Az 1970-es években járunk, és a tízéves izlandi kisfiú nagy utazásra készül: repülőre száll, hogy Norvégiában élő nagyszüleit meglátogassa, és náluk töltse a hosszú, végtelennek ígérkező nyarat. Nagy dolog ám ez: ekkoriban csak az igazán fontos izlandiaknak adatik meg egy efféle utazás lehetősége. A kisfiú személyét, bár igazán nem tartozik a legmenőbb srácok közé, az utazás ténye miatt mégis az egzotikum légköre veszi tehát körül – na jó, legalábbis egy kicsit, és legalábbis rövid időre. Az ország, ahová aztán megérkezik, egészen más, mint amit odahaza megszokott: a fagyos Izlandtól eltérően Norvégiában hőség uralkodik, vannak óriási fáktól sűrű, titkokat rejtő erdők, vannak kalandok és barátok, de ne feledkezzünk meg egy másik jelentős különbségről sem: Norvégiában nem álldogál egy helyben az idő. Újfajta élmények és új tapasztalatok várják hát a kisfiút ezen a különleges helyen, amelynek igazán nem sok köze van ahhoz a világhoz, amelyet maga mögött hagyott.

Létezik azonban egy másik világ is, amelynek a létezésére mintha most, az otthoni fagyott időtlenségből kiszabadulva kezdene igazán ráébredni. Ez a világ nem törődik a fizikai távolságokkal, nincsen tekintettel a tapintható, észlelhető valóságra. Amint a kisfiú önnön képzeletének vadregényes tájaira téved, megszűnik mindenfajta akadály, amit a földi világ görget az útjába, megszűnnek a korlátok és a távolságok, vagy ahogyan immár felnőtt elbeszélőnk emlékezteti önmagát és olvasóját a regény egyik minimális hosszúságú fejezetében: „Tízéves vagy, és Afrika közelebb van, mint az utca túloldala.” A képzelőerő olyan lehetőségeket rejt magában, amit a földi világban teljesen hiábavaló volna keresni – és pontosan ez az, ébreszt rá minket narrátorunk, ami a mindennapokat élettel és értelemmel telíti. Ez az állapot azonban sajnálatosan rövid ideig tart. Ha lehántjuk a gyermekkor képzelet alkotta burkait erről a világról, megszűnik a varázslat; mögötte pedig nem marad más, csak a kopár, élőhalott valóság, a felnőttek idegen világa, amelyhez legfeljebb egy nagyszülő lehet képes hidat teremteni, senki más.

Ha valaki esetleg még nem értesült volna róla: felnőni nem könnyű.

Minél többet értünk meg a körülöttünk lévő világból, minél több jelenségre kapunk racionális magyarázatot, annál kevésbé látszik élőnek az élet. Egy, a felnőttek által kitalált és uralt, szabályoktól hemzsegő, de teljes mértékben költőietlen társadalomban éljük le életünk jelentős részét, már ha életnek lehet ezt nevezni. Mert mi értelme az olyan világnak, amelyben nincsenek két lábon járó súrolókefék, csak kefefrizurás, kertészkedő férfiak? Újra meg újra kiveszik a varázslat ebből a világból, mondja nekünk Jón Kalman Stefánsson, megtörténik minden egyes felnőtté válással, amikor ez a képlékeny és alakítható, képzelőerővel alaposan feldúsított gyermeki világ végül szikár tényekbe fásul.

„Valahol az ég és a tenger között vagyok, a hegyek felett, a csillagok alatt” – szól a regény első mondata (mely egyben a teljes első fejezet is), és mi tagadás, ennél hívebben semmi sem írhatná le ezt a könyvet, a felnőtté válás megfoghatatlan lényegének lírai hangú regényét. A gyermek egyik történetből a másikba siklik, és játszi könnyedséggel lép át hol az egyik, hol a másik valóságba, a felnövekedés azonban egyre több frusztrációt, és ezzel együtt egyre több csalódást jelent. Ilyen körülmények között 

a fantázia az egyetlen, ami képes lehet számára menedéket nyújtani

– vagy legalábbis felvértezni őt valamennyire, ha a valóság bekopogtat az ajtaján. Aki rendelkezik képzelőerővel, az a csalódásait is reménybe tudja fordítani; ha pedig már végképp reménytelennek tűnik a helyzet, akkor átkapcsolja magát máshová, egy biztonságos, önmaga teremtette világba. Minél kevésbé gyermek azonban a gyermek, annál többet veszít a képzelőerejéből is, míg végül nem marad már belőle más, csupán egy felnőtt, egy darab hús, érthetetlen lény, élőhalott. Remény számára csakis akkor mutatkozhat, ha ezen folyamat során mégiscsak képes megőrizni valamennyit a képzelőerejéből: ekkor ugyanis megszülethet belőle az a felnőtt, aki alkot, aki új világokat teremt a régi helyett, valamit, amelyben magabiztosabban mozog és amelynek ő maga az ura: az egykorvolt gyermekből előlép az író, a művész.

Jón Kalman Stefánsson egyik korai – 2001-es – regénye, a Gondolatok a mamutfenyőkről és az időről tavaly jelent meg a Typotexnél, Patat Bence fordításában és Kiss Barnabás felelős szerkesztésében. Jón Kalman Stefánsson írt már nagyregényt a szerelemről, az emlékezésről, a mennyről, pokolról, valamint az élet kis, nagy és közepes kérdéseiről; ez a műve, mint láthatjuk, a felnőtté válásról szól, és mindarról, amiből a formálódó gyermeki világ áll: valóságból, vágyakból, félelmekből, emlékekből. Az az olvasó, aki világos történetvezetésre vágyik, nagy valószínűséggel csalódni fog ebben a könyvben, vagy Jón Kalman Stefánssonban általában – nem mintha ne lennének nála történetek, mert van belőle sok tucat, sok száz, ezek azonban impresszionista festőket idéző módon követik egymást: 

szerzőnk boldogan meghagyja másnak a lineáris történetmesélést, ő maga pedig inkább a lírai hangulat megteremtésén fáradozik.

Patat Bence, aki Egyed Veronika mellett hű fordítója az izlandi irodalomnak (és még egy halom másiknak), ezúttal is remek munkát végzett. Igazi kihívás lehetett a szöveg olykor rejtett, gyakran jellegzetesen északi humorát átemelni és érthetővé tenni a magyar olvasó számára is, miközben a líraiságról sem mond le. Nem lehetett egyszerű továbbá az sem, hogy az olykor minimális hosszúságú fejezetek fajsúlyos mondanivalójához megtalálja a megfelelő, tömörségében is sokatmondó magyar öltözetet. Jón Kalman Stefánsson nem rohanásra ösztökél, hanem lassú és megfontolt olvasást kér a közönségétől: egy pillanatnyi megállást, hogy a külső helyett a belső világunkban merülhessünk el; és ha sikerül odalent a mélyben fellelnünk elvesztett képzeletünket, megtalálhatjuk az utat elfeledett gyermeki énünkhöz is.

Jón Kalman Stefánsson: Gondolatok a mamutfenyőkről és az időről. Fordította Patat Bence. Budapest, Typotex, 2023. 200 oldal, 4200 forint