Nem egyszerű irodalmi világválogatottat összeállítani. Minden beválogatott szerző miatt négy vagy öt olyat kell félreállítani, aki valószínűleg ugyanolyan joggal kerülhetne be a csapatba. A döntésre hatással van az ember pillanatnyi állapota, a fény beesési szöge, a Föld tengelyferdesége, a kávé íze – minden. Íme, a mai eredmény: jobb híján beérem a 4–4–2-es felállással.

Kapus: Halldór Kiljan Laxness (1902–1998). Kiválasztásának indokául több könyvet is lehetne említeni, de ha egyet kellene kiemelnem, az valószínűleg a Kereszténység a Gleccser aljában lenne, amely 1968-ban látott napvilágot. Akkor már nyolc éve nem jelent meg regény Halldór tollából, de írt néhány, az abszurd iskolához sorolt színművet. Talán nem különösebben emlékezeteseket. A század közepe után elakadt a regényírásban, de mindaddig rendkívül termékeny volt, bőven áradó könyveket írt, tele nagy sorsokkal, ugyanakkor alapvetően eléggé hagyományos formában: fiatalon lett kommunista, és lényeges mondanivalójának egyértelműnek kellett lennie. Ennek érdekében pedig valószínűleg inkább a 19. század felé fordult, mintsem a modernizmus felé. És pályájának későbbi szakaszában természetesen el is akadt: egy darabokra szakadt világot aligha lehetett régi hangokkal megragadni. A Kereszténység vezette őt ki ebből a válságból, amiben az abszurd színművek is segítettek neki. A Kereszténységet lehetne posztmodern történetnek nevezni. Sok játékosság, nagy elbeszélő kedv és különféle csodák jellemzik. Mint sok más író, Halldór is önző ember volt, olyannyira, hogy csak kapus lehet: máskülönben soha nem adná le a labdát.

Jobbhátvéd: Knut Hamsun (1859–1952). Sok könyve juttatja a csapatba, de legyen elég megemlíteni az Őszi csillagok címűt, amely 1906-ban jelent meg. Hamsun kiváló stiliszta volt, és stílusa a legjobb könyveiben valóságos zenévé válik: mesteri módon ír egészen hétköznapi dolgokról, azt a benyomást keltve az olvasóban, hogy valami világtörténelmi jelentőségű eseményről olvas. Hatással volt Gorkijra, Thomas Mannra, Henry Millerre, Paul Austerre és sok más szerzőre, köztük Laxnessre is – olyannyira, hogy Laxness egész életében próbálta tagadni ezt a hatást. Legismertebb művét, a Független embereket félig Hamsunnel szemben írta. Ezért valószínűleg soha nem passzolna Hamsunnek, az offenzív felfogású hátvédnek, aki igazából annyira elképesztően ügyes, hogy a bíró sárga lapot ad neki varázslásért: nem hiszi el, hogy valaki a focilabdát gyors röptű, előkelő madárrá, delfinné vagy szájharmonikává tudja változtatni anélkül, hogy kétes eszközökhöz folyamodna.

Balhátvéd: Olga Tokarczuk (1962–). A kezdőcsapatban többek között Nyughatatlanok című könyvével biztosította be a helyét, amely 2007-ben jelent meg, és nagyon magával ragadta a csapat edzőjét. Természetesen más könyvei is sokat nyomnak a latban, de ez a rendhagyó és izgalmas könyv az utazást regénnyé, a regényt pedig nagyon váratlan utazássá változtatja. Könyveiben gyakran megjelenik valami súlyos, közép-európai fájdalom, és néha mintha a kontinens és a története lélegezne a szavakon keresztül. Tokarczuk védekező játékos, aki folyton becsapja az ellenfél támadóit: ihletettségével és szokatlan megoldásaival lefegyverzi őket.

