Az abortusz mint (sors)esemény (Annie Ernaux: Az esemény)
Fotó: 1749
Az abortusz mint (sors)esemény (Annie Ernaux: Az esemény)

Hogyan vezet el egy nem kívánt terhesség a hatvanas évek abortuszt tiltó Franciaországában identitást átalakító eseménnyé? Annie Ernaux filmre vitt, s végre magyarul is olvasható kisregényét Földes Györgyi olvassa.

Régi, s valójában korántsem meglepő tapasztalat, hogy a Nobel-díjas írók különböző nyelvekre való fordítása, külföldi kiadása, recepciója a győzelem utáni pár évben hirtelen jelentősen fellendül, megszalad, intenzívvé válik – bár ez a folyamat olykor már megkezdődik a jelöltség, a Nobel-esélyesség időszakában is. Nagyjából így történt ez (s nem csak Magyarországon, hanem számos más országban is) Annie Ernaux-val, aki tavalyelőtt nyerte el a világ legrangosabb irodalmi kitüntetését. Ami a magyarországi közeget illeti, az addig csak mérsékelten ismertnek számító szerző esetében

az Évek (2020), majd a Lánytörténet (2021) gyors egymásutánban való megjelentetése szeizmográfként működött, már előre éreztette, hogy valami történni fog.

E kiadási sorozat pedig aztán igazából csak folytatódott – méghozzá hasonlóan intenzív ütemben – a Nobel-díj után: 2023 folyamán a Magvető ismét megjelentette az apáról, illetve az anyáról szóló regények (A hely/Egy asszony) régi, Szávai János-féle fordításait, s ezt követte a szóban forgó című regény, Az esemény (L’Événement) Lőrinszky Ildikó magyarításában, aki az utóbbi időben az írónő másik „magyar hangjává” vált. Az ok, hogy miért éppen ez a könyv került most sorra – azon túl, hogy én a legerősebb Ernaux-regénynek tartom – minden bizonnyal a belőle készített Audrey Diwan-film nagy sikere volt, amiről mi is írtunk.  Persze annyiban talán könnyű dolga is van a kiadónak Annie Ernaux-val, hogy a francia írónő – az enciklopédikus ambíciójú Éveken kívül – többnyire meglehetősen szűkszavú: kis terjedelmű, vékonyka kötetek szerzője, amelyeket viszonylag gyorsan ki lehet hozni egymás után.

Az esemény is alig 80 oldalas, igaz, arányosan rövid a benne elmesélt időszakasszal: alig pár hónapot beszél el, egy abortusz történetét. S természetesen – ahogy ezt megszokhattuk Annie Ernaux-tól – ismét önéletrajzi ihletésű könyv, miközben több is annál: a saját élet elbeszélésén és ezzel együtt a formálódó én érzékeltetésén keresztül egy adott korszakot és egy társadalmi osztály(váltás)t is bemutat. Márpedig ebben az értelemben az abortusz témájával nyilván a dolgok sűrűjébe kerülünk, egyfelől annak társadalmi és politikai vetületei okán (milyen jogi következményei lehetnek egy tiltott terhesség-megszakításnak? mi egy nő szerepe a társadalomban? mi az abortusz legalizálásának jelentősége az emancipáció folyamatában?), másfelől – mint látni fogjuk – sorseseményszerűsége miatt (hogyan alakítja a személyiséget ez a rettenetes élmény?).  Ugyanis, ha így nézzük, valóban esemény egy abortusz, s 

nem csak azért lesz ez a regény címe, mert az „abortusz” szó maga nehezen kimondható, egyfelől traumatikus, másfelől tabujellege miatt

(amikor a szereplők beszélnek róla, csak „az a dolog”-ként emlegetik). Hanem mert egy sorseseményről van szó – nagyjából és nagyon hevenyészve átvéve a fogalmat, a Tengelyi László-féle értelemben vett sorseseményről. Megrázó, súlyos eseményről, valami olyan életélményről, amely megingatja az ember identitását, új értelmeket képez benne, átírja az élettörténetét.

