként tartották számon. Viszonylag korai kiadástörténeti momentum volt, amikor 1997-ben a Széphalom Könyvműhelynél Árulás cím alatt megjelent a szüleiről szóló két párhuzamos regénye (La place/Une femme), majd az Egyszerű szenvedély a Nagyvilág 2001/2-es számában (mindkét, pontosabban mindhárom művet Szávai János fordította), de ekkor még talán kevésbé irányult rá a figyelem. (Utóbbi szöveg megjelenése után Ernaux a Francia Intézet vendége volt, továbbá Ádám Péter rovatvezető meghívására ellátogatott a Nagyvilág szerkesztőségébe is.) Az utolsó pár évben viszont mintha ismét érdeklődés mutatkozott volna irányában: előbb a Lánytörténet, majd az Évek jött ki a Magvetőnél (2020-ben és 2021-ben), ezúttal Lőrinszy Ildikó átültetésében. A magyar recepció igazi „felpörgése” azonban nyilván mostantól, a Nobel-díj elnyerésétől kezdve várható.

*

Jegyzetek:

[1] Eszerint nem tartalmi jegyeket, hanem gyakorlati értelemben vett jelzéseket kell az önéletírás garanciájának tekintenünk: a borítón, a fülszöveg, a kiadói reklámban tett, erre utaló megjegyzéseket, a szerzői név és narrátori név megegyezését egyes szám első személyű narrációnál stb.

[2] Fordította Szávai János