1749: A 2017-ben, Izlandon megjelent Ásta című regényének története elsősorban az élettel való számvetésről szól, és arról, mi visz rá egy anyát, hogy lemondjon a gyerekéről. Miért akart ebben a könyvben éppen ezzel a kérdéssel foglalkozni?

JKS: Nem elhatározás kérdése volt, hanem egyszerűen jött. Ásta alakja gondolatban régóta foglalkoztatott. Karakterét bizonyos mértékben anyám testvéréről mintáztam, mert az ő életében is volt valami kiegyensúlyozatlan. A regénybeli Ásta anyja és apja így halványan az anyai nagyszüleimre hasonlítanak. Bár anyai ágon a családomban vannak művészek, zenészek, költők, mégis egyfajta tisztázatlanság jellemzi a történetüket. Ez a tudat mindig is az életem része volt, de fiatalon különösebben nem foglalkoztam vele. A nagyanyám ugyanis pontosan azt tette, amit Ásta anyja a regényben: kilépett a házasságából és a gyerekei életéből. Anyám húga mindössze néhány hónapos volt, anyám pedig másfél éves lehetett, amikor ez történt. Alig találkoztam a nagyanyámmal, de a történetet ismertem. Mindig is tudtam, hogy akkor valami súlyos dolog zajlott le, de senki sem beszélt róla. Gyerekként úgy tekintettem erre, mint a múlt egy szeletére, beértem azzal a magyarázattal, hogy a nagyanyám egy kalandor, aki nem akart megállapodni, és inkább feladta a családját. Idősebb koromban fogtam fel, hogy ez sokkal bonyolultabb. Hiszen az ember nem hagyja el csak úgy a gyerekét, amögött biztos, hogy valami súlyos gond van. El akartam mélyedni ebben a kérdésben, hogy magyarázatot találjak. Nem feltétlenül csak a nagyanyám miatt, mert őt nem ismertem, nem tudtam, milyen ember. Hanem általában az érdekelt, mi visz rá valakit arra, hogy ilyet tegyen, hogy elárulja azokat, akik a legtöbbet jelentik számára, és ezzel egy életre átkozottá tegye magát. Nem válaszokat kerestem, mert az életben nincsenek egyértelmű válaszok. Különösen nem az olyan családtörténetekben, mint amilyen ez is. Az irodalom viszont meg tudja mutatni az élet megannyi oldalát, hogy a felszín mögé pillantsunk, engedi, hogy belelássunk mások szívébe, gondolataiba, és megmutatja, hogy nincsenek egyszerű megoldások. Mert komplikáltak vagyunk, és annyi minden keveredik össze bennünk, hogy gyakran döntünk helytelenül, és aztán megbánjuk. Gyakran olyan döntést hozunk, amelyről tudjuk, hogy rossz, mégsem vagyunk képesek megállni. Ez talán az egyik fő dolog, amivel Ásta regényében foglalkozom.

1749: Úgy döntött, ebben a könyvben személyesen is megjelenik, hogy támogassa a regény szereplőjét. Ön szerint lehetséges akár fiktív, akár valóságos embereken segíteni?

JKS: Mindig is naiv voltam ezen a téren. Azt hittem, hogy az irodalom, a zene a művészet segíthet. Nem könnyíti meg ugyan az életet, de hittem abban, hogy az olvasás felébreszthet bennünk régi emlékeket, gondolatokat, amelyek segítségével a múltat és a jelent más fényben látjuk, és ez segít megérteni a világot. A zene is ezt teszi. Mert a zene, csakúgy, mint az irodalom, az érzelmekről szól. A kimondatlan, a felszín alatt rejtőző dolgokról, a félig elfelejtett álmokról. Nem közvetlenül szólítja meg a tudatunkat, az elménket, mégis a kimondhatatlan dolgokat teszi megtapasztalhatóvá. Mindazt, amiről gyakran azt sem tudjuk, hogy létezik. Mélyre nyúl, így képes segíteni. Ez a segítség ugyanakkor fájdalommal is járhat.

1749: Valóban, a regény a halálról, a halál közelségéről is szól. Egyik legmeghatározóbb jelenete, ahogy Ásta apja Stavangerben, miután munka közben balesetet szenved, lezuhan, és a földön fekszik. A haldokló ember a segítségére siető nőhöz izlandiul beszél, aki talán nem is érti, mit mond. A könyvet olvasva úgy tűnik, az olvasó is olyan, akár ez a különös nő.

JKS: Gyakran használom ezt a megoldást a könyveimben, azaz hogy nem lehet megállapítani, mi történik. Itt sincs kimondva, hogy a férfi izlandiul szólal meg. Talán igen, talán nem. Nem szoktam ugyan az írtástechnikámról beszélni, de szeretem, ha a könyveimben van olyasmi, ami nem egyértelmű. Lehet, hogy ez a nő csak a férfi fejében létezik, hogy ő a lelkiismerete. Lehet, hogy a halál, de lehet akár az olvasó is. Annyi minden lehet. Hiszen olyan sok minden van, amit nem értünk. Nem tudjuk, hogy létezik-e Isten, vagy léteznek-e más univerzumok. A tudomány mai állása szerint a világegyetemnek mindössze öt százalékát ismerjük. Annyi mindenről nincs még halvány fogalmunk sem. Ezt szeretném valahogy tükrözni a könyveimben.

1749: Művei többnyire a múlt eseményeinek feltárásáról szólnak. Egy másik, szintén idén megjelenő regényének (Nyári fény, aztán leszáll az éj, Typotex, 2021) a fordítójával, Patat Bencével arról beszélgettem, vajon ír-e valaha regényt a jövőről is.

