A friss Nobel-díjas Annie Ernaux eddigi pályafutása során az önéletrajzi regény – saját kifejezésével élve – „autoszociográfiai” változatait kínálta fel olvasóinak. Aligha kétséges, hogy a hagyományosan énközpontú, a hitelesség igényével fellépő, a személyiség kiteljesedését ábrázoló műfaj egyik kortárs megújítója nyerte el a világszinten legrangosabb irodalmi díjat. Ernaux önéletírásai ugyanis az énkifejezés gyökeresen megváltozott lehetőségeivel szembesítenek, amennyiben a hagyományosan introspektív és a külvilágot csak közvetve megjelenítő elbeszélések helyett 

az önazonosságot elsődlegesen társadalmi konstrukciónak mutatják.

Ennek megfelelően az eddig huszonnégy kötetet kitevő életmű egymással olykor ciklusszerűen összefüggő, az élettörténet különböző eseményeit és alakjait elbeszélő darabjaiban főként az egyéni és a közösségi tapasztalatok szétválaszthatatlansága, illetve kapcsolódásuk formái és módozatai kapnak hangsúlyos figyelmet. A Nobel-bizottság indoklása szerint azért a „bátorságért és éleslátásért” ítélték oda az írónőnek a díjat, amellyel a „személyes emlékezet gyökereit, elidegenedését és kollektív határait elénk tárja”. De mit jelent mindez az életmű egyik legismertebb és legsikeresebb darabja, az Évek esetén?        

A mű alapkoncepciója szerint a szerző végigmondja saját, 1940-es születésével kezdődő élettörténetét egészen a könyv megírásáig, s ezzel párhuzamosan, pontosabban vele egybefonódva a háború utáni francia társadalom nagy változásait és jellegzetes átalakulásait is bemutatja. Így egyfajta kollektív, az egyedi életsorsot a nemzedékek történetébe illesztő,

az események és önmaga elbeszélésének közel azonos szerepet juttató,

a memoár műfajához is közel álló életrajz születik. A narráció struktúráját tehát nem csupán egyetlen élettörténet évei alkotják, az elbeszélés átfogó szemlélete egy egész nemzedék életidejére vonatkoztatható.

A meghatározó történelmi események sokaságát – a második világháborútól és az algériai háborútól a ’68-as eseményeken át egészen a jelenkorig –, illetve társadalmi hatásukat, az ideológiák és attitűdök változásait – a feminizmuson és a marxizmuson át a fogyasztói, majd a digitális világ térnyeréséig – Ernaux nagy részletességgel és hitelességgel dokumentálja. Ez a megörökítés a különböző években, életszakaszokban lezajlott családi és társas események, életszereplők ismétlődő összehasonlításaiban, a hétköznapi élet leltárszerűen felsorolt dokumentumainak és kellékeinek felmutatásában,[1] valamint az emlékezetben véletlenszerűen megmaradó apró-cseprő emlékek, impressziók és érzetek rögzítésében ölt testet. „Az ő benyomásainak és érzéseinek köszönhető, hogy az írás itt képes felidézni valamit abból, ami az ötvenes évek hátterében derengett, az egyedi emlékezet képernyőjén megragadva a kollektív történelem visszfényét” (52). „Szegényes memóriájában, amely tizenhat évesen elég az élethez és a cselekvéshez, gyermekkora mintegy színes némafilmként jelenik meg előtte: tankok és romok, azóta elváltozott, idős emberek, anyák napjára készített díszes üdvözlőkártyák, a Bécassine-képregénysorozat, az elsőáldozás előtti elvonulás és fallabdajátékok képei bukkannak elő és mosódnak össze benne” (65). 

Azt, hogy 

Ernaux-t az én és a másik, illetve az egyéni és kollektív összefüggésrendje, egymásrautaltsága foglalkoztatja,

mi sem mutatja jobban, mint hogy műveiben a hagyományosan első személyben megszólaló önéletrajz többféle narratológiai variációjával kísérletezik. A személyes emlékezet eltávolításához és általánosításához formát és hangot keresve korai műveinek fiktív énjétől (Les Armoires Vides [Üres szekrények]) az ún. „személyen túli” énen (La femme [Egy asszony]) át az Években az önmagáról egyes szám harmadik és többes szám első személyben beszélő „személytelen életrajz” megalkotásáig jut el. Egy olyan önéletírásig, amelyből épp az „én” tűnik el.