Középhátvéd 1: Martin A. Hansen (1909–1955). Skandinávia egyik legjobb novellistája, de a csapatba A hazug című [magyarra eddig le nem fordított – a ford.] 1950-ben megjelent regénye révén került be. Lenyűgöző könyv, kissé komor, fájdalmasan varázslatos. Egy kis dán szigeten játszódik, elbeszélőjének, egy melankolikus, költői diakónus-tanítónak a történetei pedig a beteljesületlen szerelemről, a vágyakozásról és az összetört álmokról szólnak. Közel áll hozzá a humor, nyugalma pedig szomorúsággal fonódik össze. Olyan regény, amelyből az ember legszívesebben soha nem találna ki. Hansen Hamsun egyik tanítványa, ezért egymás mellett játszanak, jól kijönnek egymással: a dán nagyon határozott és higgadt, sosem veszti el a labdát, de a bensőjében erős érzelmek dúlnak – bármit tesz, azt szeretet hatja át.

Középhátvéd 2: Tomas Tranströmer (1931–2015). Werner Aspenströmmel együtt a múlt század egyik legjobb svéd költője, aki 2000-ben tökéletesen megérdemelten kapott Nobel-díjat. Lírai világa gazdag és sokszínű, tele szokatlan, eredeti, szokatlan képekkel és hasonlatokkal, amelyek tág teret nyitnak az olvasó bensőjében. Versei egyszerre bonyolultak és rendkívül egyszerűek. Úgy lehet újra és újra és újra elolvasni őket, hogy mindig felfedezünk valami újat mind bennük, mind önmagunkban: Tranströmer költővé változtatja az olvasóit. Különleges középhátvéd, jól olvassa a játékot: sem ő, sem Martin A. Hansen nem gyors játékosok, mégis úgy tűnik, hogy egyetlen támadó sem tudja felvenni velük a versenyt. Olyan elképesztően jól helyezkednek a pályán, hogy az ellenfél támadói néha elsírják magukat.

Jobbszélső: Wisława Szymborska (1923–2012). Csodálatos költő. Versei általában egyszerűek, tiszták, kifejezetten szórakoztatók, tele bölcsességgel, váratlan sorokkal, melegséggel, kínnal, amely sosem válik áthatóvá, mégis melankolikus szomorúságként telepszik az emberre: néha egyszerre vicces, gyötrelmes, érzelmes és kétségbeesett. Szymborska játékstílusa olyan, mint a versei: egyszerű, kivételesen hatékony, a passzai tökéletesen váratlanok és annyira zseniálisak, hogy a szurkolók visszafojtják a lélegzetüket: megbontják az ellenfél védelmét, hogy rést nyissanak a támadóknak.

Balszélső: Javier Marías (1951–2022). A spanyol szerző még azelőtt meghalt, hogy megkaphatta volna a Nobel-díjat, de írt néhány könyvet, amelyek révén a csapatban van a helye. Többet is lehetne említeni, de most elégedjünk meg Az arcod holnap című trilógiájával [magyarul eddig nem jelent meg – a ford.]. Előszeretettel ír nagyon hosszú mondatokat, amelyek túlnyúlnak egy oldalon, és magukba foglalják az egész világot: tele vannak eredeti, gondolatébresztő észrevételekkel, amelyek egyszerre gúnyosak és őszinték. Termékeny regényíró, akinek sikerült kitágítania a regényformát. Ő és Szymborska nagyon más felfogású játékosok. Szymborska stílusa egyszerű és letisztult, Marías viszont igazi labdművész: rendkívül ügyes, és soha nem a legegyszerűbb megoldást választja. Kétszer-háromszor is kicselezi az ellenfél védőit, mielőtt leadja a labdát: ilyenkor a közönség ujjongására váró torreádorra hasonlít.

