Sötét az erdő? Nem tudom, de tízkor robbantok

Természetesen előbb-utóbb elkezdtem volna írni, csak idő kérdése volt, hogy az irodalom mikor tör felszínre. Bár gyerekkoromban nem sok irodalom, vagy általában véve művészet vett körül – múzeumok nem léteztek abban a naprendszerben, ahol én felnőttem, és húszéves is elmúltam, mikor először betettem a lábam egybe –, a  családom anyai ágán nem volt hiány művészekből. Anyai nagyanyám Einar Markan énekes, zeneszerző és alkoholista lánya volt; Hannes Sigfússon, nagyapám testvére a huszadik század egyik legjelentősebb izlandi költője; az ő Gréta nővére szintén írt néhány különleges és az izlandi irodalomban is egyedülálló regényt; anyai nagynéném, Jóhanna Þráinsdóttir műfordító 1975-ben nagy port kavaró regényt adott ki; anyám tehetséges volt a zenében, írt is, de megbéklyózta a háziasszonyi szerep a férfiak világában, majd fiatalon megbetegedett, ezért soha nem tudta kibontakoztatni tehetségét. Egyetlen novella jelent meg tőle a Tíminn vasárnapi számában, az is bő egy hónappal azután, hogy meghalt. Halálával szinte megszakadt a kapcsolatom az anyai rokonsággal, olyannyira, hogy mikor verseket kezdtem írni, és levelet küldtem Hannes Sigfússonnak, amelyben megkérdeztem, nem vetne-e egy pillantást pár versemre, tulajdonképpen biztosra vettem, hogy nem is tud a létezésemről. Hannes, aki nagyjából az ötvenes évek óta Norvégiában élt, 1987. április 5-én ezt a választ írta a norvégiai Sellebakkból:

„Leveled meglepett, mert nem sejtettem, hogy te is örökölted az irodalom iránti szenvedélyt. Szinte nem is tudtam rólad, de számolhattam volna vele, hiszen a családunkban sokan hadakoztak már ezzel a bestiával… Hogyne, mindenképpen küldj néhány verset. Megpróbálom kiolvasni belőlük, mi lakozik benned. Persze csalhatatlan én sem vagyok.”

Forrás: Typotex Kiadó

Mindig is sokat olvastam, de nagyjából húszéves koromig többnyire ponyvát, Alistair MacLeant, Desmond Bagley-t, és persze Morgan Kane-t; arról álmodoztam, hogy egyszer majd olyan leszek, mint ő. Valamikor a nyolcvanas évek legelején elmentem a könyvtárba, hogy kivegyem MacLean egyik frissebben megjelent könyvét, az izlandira Tízkor robbantokként fordított Goodbye, Californiát, ám alig kezdtem bele a második fejezetbe, amikor világossá vált előttem, hogy ezt a könyvet tulajdonképpen már sokszor olvastam. Minden olyan kellemetlenül ismerősnek tűnt. Semmi sem ért váratlanul. Tudtam, mi fog történni, és pontosan tudtam azt is, hogy a szereplők egymáshoz való viszonya hogyan alakul majd. Ez a könyv nem adott nekem semmit, időpazarlás volt. Visszavittem a könyvtárba, és hirtelen valamiféle olvasási vákuumban találtam magam. Olvasni szerettem volna, de már nem tudtam, mit. Egy ideig igyekeztem történelmi és tudományos könyvekkel kitölteni az űrt, de miután megírtam a novellámat, fellángolt bennem a vágy, hogy szépirodalmat olvassak. De milyen könyveket, kitől?

Itt volt a gubanc.

Mert olyan kevés nevet ismertem, hogy fogalmam sem volt, hol kezdjem. Ődöngtem a könyvtárban, silabizáltam a könyvek gerincét, egyet-egyet leemeltem, hogy lássam, valami jelentősről van-e szó, amit feltétlen olvasni kellene, végül pedig 

Thor Vilhjálmsson köteteinél állapodtam meg. Róla már hallottam. Valójában ezekben az időkben nem sokan olvasták, mégis olyan ismertnek számított, hogy híre még a sandgerði halfeldolgozóba is eljutott,

ahol páran azzal szórakoztak, hogy utánozták különös beszédét és allűrjeit. Híres ember és megosztó szerző, és annak ellenére, hogy a keflavíki könyvtáros, a gyűjtemény esze és szíve igazán nem kedvelte Thor Vilhjálmssont – politikai okokból, valami butító hidegháborús eszme miatt –, a könyvei mégis mind megvoltak a polcokon. Csak ritkán kölcsönözték őket. Talán sohasem. Azt az egy alkalmat kivéve, mikor egy koros, keflavíki irodalomkedvelő hölgy arra csábult, hogy Thor egyik kötetét válassza, ezzel kockáztatva a könyvtáros rosszalló pillantását. 

Sajnos azonban mikor ki akarta húzni a kötetet a tömött sorból, kiderült, hogy a kevés használattól úgy összeragadtak a könyvek, hogy jött vele az egész életmű; mind lezuhant, egyenesen a hölgy lábára, csúnyán megsértve a lábfejét. Az ember úgy beszéli el a történeteket, ahogy hallotta őket – és még azt mondják, az irodalom veszélytelen dolog.

Thor könyvei nyilván meglazultak ekkor, legalábbis nem dőltek rám, mikor óvatosan levettem a polcról az egyik regényét, amelynek megragadott a címe: A bogár sikolya. Kinyitottam, és olvasni kezdtem:

„Sötét az erdő?
Homály.”