A bölcsészlány, aki éppen a szakdolgozatára készül, lassanként minden kétséget kizáróan rájön, hogy teherbe esett – ha megszülné a gyereket, nem tudná bejezni az egyetemet, azonban a hatvanas évek Franciaországában tiltott az abortusz, végrehajtóját börtönbüntetés fenyegeti. Az ezt az állapotot előidéző szexuális aktusról a regényben szinte nem is esik szó, egy érzelmi értelemben teljesen mellékesnek tűnő körülmény, egy futó kaland valójában jelentéktelen mozzanata egy olyan fiúval, akivel bár nem szakított nyíltan, de nem köti össze szorosabb kapocs. Igazából azonban a lány számára mindegy is, folytatható-e a viszony, 

az abortusz gondolata – hogy nem és nem, nem akarja ezt a gyereket – úgyis monomániájává lesz,

szinte eggyé válik vele, hónapokra minden mást kizár a fejéből. (A főszereplő megy előre, mint egy gép, ezért – katolikus neveltetése ellenére – etikai kérdések, vallási kételyek sem merülhetnek fel benne.) Vállal mindent, az egyéni, hagyományos „barkácsmegoldásoktól” kezdve (forró fürdő, kötőtű) a „titkos” hálózatokon keresztüli angyalcsináló-keresésig – vagyis az egyetemi ismerősök, barátok e tapasztalaton már átesett ismerőseit felkutatva. Végül eljut egy idős segédápolónőig, egy bábáig, akinek – kétszeri nekifutásra – sikerül is elhajtania a gyereket, igaz, olyan vérzést okozva, ami majdnem a lány életébe kerül. Valójában ennyi a történet, a story, a fabula – igaz, egy kis „jelenkori” (a regény francia eredetije 2000-ben jelent meg) kerettörténetbe ágyazva, amikor is a narrátor – a fiatal lány évtizedekkel idősebb énje – az orvosnál megkönnyebbülten értesül róla, hogy nem HIV-pozitív. Ennek a szerencsés hírnek az ellenpontjaként meséli el ezt a megrázó válságeseményt.

Az abortusz itt számos jelentést hordoz a lány számára: prioritások választását az életben, a társadalmi státuszváltáshoz (az értelmiségivé váláshoz) való ragaszkodást, a női önrendelkezés problematikáját, a férfi és női felelősségvállalás, illetve a férfi-női társadalmi terhek kérdését, a törvénnyel való szembeszegülést, a gyermek élete feletti döntést és – mindezek ellenére – elvesztésének traumáját, ideértve ennek a naturalisztikusan lefestett testi mozzanatait, részleteit, s a vécében való magányos (kora)szülés borzalmát; a saját élet kockáztatását és a szinte halálközeli élményt az életveszélyes vérzés során. De szétszálazhatóak ennek az élménynek betudható komoly változások is a lány önképében, identitásában: 

számára egyrészt a terhességmegszakításon átesve dől el végérvényesen, hogy a jövőben nagyon határozottan szeretne gyerekeket; másrészt ekkor látja be, hogy otthoni vallásos háttere ezentúl már nem tud mit adni neki.

Átíródnak barátságai, évfolyamtársaihoz való viszonyai is. Azt is ezzel az eseménnyel kapcsolatban fedezi fel, hogy az orvosok hatalmi szempontból szemben állnak az ő eredeti társadalmi osztályával, a munkásosztállyal: a megesett lány a szegénység jelképe, még akkor is, ha családjával ellentétben ő már eljutott a felsőfokú tanulmányokig. Másfelől az orvosok általában is – mint helyzetükből adódóan domináns felek – szemben állnak a kiszolgáltatott női páciensekkel, akiknek mindenképpen viselniük kell a férfiak által is élvezett szexuális kapcsolatok testi-lelki-jogi következményeit – hiszen még ha esetleg együttéreznek is, semmilyen módon nem kockáztatnák e lányok érdekében a karrierjüket. Végezetül szemben állnak a bábákkal is, akik pedig egy patriarchális rendszerben alternatív tudásukkal, illetve intézményenkívüliségükkel mindenkoron a nők képviselői és segítői. Ez még akkor is így van, ha a regényben szereplő idős asszony nyilvánvalóan nem szívjóságból, hanem anyagi okokból segít, és segítsége ez esetben nem feltétlenül üdvözítő: ámde ott van a lány mellett, hogy a hatalmi-méltányossági egyensúlytalanságot némileg a helyére billentse. 

