1749: Izlandon tavaly ősszel jelent meg a tizennegyedik regényed, A sárga tengeralattjáró. Magyarországon legutóbb a Csillagok sercegése című köteted látott napvilágot. Miért tartod ezt fontos regénynek, ha annak tartod?

Jón Kalman Stefánsson: Soha nem állítom a könyveimet fontossági sorrendbe, valamilyen módon mindegyik fontos. Mindegyik könyvem olyan, mintha a gyerekem lenne. Szerencsére nincs tizennégy gyerekem, de ha lenne, azt hiszem, mindet egyformán szeretném, és mindnek meglenne a maga karaktere.

A Csillagok sercegése az ötödik regényem, és a két évvel korábban megjelent, Gondolatok a mamutfenyőkről és az időről című kötetemből nőtt ki, amelyet tudomásom szerint éppen most fordítasz magyarra.

 Az a kötet tulajdonképpen egy véletlen folytán jött létre – ha egyáltalán az írással kapcsolatban beszélhetünk véletlenről. Eredetileg csak novellának szántam, fel akartam idézni azt a nyarat, amelyet tízévesen Norvégiában, Stavangerben töltöttem a nagyapáméknál. 1974-ben óriási kalandnak számított külföldre utazni. A féltestvéremtől ott kaptam meg az első Beatles-lemezemet, és ily módon ő ébresztette fel bennem a zenekar iránti lelkesedést. Ez az emlék mindig is erőteljesen élt bennem, és szerettem volna novellát írni belőle, miközben előkészítem a következő regényemet. De mint írás közben mindig, előjöttek újabb témák, amelyeket nem láttam előre. Így jött létre az a regény, de közben egyre újabb dolgok törtek fel belőlem, és éreztem, hogy meg kell írnom őket. Ezekből lett a Csillagok sercegése, amely már húsz éve jelent meg.

Arra is alig emlékszem, amit tegnap írtam, de azt hiszem, nem hazudok nagyot, ha azt állítom, hogy

a reykjavíki gyerekkoromról akartam írni, a hetvenes évekről, és talán arról is, hogyan birkóztam meg életem egy nagy traumájával, amikor ötévesen elvesztettem az édesanyámat.

Ez természetesen nagyon mély nyomokat hagyott bennem, amelyek mindig megmaradnak. Művészként pedig úgy éreztem, hogy ezt fel kell dolgoznom.

Valamiért gyakran megtörténik velem és a könyveimmel, hogy miután elkezdek leírni egy világot, új világok bukkannak fel és érvényre is akarnak jutni. Valamiért fontosnak éreztem elmondani anyám előtörténetét. És mielőtt még észbe kaptam volna, már anyám nagyapjának, a dédapámnak a történetét meséltem, akiről egyébként szinte semmit nem tudtam. Mindössze egy kis újsághirdetésre emlékeztem – dédapám ugyanis ingatlanügynök volt – és két-három kisebb történetre. Azt tudtam, hogy elbűvölő, ugyanakkor nagyon nehéz ember is volt, aki hol a fellegekben járt, hol lezuhant onnan. Hol szánalmas alagsori lakásban élt, hol tetőtérben, aztán megint alagsorban.

Amikor elkezdek írni, mindig az történik, hogy a fejemben lévő gondolatok, a halvány árnyképek, amelyekről nem sokat tudok, egy-egy mondatból vagy képből lassanként igazi szereplőkké válnak. A létrejövő személyek mindig egészen mások, mint amelyekből kiindulnak. A Csillagok sercegése regény, amely halvány emlékekre, érzésekre épül. Családtörténet, amelynek valóságtartalmáról nekem sincs fogalmam. Szerintem inkább a képzelet szüleménye, de nem tudom.

1749: Ez a regényed több tekintetben kapcsolódik az Ásta és A sárga tengeralattjáró című regényeidhez. Használsz-e olyan történéseket vagy mozzanatokat, amelyeket a korábbi könyveidbe nem tudtál beépíteni, vagy minden írás közben jön létre és alakul?