JKS: Már gondoltam rá, de sejtelmem sincs, hogy írok-e valaha ilyesmit. Remélem, még sok meg nem írt könyv vár rám, az viszont nagyon más, ha az ember nem a múltról, hanem a jövőről beszél. Folyton keresem az írás, a történetmondás újabb útjait. Miután belefogok valamibe, magával ránt az alkotás, belefeledkezem. Ha tehát felmerül bennem egy regény ötlete, akkor nem tudok ellenállni, meg kell írnom, de nem én döntöm el, hogy miről fogok írni. Valóban nagy kihívás lenne egyszer a jövőről is beszélni.

1749: Regényeit számos nyelvre fordítják, sok országba hívják a Margóhoz hasonló rendezvényekre. Nem fárasztó ez a sok utazás, az idegenekkel való találkozás, nem vesz el sok időt az alkotástól?

JKS: Mint mindennek, ennek is vannak jó és rossz oldalai. Igyekszem megtartani az egyensúlyt, és évente két-három hónapig nem utazom. Ha viszont valahol megjelenik egy könyvem, akkor kötelességemnek érzem, hogy segítsek felhívni rá a figyelmet. Olykor maga a luxus, hogy olyan helyekre hívnak, mint például Norvégia vagy Magyarország, ahová nem lenne időm vagy pénzem eljutni. Az utazás pedig szélesíti a látókörünket. Pont úgy, ahogy az olvasás is tágítja a tudatot. Az, aki soha nem utazik, sem a gondolataiban, olvasás közben, sem igazából, a világot járva, annak beszűkül a gondolkodása, és belül meghal. Nekem sokat adnak ezek a külföldi utazások, de fontos megtalálni az egyensúlyt.

1749: Említette Norvégiát. Ásta történetének egy része is ott játszódik. Mit jelent Norvégia a regényben és a regényen kívül? Pusztán annyi, hogy Izlandhoz képest külföld, vagy ennél többről van szó?

JKS: Izlandot és Norvégiát rengeteg történeti szál köti össze. Egészen a tizennegyedik századi pestisjárványig nagyon szoros volt a két ország közti kapcsolat. Az izlandi kolostorokban készültek a norvég elit által megrendelt könyvek. A nyelvük szinte ugyanaz volt. A pestis után viszont eltűnt a norvég írástudó réteg, és immár a dánok megrendelésére dolgoztunk. Fontos azonban, hogy Norvégia históriáját kezdetben az izlandi sagaszerzők írták. Számomra családi okokból is sokat jelent Norvégia. A nagyapám, aki költő volt, és norvég nőt vett el, éveken át Norvégiában élt. Amikor tízéves voltam, egy nyarat én is Stavangerben töltöttem. Akkoriban ez nagy dolognak számított. Egyik korábbi regényemet ez az élmény, az 1974-es stavangeri nyár ihlette.

1749: Az Önnel készült beszélgetésekben előfordul, hogy a próza és a líra kapcsán egy sajátos izlandi kifejezést, a skáldskapurt említi. Miért fontos ez szó?

JKS: Mindig nehéz az elbeszélés és a költészet kapcsolatára megtalálni a helyes szót. A norvég diktning vissza tudja adni a skáldskapur kifejezés tartalmát. Angolul viszont nincs jó megfelelője. Holott az izlandi skáldskapur egy tökéletes szókapcsolat: a skáld költőt jelent, a skapur alkotást. Számomra ez az irodalom. Amikor írni kezdtem, eleinte csak költészettel foglalkoztam, később váltottam prózára. Nem én döntöttem így, hanem egy belső hangot követtem. Időbe telt, mire megtaláltam a ritmust. Ám amikor ráleltem, már bele sem gondoltam, hogy amit írok, az a próza és költészet különös elegye. Számomra a regény is költészet, mindenre kihat. A líra segít abban, hogy kibővítsem a regényeimet. Három éve pedig ismét elkezdtem költeményeket írni. 1993 óta most jelenik meg először verseskötetem. (Ebből a kötetből most magyarul is olvasható két költemény.)

1749: Az utóbbi időben az északi, így az izlandi szerzők műveivel kapcsolatban is felmerül az ökokritikai, természetvédelmi szempont. Mit gondol erről? Kell-e az irodalomnak aktuális politikai kérdésekről is szólnia?

JKS: Az első verseskötetem társadalomkritikai, politikai költészet volt. Azóta is olyan dolgokról szerettem írni, amelyek foglalkoztatnak bennünket, ilyen akár a politika, akár a környezet. De valójában nehéz úgy írni, hogy ezzel ne zavarjuk meg a történetet. Hamar lelepleződik a szándék, ha nem szervesen gyökerezik abban, amiről az írás szól. Az irodalommal kapcsolatban nem elég akarni valamit. Ásta regénye a szeretetről szól, ebben nem hangsúlyos a politika, ugyanakkor azt hiszem, ha bármilyen módon a természetről írunk, akkor a környezetet sújtó globális fenyegetés ellen szólalunk fel. Izlandon írtam már cikket az erőműépítések kapcsán. A természet annyira fontos számomra, hogy mélyen elkeserít és nyomaszt, ami körülöttünk történik, de úgy gondolom, hogy az olyan témák, mint a felmelegedés, a környezetszennyezés, erősebben nyilvánulnak meg egy újságcikkben, mint egy regény lapjain. A szépirodalom időigényesebb, lassabban terjed, sokkal hosszabb idő alatt jut el az emberekhez. Egy folyóiratcikk viszont gyorsan célhoz ér, és többet használ ebben a küzdelemben. Ahhoz azonban kétség sem fér, hogy a mai korban a szépírók szava befolyással bír, s hogy az irodalom nagyon fontos ebben a világban.