Így kezdődött utazásom és új életem az irodalom végtelen tájain.

A világirodalom története, véső és kalapács

Kezdetben elsősorban a prózába merültem bele, megszállottan bújtam a regényeket és novellákat, írni is inkább novellákat próbáltam, mintsem verseket. 

Lassan azonban felfedeztem, hogy nem író vagyok, hanem költő,

sokkal kényelmesebb nekem a versírás, mint a próza. Én bizony soha nem fogok regényt írni – ez olyan biztosnak látszott, mint hogy a nap keleten kel fel. „A munkásságában most a próza fog következni?” – tette fel nekem a kérdést Hrafn Jökulsson egy interjúban 1989 őszén, mikor elolvasta második verseskötetem, Az istenek sugárhajtóművéből kéziratát, én pedig azt feleltem: „Nem hiszem. Nem látom magam prózaíróként. Nekem a versforma a legmegfelelőbb; sokszor prózai szakaszokkal kezdek, de aztán rájövök, hogy tíz sorban elmondtam már mindent, amit akartam. Nem vagyok kitartó.”

Az ember nem tud sokat, és néha jó, ha óriásit tévedünk. De miután az a bizonyos novella – már elnézést a kifejezésért – megszabadított láncaimtól, egyszerűen nem volt megállás. Hamarosan átiratkoztam a természettudományi tagozatra, így megúsztam a nehezebb matematikát, és az irodalom teljesen átvette az irányítást. Sokáig azonban tanácstalanul forgolódtam, hogy… végül is melyik könyveket kellene olvasnom. Nem volt senki, aki tanácsot adhatott volna, végigböngésztem a napilapok kultúrrovatát, és kikölcsönöztem a könyvtárból azokat a műveket, amelyeket ott ajánlottak. Az egyik könyvtári látogatásomkor belebotlottam Kristmann Guðmundsson kétkötetes művébe, A  világirodalom történetébe. Ezekben az időkben bizonyos értelemben „fiatal és ártatlan” voltam, „eltekintve az eredendő bűntől”, ahogy Gunnar Gunnarsson írja a Hegyi templom elején, és fogalmam sem volt arról, hogy Kristmannt szinte kiátkozták a baloldali írástudók, akik akkoriban a kultúra legfelsőbb bíráinak számítottak. Nem tudtam azt sem, hogy Kristmann a világirodalom-történetét nagy részben lopta, lényegében lefordított egy norvég kötetet, és megfűszerezte a saját nézeteivel, amelyeket a többség sokszor nem is osztott, 

Franz Kafka műveiről például azt írja, hogy nyilvánvaló „minden pártatlan olvasó számára, hogy túl nagyra vannak értékelve, s nem fogják kiállni az idő próbáját.

Ezek csak vázlatok, az írónak még sokáig kellett volna dolgoznia rajtuk, hogy befejezettnek lehessen nevezni őket, ha egyáltalán képes lett volna arra, hogy befejezze őket”. De minden hibája ellenére A világirodalom története segítségemre volt abban, hogy megtaláljam a szerzőket. Faltam a kötetet, neveket jegyzeteltem, fontos regényeket, és keresgéltem, hogy lefordították-e őket. 

A következő nyáron kőműves segédmunkát végeztem,

napokon át egyedül  dolgoztam vésővel és kalapáccsal, előkészítve a betonozást, vagy pedig légkalapáccsal, ha durvább munkáról volt szó, ami vésőnél-kalapácsnál több erőt kívánt. Az ilyen napokon magammal vittem egy-egy regényt, amelyet a Világirodalom történetének köszönhetően fedeztem fel, két órán át dolgoztam, mint egy eszelős, aztán félórás szünetet engedve magamnak olvasásba merültem. Így olvastam el Steinbecktől az Érik a gyümölcsöt, remegő kézzel a légkalapáccsal való felfokozott erőfeszítéstől a középiskola tornatermének tövében, és Solohovtól a  Csendes Dont a  régebbi njarðvíki templom padjain. Thor Vilhjálmssontól a Siess, siess, mondta a madárt egy építkezésen a Tjarnargata és a Hafnargata sarkán. Ez nem kevésbé ragadott magával, mint néhány hónappal azelőtt a Sikoly. Thornak ez a két könyve nagy felfedezés volt. Megismertettek a regényben rejlő végtelen lehetőségekkel; kezdtem sejteni, hogy a regény természeténél fogva világhatalom, amely minden más formát uralma alá hajthat, ha neki úgy tetszik. Bekebelezi a verset, színdarabot, operát, rockot, rapet, szimfóniákat, önéletrajzot, blogot, parlamenti közleményeket… mindent, ami  hasznára válhat.

Folyamatosan olvastam, írtam néhány félresikerült novellát, néhányat Thor Vilhjálmsson hatása alatt, de lassan, fokozatosan a versek vették át az irányítást.

Három évvel később kiadtam az első verseskötetemet, visszatértem a halfeldolgozóba, hogy ki tudjam fizetni a nyomdaköltséget, és ekkor tette fel valaki a kérdést: miért kell így pazarolni a papírt?

*

Jón Kalman Stefánsson Versek című kötete szeptember 16-án jelenik meg a Typotex Kiadónál Egyed Veronika fordításában. A kötetet a Könyvfesztiválon, szeptember 29-én vasárnap 11 órakor mutatják be, amikor Karafiáth Orsolya beszélget a szerzővel.