JKS: Valószínűleg mindkettő igaz. Bár a könyveim nekem sokszor egybefolynak, ha jól emlékszem, az Ástában az elbeszélő nagyanyja elhagyja a lányait. Ilyesmi valóban megtörtént a családunkban. Amikor anyám másfél éves volt, a húgai pedig néhány hónaposak, a nagyanyám otthagyta őket, és soha nem tért vissza. Ezt a történetet gyerekkoromban hallottam. Nagyanyámmal egyetlenegyszer találkoztam, és anyám halála után teljesen meg is szakadt a kapcsolat a családnak azzal a részével, ahol egyébként sok művész is volt. Emlékszem, hogy a történetet megismerve csak elítélni tudtam azért, amit tett. De ahogy telt az idő, kezdtem sejteni, hogy a dolog ennél bonyolultabb. Elkezdett érdekelni, vajon miért tette, mi történhetett. Talán azért vettem elő újra ezt a motívumot, mert szerettem volna megérteni, nem szimplán elítélni a nagyanyámat. A legegyszerűbb persze azt mondani, hogy gyenge jellem volt, vagy ilyesmi. De az élet szerencsére ennél összetettebb. Gyanítom, hogy valamiféle boldogtalanság vagy egyéb baj is lehetett a háttérben. Ezért kezdtem el róla újra írni. Eredetileg csak egy rövid jelenetet akartam, bemutatva a nagyapa és nagymama közös életét, de egy egész hosszú jelenet lett belőle a konyhaasztalnál, a két szereplő pedig önálló életet kezdett élni, már nem a nagyapám és a nagyapám voltak, csak belőlük nőttek ki.

A feleségem szokta mondani, hogy a regények sokkal okosabbak és bölcsebbek a szerzőiknél. Olyan, mintha az irodalom egyszer csak ráébredne, hogy az, amiről azt hittem, hogy beszélek, csupán a jéghegy csúcsa. Ezért emberiek az igazán jó regények még akkor is, ha a szerző a magánügyeiről mesél. 

A regényt nem érdekli a szerző, őt az ember érdekli.

Ezért a jó irodalomban létrejön az a különös óceán, amely mindannyiunkat érint és összeköt.

1749: Azt írtad egyszer, hogy az irodalom feladata, hogy jobbá tegye az életünket. Az olvasók sokszor valóban mintákat és példákat is keresnek az irodalomban. Valóban úgy gondolod, hogy az irodalom jobbá teszi az életünket?

JKS: Az irodalomnak inkább az a feladata, hogy kitágítsa a világot. Amikor bármilyen regényt vagy verset olvasunk, vagy megnézünk egy jó drámát a színházban, a mű világa belénk költözik, és ha jó, és megmozdít valamit bennünk, akkor megtalálja bennünk a helyét és kitágítja a belső világunkat. Ez az egyik legfontosabb az irodalomban. Ha hat arra, amit odabent talál, megváltoztat valamit – akár  kicsit, akár nagyon –, és megakadályozza, hogy megrekedjünk. Az irodalom egyik feladata, hogy hatással legyen az emberre. A zenével ellentétben, amely egyszerre sokakra hat, akár egy koncerten, akár a rádión keresztül, a regényben csendes erő rejlik: az olvasó egyedül olvas, és a párbeszéd az olvasó és az irodalom között folyik. Az irodalom némán fejti ki a hatását, de folyamatosan, mert az emberek mindig olvasnak, és lassanként, az egyénekre külön-külön hatva változtatja meg a világot. Az irodalomnak ugyanakkor nem az a dolga, hogy mindig jól érezzük magunkat tőle, néha provokálnia, ijesztgetnie, rossz érzéseket keltenie, komor és derűs képeket ébresztenie is kell. A kiváló regények és kiváló versek nagyon különbözőek, ezért ostobaság azt mondani, hogy miről és hogyan kell írni. Vannak szerzők, akik gonosz szereplőkről és rémes történetekről írnak, de ezzel az égvilágon semmi baj. Borzasztó lenne, ha mindenki úgy írna, mint én.

