Az 1900-as évek közepén járunk. Sigvaldi és Helga második gyermeküket várják, akit Ástának keresztelnek. A névválasztás szerencsésnek tűnik, elvégre az ást szó izlandiul szeretetet jelent, fogantatásának körülményeinél pedig igazán kívánni sem lehet jobbat: ha nem is gazdag otthonba születik, de életük rendezett, a szülők odaadóan szeretik egymást, szerelmük első gyümölcse már a bölcsőben ring. Lehet-e ennél kedvezőbb kezdet egy új élet számára? Ásta, a szerelemből-szenvedélyből fogant gyermek a vágyott lény, így hát minden remény megvan arra, hogy érkezése kizárólag örömet hozzon családja hétköznapjaiba.

Hanem Ásta körül mégsem olyan egyszerű és egyértelmű az élet, mint amilyennek egy ilyen remek rajt után gondolni szeretnénk.

A lány szinte csak zűrzavart hoz magával, és az egykor oly meghittnek láttatott családi boldogság is sokkal ingatagabbnak bizonyul az ideálisnál: anyja elhagyja őket, sőt lassanként apja, Sigvaldi is jobb társaságot talál magának, a tizenéves Ástát pedig Mamácska veszi magához. Így bár Ásta a szeretetet kapta keresztségbe, inkább káoszt teremt, mint üdvözülést hoz. Egy alkalommal még egy nyugati tanyára is száműzni kénytelenek, hogy egy kis rendet és tisztességet tanuljon, és bár e kirándulás valóban sok szempontból fordulópontot jelent a lány számára, megoldást nem hoz: a későbbiekben sem váltja be a hozzá fűzött reményeket, senkinek sem lesz megváltója. Ásta, a szeretet háromdimenziós megtestesülése nem találja helyét a világban.

Az Ásta nem annyira egy fiatal lány életének története, hanem az általa megtestesített szereteté, mely egyesíti magában az életet és reményt adó szerelmet és a pusztító szenvedélyt. Hétköznapjaink kisebb-nagyobb nehézségei közepette az a hit adhat némi erőt, hogy létezik valami, ami elhozza a boldogságot és teljesebbé teszi mindannyiunk életét, és a legtöbben alighanem arról is meg vagyunk győződve, hogy létezésünk legalapvetőbb kérdéseire a szeretet jelenti a választ. Jón Kalman Stefánsson azonban nem túl derűlátó ebben a kérdésben. Az ő rezignált álláspontja az, hogy mai, örök boldogságot kergető, hamiskodó társadalmunkban tiszta szeretetet legfeljebb önmaga iránt érezhet a felszínes ember, a szerelem pedig romlandó és illékony, s csupán arra alkalmas, hogy biológiává alacsonyítsa az emberi szellemet. Hiszen hány és hány formája létezik a szeretetnek! 

Stefánsson felsorakoztatja előttünk mindahányat, megmutatva mindegyikük színét és fonákját a reményteljes kezdettől addig a pillanatig, amikor érzelmeink szavatossága lejárt, a szerelem múlttá keseredett, csupán az emlékét hagyva maga után.

Stefánsson sok és sokféle elbeszélői hanggal és emberi sorssal ismertet meg minket, célja pedig, mint ebből is látható, nem az, hogy a romantikus, életünket megédesítő érzelmek regényét adja kezünkbe. Igazán beszédes, hogy ebben a történetben a valódi, önzetlen és minden nehézséggel megküzdő szeretetet csupán Mamácska, az itt-ott felbukkanó mellékszereplő képviseli, aki a mindennemű hivalkodástól mentes jóság megtestesítője, és aki nevelt lánya elé önnön viselkedésével és az emberi jóságba vetett, sosem szűnő bizalmával állít példaképet. Ásta erre a tiszta jóságra csak akkor válik igazán fogékonnyá, amikor az örökre eltűnt már életéből, s neki csak a vágyakozás marad. Mamácska alakja reményt adhat, hogy valóban létezik a világon tiszta és önzetlen emberi szeretet, azzal kapcsolatban azonban az író semmi biztatót nem tud mondani, voltaképpen hol is találhat rá az ember. Hiszen Mamácska csupán mellékszereplő, nem több: nem része a színes, karakteres szereplőgárdának, csak keveset látjuk és hamar eltűnik, holott az élet és a világ az ő szemével nézve egyszerű és magától értetődő. De Mamácska távozásával elhal a remény is, és az olvasónak, akárcsak Ástának, csak a sóvárgás marad az egyszerű válaszok után.

Hogy mennyire nincsen helye a világban az egyszerű válaszoknak, azzal az olvasó a szöveg szintjén is kénytelen szembesülni. Az Ásta ugyanis egy meglehetősen töredékes, elbeszélői hangok kavalkádjából összeálló elbeszélés, történetének pedig Stefánsson két fiktív keretet is ad. Az egyik középpontjában a szöveg mindentudó narrátora áll, az író, aki lazán egybefűzött emlékképek segítségével meséli el Ásta és a többiek történetét. A másik keretet Ásta apja, Sigvaldi adja, aki a történet elején leesik egy létráról, és haldokló öntudatlanságában egyik emlékből a másikba vándorol. Ezek mellett azonban számos rövidebb-hosszabb szövegdarab és elbeszélői hang színesíti, s teszi töredékessé a regényt: a kerettörténet epizódjai mellett többek közt levelek és önéletírások részleteit is olvashatjuk. És bár ezek a fikciósíkok egymásba kapaszkodnak, működőképesen forrasztva egybe a polifón elbeszélést, mégiscsak szaggatottá teszi a szöveget az, hogy fő narrátorunk, az elsődleges kerettörténet elbeszélője újra meg újra félbeszakítja önmagát, átlép egy másik emlékképbe, megváltoztatja a perspektívát, mintha saját maga is keresné a helyét önnön teremtett univerzumában. E töredékesség és szaggatottság a tipográfia szintjén is megjelenik, hiszen a fejezeteket egy-egy üres oldal vezeti be és zárja le, mintha az író ezzel a csenddel is azt akarná kifejezni: ne legyenek illúzióid, nyájas olvasó, sem a szeretetről, sem a bizalomról, sem az életről – a legtöbb lényeges dolog úgyis mindenképpen elmondhatatlan marad. 

Jón Kalman Stefánsson regénye a hiányt mint emberi alapállapotot húzza alá.

Végezetül említést kell tenni a fordító munkájáról. Egyed Veronika ezúttal is a tőle megszokott magas színvonalat hozza; szövege annyira élő, annyira magyarul szól, hogy az olvasó tökéletesen elfeledkezik arról, hogy fordítást tart a kezében, hogy Jón Kalman Stefánssonnak csak a magyar hangját halljuk, nem az eredetit. Az efféle nívós fordításokat olvasva erősödik bennünk az az érzés, hogy több figyelmet kellene szentelnünk nem csupán a kis nyelvek irodalmának, de a kultúra szürke eminenciásainak is; azoknak, akik munkája nélkülözhetetlen ahhoz, hogy a magyar olvasók polcaira kerülhessen egy-egy fontos kötet. Egyed Veronika színvonalas fordításai kétségtelenül hozzájárultak ahhoz, hogy az izlandi irodalom jelentős szerzői ne csupán megjelenhessenek nálunk is, hanem a magyar olvasók a szívükbe is zárják őket. Remélhetőleg sok izlandi mű magyar fordítását adja még a kezünkbe.

Jón Kalman Stefánsson: Ásta. Fordította Egyed Veronika. Budapest, Jelenkor, 2021.