A szereplőben akkor szinte csak megtörténnek ezek a változások; s mintha csak később, a traumafeldolgozás folyamata során mondaná ki mindezt ennyire egyértelműen. Viszont ahogy végül – a narráció jelenidejében – összefoglalja, az már egzisztenciális élménnyé emeli ezt a bizonyos eseményt, és ennek elbeszélését:

„Szavakba öntöttem azt, amit teljes emberi tapasztalatnak érzek, benne van élet és halál, az idő, az erkölcs és a tilalom, a törvény, és mindezt kezdettől végig a testemben tapasztaltam meg.” (75)

A megírás, a lejegyzés (s a regénnyé formálás) annyit tesz, mint momentumról momentumra végigmenni „az eseményen”, megragadni minden apró részletét. Ehhez hozzátartozik az emlékezet törékenységének kérdése: több, mint harminc évre visszamenőleg képesek lehetünk-e ennyire minuciózusan felidézni egy mégoly fontos időszak minden részletét? Lehet-e ennyire pontosan emlékezni beszélgetésekre, érzésekre, reflexiókra – még ha a narrátor ezúttal naptár és napló segítségéhez is folyamodhat (amelyeket külső és belső időnek is nevez [16])? S vajon lehetséges-e az emlékezés, ha egyszer „anyagtalan és tünékeny mindaz, ami az emberi szellemet átjárja”? (46)

Az írásnak még egy, az emlékezéssel kapcsolatos fontos aspektusa van, az idő megragadásának kérdése – a múltba való visszatérés mint időutazás: „Ezzel az elbeszéléssel az idő lendült mozgásba, és sodor magával, akaratom ellenére”. (15) Továbbá – s itt ugyancsak az idő témájánál vagyunk – azért is fontos felkutatni és lejegyezni a részleteket, hogy megőrizhető legyen a jelen számára az „esemény” során „csigalassúsággal” múló, és egyre álomszerűbben sűrűvé váló idő (máshol a narrátor azt mondja, az idő azonos azzal a valamivel, amely homályosan, alaktalanul nő benne).

Annie Ernaux minden bizonnyal nem a fordítók réme, amennyiben igyekszik összetett jelenségeket, érzéseket, problémákat is minél egyszerűbb stílusban kifejezni – ugyanakkor vannak olyan szinte költőinek ható képei és reflexiói, amelyek esetleg nehézségek elé állíthatják a nyelvi átültetést. Márpedig úgy érzem, Az esemény fordítója, Lőrinszky Ildikó remekül oldotta meg feladatát.

Annie Ernaux: Az esemény. Fordította Lőrinszky Ildikó. Budapest, Magvető, 2023. 128 oldal, 3699 forint

A kritika szerzőjéről
Földes Györgyi (1970)

Irodalomtörténész, kritikus, a Helikon Irodalom- és Kultúratudományi Szemle főszerkesztője.

Kapcsolódó
Döntések és események (Annie Ernaux Eseményének filmadaptációjáról)
Réz Anna (1985) | 2022.10.15.
Az önéletírás egyszerű szenvedélye (A Nobel-díjas Annie Ernaux-ról)
Földes Györgyi (1970) | 2022.10.13.
A mások teste (Annie Ernaux: Lánytörténet)
Szirák Anna (1996) | 2020.10.13.
„Megmenteni valamit az időből…” (Annie Ernaux: Évek)
A megalázott emlékezet (Annie Ernaux: A hely; Egy asszony)