E kronológiai rendet követő, naplószerű szöveget az elbeszélőt és voltaképpen főszereplőt ábrázoló, dátummal ellátott fényképek leírásai szakaszolják. A visszaemlékező név nélkül, harmadik személyben, minuciózus részletességgel írja le hajdani önmagát, s idézi fel egyúttal a múlt e darabjához kapcsolódó személyes életeseményeit és reflexióit. Ezt kíséri a többes szám első személyű elbeszélésmód, amely Franciaország múltját, a közös történetet egy generáció megszólalásában közvetíti: 

„Mi, akik sohasem dolgoztunk keményen, akik egy sor olyasvalamit összevásároltunk, amire igazából nem is vágytunk, magunkra ismertünk a nálunk csak pár évvel fiatalabb egyetemistákban, akik kockaköveket hajigálnak a rohamrendőrökre.

Helyettünk vágták vádlóan a hatalom arcába a cenzúra és az elnyomás éveit, az algériai háború elleni tüntetések erőszakos feloszlatását, a maghrebiekkel szemben elkövetett atrocitásokat, Az apáca című film betiltását és a kormányhivatalnokok fekete Citroën DS-ét. […] Lelkünk mélyén, megtört vágyainkban, az alávetettségünk miatti csüggedtségben rejlett a magyarázat, hogy miért lelkesedtünk a lángoló párizsi esték iránt” (104).

Azzal a jelenkori pszichologizáló tendenciával szemben, amely a társadalmi jelenségeket a magánélet mintájára próbálja értelmezni, Ernaux életének különböző fejezeteit bemutató könyveivel a rendszerszintű társadalmi jelenségek magánéletünket alakító erejére világít rá. E perspektívából még jobban érthető, miért épp az 1968-as diák- és munkáslázadások és az újbaloldali ideológia térnyerése emelkedik ki abból a folyamatból, amelyben a konzervatív Franciaország a mai (poszt)modern társadalommá alakul. Tanúi lehetünk annak, ahogy egy ancien régime intézményi kereteinek és konformista magatartási formáinak eltörlését zászlajára tűző generációs lázadással lezárul egy korszak Franciaország (és a világpolitika) modern kori történetében. („A társadalom működése többé nem volt öntudatlan. […] 1968 a világtörténelem első éve” [108–110].) Az archaikus társadalmi és erkölcsi normákkal szemben az egyén szuverén szabadságának kollektív eszközökkel való kivívása egyszersmind a szexuális szabadság, és tágabban a nők jogainak kiszélesítését is eredményezi.

’68 mint eszmetörténeti fordulópont egyúttal a fényképekről ránk tekintő fiatal értelmiségi nő politikai és társadalmi öntudatra ébredésének ideje is. Egészen addig látszólag szinte semmi átfedés nincs aközött, ami a világban zajlik, és ami az ő személyes életében történik. Sem a múlt, sem a történelem, sem a jelen eseményei nem foglalkoztatják annyira, mint szerelmi vágyódásai, testi vonzalmai vagy épp az, hogy szánalmasnak érzett női léthelyzetéből a tanulás útján kiemelkedjen. Az időrendben egymást követő események, az egyre gyorsuló iramban változó világ, a társadalmi szerepelvárások és a korszellem átalakulása mellett az Évek az időhöz és az emlékezethez fűződő viszony radikális átalakulását is kirajzolja. Az idősödő elbeszélő, akinek fotón rögzített arcán újabb és újabb jeleket hagy az elmúlás, az évek előrehaladtával legerőteljesebben az idő és a saját időbeli helyzetének értékelésében változik meg. A 2000-es évek társadalmában úgy érzékeli, hogy az egyre sebesebb ütemben érkező tárgyak és információk háttérbe szorítják a múltat. A digitalizálódó világban oly sok nyomot hagyunk magunk után, hogy látszólag kimeríthetetlenné válik az emlékezet, ugyanakkor eltűnik az idő mélysége, az egyes ember léte pedig mind súlytalanabbá válik. Ezért lesz különösen is sürgető a régóta dédelgetett, folyvást halogatott írói terv: egy olyan könyv megalkotása, amely egy nő élettörténetének elmesélésével megmentene valamit abból, ami valaha körülvette, és átmentené a jövőbe sajátos világát. Önmagán keresztül visszatalálhatna a világ elmúlt napjaihoz, azoknak az éveknek az emlékeihez, amelyek a jövendő generációk által jórészt feledésre ítéltetnek. Így lesz az Évek 

az emlékezés hiábavalóságának fájdalmasan szép mementója.

Annie Ernaux: Évek. Fordította Lőrinszky Ildikó. Budapest, Magvető, 2021. 260 oldal, 3499 forint.

*

Jegyzetek:

[1] Irodalmi művek, sláger- és reklámszövegek, tévéműsorok és filmek, napilapok és magazinok, sportesemények stb.