Ha az ember lánya nemi életet szeretne élni – márpedig erre a legtöbbünk érez több-kevesebb késztetést –, akkor akár még az is megeshet, hogy teherbe esik. Ha pedig teherbe esik, akkor ennek gyakorta az lesz az eredménye, hogy anyává válik.

Eddig a pőre biológiai tények, amik önmagukban is érdemesek a figyelmünkre. A többi pedig, mindaz, ami erre rárakódik, már a társadalom és a technológia, az állami szabályozások és a közerkölcsök műve. A Velencei Filmfesztivál tavalyi fődíjasa, az Audrey Diwan jegyezte Esemény (L'événement) ezzel, a társadalmi normák és kényszerek által leszabályozott, mégis hús-vér, biológiailag adott női testtel foglalkozik. Azzal, hogyan lesz a testből és annak legelemibb működésmódjaiból társadalmilag meghatározott sors, és hogyan, milyen áldozatok árán lehet ezt a sorsot kicselezni.

A cím nem véletlen egyezik meg a friss Nobel-díjas Annie Ernaux 2000-es önéletrajzi regényéével, a film pedig csodásan adaptálja mozgóképre Ernaux prózáját. Ugyanaz

a koncentrált egyszerűség jellemzi a képi világot, mint Ernaux szövegeit:

puritán díszletek, kevés tárgy, kevés jelmez. Az emberi érzelmeknek, indulatoknak, a gondolatok örvénylésének ugyanaz a pontos és részletgazdag, mégis komoly és méltóságteljes megmutatása.

A filmidő kilenc hetet ölel fel, amelynek során Anne, aki vidéki kocsmáros szülők ambiciózus és jóeszű gyerekeként irodalmat tanul, teljes eltökéltséggel keresi a módját annak, hogy elvetethesse magzatát egy olyan korban (1963-ban járunk), amikor mind a fogamzásgátló tabletta, mind az abortusz illegális és tabusított volt Franciaországban.

Hogy pontosan mi a címben beharangozott esemény, nem egyértelmű. A szexuális aktus, amely – mint a lényeget tekintve érdektelen momentum – kimarad a filmből? A teherbeesés ténye? Vagy a végül kínkeservesen elért, életveszélyes magzatelhajtás? Nem tudjuk meg, a cím mégis beszédes: egy esemény olyasmi, ami megtörténik velünk, nem olyasmi, amit mi magunk teszünk, hozunk létre. Szokatlan szóhasználat, különösen az abortusszal összefüggésben, amelynek kapcsán legtöbbször a nők döntését szoktuk középpontba állítani. A döntés fogalma pedig egyrészt nagyfokú szabadságot és kontrollt feltételez, másrészt egy olyan döntéshozási folyamatot, amelyben a döntéshozó mérlegel és töpreng, nem ritkán vívódik és feloldhatatlan dilemmákkal néz szembe.

Minderről az Esemény főhősénél szó sincs: Anne pontosan tudja, mit akar (továbbtanulni és íróvá válni) és mit nem (gyereket szülni és leányanyaként a társadalom perifériáján egyensúlyozni élete végéig). Nincs sírás, nincs ábrándozás, nincs búslakodás az elveszejtett élet miatt. Problémamegoldó üzemmódban van: a játékidő száz percében megmozgat minden követ, minden kudarc és árulás után újra nekifut, hogy megtalálja a módját az abortusznak, és ezzel visszakaphassa az esélyét annak, hogy azt az utat járja be, ami az övé. Nem tart igényt a szeretetünkre, de még csak az együttérzésünkre sem különösebben. Kizárólag azt várja, követeli a környezetétől (és a nézőközönségtől is), hogy ismerjék fel jogos igényét arra, hogy követhesse élettervét, és hogy ettől egy végső soron kis fajsúlyú esemény (ti. egy szexuális együttlét) ne tántoríthassa el.

Ennek a hosszú és fájdalmas vesszőfutásnak a mellékszereplői a legizgalmasabbak,

akiken keresztül láthatóvá válik az elhallgatásoknak, titkoknak és hatalmi visszaéléseknek az a hosszú láncolata, amelyet az állami tiltás hoz létre. Kinek lehet beszélni róla és kinek nem? Ki hogyan fog élni és visszaélni a főhős titkával? Ki vállal érte felelősséget, és milyen személyes indokból? Egyszerre gyönyörű és borzongató a lánykollégium működésének bemutatása, ahol nyugtalanítóan keveredik a legszorosabb testi intimitás és a másik feletti kontroll és csendőrködés gyakorlata. Ahol mindenkiben kendőzetlenül buzog a libidó, és ahol az életstratégiák és az egymáshoz fűződő viszonyok arra épülnek, ki hogyan küzd meg a szexuális represszióval és a teherbe esés rettentő rémképével. Ahol a fiatal nők teste egyszerre forrása saját gyönyörüknek és időzített bomba, amely visszalökheti a javarészt szegény és tanulatlan családokból érkező lányokat abba a közegbe, ahonnan kitörni készülnek. Ahol a szolidaritást nagyon szűkkeblűen mérik, mert mindenkinek túl sok a vesztenivalója.

Kovács Bálint már éles szemmel kiszúrta a film Sartre-utalásait, és a párhuzamokat még lehet mélyíteni. 

Diwan filmje ugyanis végső soron az abszolút vagy radikális szabadságról mesél:

arról, hogy bármilyen is a társadalmi közeg, nemcsak lehetőségünk, kötelességünk is azzá válnunk a cselekedeteinken keresztül, akivé válni akarunk. Anne igazi egzisztencialista főhős, és az Esemény néhol nyers, helyenként öncélúnak tűnő naturalizmusa azt a célt szolgálja, hogy megértsük, mivel is jár beleállni ebbe a radikális szabadságba. Egyszerre meséli el, hogy az abortusz ocsmány, és hogy elengedhetetlenül, feltétlenül szükséges. Hogy a nők emberek, akik dönteni akarnak a sorsukról, és hogy egy nem kívánt terhesség a lehető legelemibb módon veheti el tőlük a döntés lehetőségét. És hogy ebben a helyzetben nem lehet nyerni, mert a saját testünkre és a benne növekvő életre nemet mondani így is, úgy is nemet mondás lesz saját magunkra is. És hogy időnként mégis ez az egyetlen módja annak, hogy ne tagadjuk meg önmagunkat.