A világ egyik legrégebbi civilizációja a mezopotámiai volt. Náluk az irodalom nagyon fontos szerepet játszott, arra használták, hogy kommunikáljanak az istenekkel. Négy-ötezer éve az első versek a világ teremtéséről, az örök életről és az istenekkel való kommunikációról szóltak. A világ első ismert költője, Enhéduanna egy istennőtől kér segítséget, ugyanakkor arra is használja az irodalmat, hogy erősítse az isteneket. Az irodalom tehát meg tudja változtatni a világot és az isteneket is.

1749: Az előbb említetted a zenét. A regényeid nagyon líraiak, és sokat használod a zenét is a műveidben. Hallgatsz is zenét írás közben? Én magam például fordítás közben csak instrumentális zenét tudok hallgatni. És mit szoktál hallgatni? Beatlest, Nick Cave-et, Bob Dylant?

JKS: Írás közben ritkán hallgatok vokális zenét. Amikor a szövegeim első változatát írom, nem hallgatok semmit. Kézzel írok, de amikor az első piszkozatot begépelem, néha bekapcsolok valamit. Ha igen, akkor leginkább a lejátszólistáimon lévő zenét, dzsesszt vagy klasszikusokat, például Eric Satie-t, Bachot Glenn Gould előadásában, Charlie Parkert, Miles Daviest. Olyasmit, ami nem vonja el a figyelmemet. Aláfestésként nagyon inspiráló tud lenni, a zene világa belekerül abba, amit csinálok. A dalok, a vokális zene mindig hatással van rám, akár a klasszikusok, akár a Beatles, Nick Cave vagy Nina Simone. Egyes dalok gondolatokat váltanak ki belőlem, ugyanakkor írás közben is eszembe jutnak. Számomra a nyelv és a zene egy kicsit egybefolyik.

1749: A könyveidet rengeteg nyelvre fordítják le. A Menny és pokol-trilógiát színre vitték Izlandon, tavaly ősszel pedig bemutatták a Nyári fény és leszáll az éj című regényedből készült filmet. Ezeket is fordításoknak tartod?

JKS: Akár színházi előadásról, akár filmről beszélünk, lehetetlen a regény egészét belevenni. A rendezőnek, illetve a forgatókönyvírónak – a film esetében mindkettő a remek Elfar Aðalsteinsson volt – ki kell alakítania egy értelmezést a könyvről, hogy mit vesz bele. Megkérdezett, de mindig elutasítottam. 

Egy könyv megfilmesítésénél fontos, hogy új mű születik.

Én megírtam a könyvet, az ő értelmezése pedig teljesen az övé kell, hogy legyen. Szóval a fordítást és az értelmezést vagy tolmácsolást nem szabad keverni. A film nem a könyv. A feleségemmel természetesen elmentünk a bemutatóra, és nagyon jól sikerült, szép film lett.

1749: Te is vállaltál egy kis szerepet a filmben, pedig eredetileg húzódoztál. Elégedett vagy a teljesítményeddel? Láthatunk majd még színészként a vásznon?

JKS: Ez még csak a kezdet volt. A telefonom azóta egyfolytában csörög. 

Szerepelni fogok a következő Avengers-folytatásban és a Thor-filmekben is. Mondtam is a feleségemnek, hogy keressen egy szép házat Hollywoodban, nagy medencével.

A viccet félretéve végül Elfar, a rendező kedvéért elvállaltam egy taxisofőr szerepét, és megvallom, nagyon élveztem. Érdekes volt látni, mekkora felhajtással jár egy forgatás.

Pétur Gunnarsson írókollégám jegyezte meg egyszer egyébként, mi a különbség a regényírás és a forgatókönyvírás között. 

Ha egy csatajelenetet kell leírni, a regényíró az íróasztalánál ülve könnyedén átírhatja a száz fős csapatot ezer fősre, egyetlen nulla az egész. A film költségvetésében egy ilyen nulla viszont sok nullát von maga után. Ennyivel egyszerűbb regényírónak lenni.