Védekező középpályás és csapatkapitány: Enhéduanna. Krisztus előtt 2300 körül élt Mezopotámiában. A világ legkorábbi ismert költője. Verseit agyagtáblákra jegyezték le ékírással az általa használt nyelven, sumerul, amely a világ egyetlen másik nyelvével sem áll rokonságban. Valószínűleg egy üstökössel érkezett a Földre. A versei a többi mezopotámiai szöveggel, köztük a Gilgames-eposszal együtt többezer évre elvesztek a világ számára: eltűntek, a hajdani Mezopotámiával együtt betemette őket a föld, és csak a 19. század végén fedezték fel őket újra. Azóta sok mindent ástak ki és fordítottak le, ám a föld még rengeteg elfeledett verset rejt. Enhéduanna versei sok helyen széttöredeztek, egyes mondatok elvesztek, ahogy igazából Szapphó verseivel is történt, de rendszeresen kerülnek elő újabb agyatáblák, amelyek jól megmaradnak a földben, ezért reménykedhetünk benne, hogy egyszer Enhéduanna költeményei teljesek lesznek. Legismertebb verse, az Inanna felmagasztalása hatalmas költemény, amelyben Inanna istennőhöz szól, és segítséget kér tőle, hogy adjon neki erőt az ellenség legyőzéséhez, amely félő, hogy romba dönti a világát. A vers egyszerre óda és ima Inannához, a költő helyzetéről szóló panasz, figyelmeztetés és sürgetés: és a költészet révén lassanként sikerül annyi erővel feruháznia Inannát, hogy az az istenek leghatalmasabbikává válik. A világ első ismert költője tehát a költészetével megváltoztatja az isteneket: nagyobb erőt ad nekik. Természetesen fel sem merül, hogy bárki más legyen a csapatkapitány: ő az egyetlen költő, aki kordában képes tartani az összes írót, akik leginkább egyedül akarnak csinálni mindent, nehezen működnek együtt másokkal, és némelyiküknek meggyőződése, hogy mindent jobban csinál, mint a többiek. Enhéduanna befolyást tud gyakorolni az istenekre, így a világ íróit is irányítani tudja.

Támadó középpályás: Ahogy a többi poszton, itt is sokan jönnek szóba: az egyikük Thomas Mann, akinél senki sem vette biztosabbra, hogy beválogatják, mint ő maga. Magabiztossága az arrogancia határát súrolta, ezért a cserepadra ültették, és helyette a portugál José Saramago-ra (1922–2010) esett a választás, minden bizonnyal a Minden egyes név vagy a Ricardo Reis halálának éve című regényéért. Ő az a játékos, akinek stílusbűvészete a legjobban megközelíti Hamsunét: varázserejével bűvöletbe ejti az olvasókat. Elmondása szerint néha esszéket írt regények helyett, ami persze badarság, mivel a regénybe minden forma belefér, ugyanakkor érthető, mire akart kilyukadni. Rendkívül offenzív, tele van zseniális, váratlan ötletekkel, jól irányítja a játékot, de a védekezést hajlamos ellazsálni, amit azért enged meg magának, mert maga mögött tudja Enhéduannát, aki az isteneket is feltartóztatja, nemhogy az ellenfél támadóit.

Csatár 1: J.M. G. Le Clézio (1940–). Vagy a Sivatag, vagy Az aranyásó című regényével biztosítja be magának a helyet a csapatban. [Eddig egyiket sem fordították még le magyarra – a ford.] Nem ismerek más kortárs szerzőt, aki hasonló zsenialitással teremtene hangulatot a történeteiben: annyira magával ragadó és eleven, hogy a könyvei beveszik magukat a bensőnkbe, és többé nem távoznak onnan. Egy kicsit olyan, mintha részévé válnának valaminek, amit mi magunk éltünk át. A Sivatag olvasása után úgy éreztem, alaposan ismerem Marseille-t, amely a regényben fontos szerepet tölt be: annyira megismertem, hogy én is tudtam róla írni, csaknem úgy, mint egy helybéli. Le Clézio nem sokat fut, de annyira elvonja az ellenfél védőinek figyelmét, hogy összezavarodnak, és azt sem tudják, melyik csapathoz tartoznak.

Csatár 2: Bertolt Brecht (1898–1956). A versei miatt. „Valóban sötét korban élek én!”[1] Hihetetlen mennyiségű verset írt, persze változó minőségben, de a legjobbak felejthetetlenek: van bennük halálos komolyság, félelem, düh, kétségbeesés, de hétköznapok is, szerelem, emberség, harci szellem, kétség, fájdalom – és erotika! Ajánlom a Szauna és közösülés című verset [Sauna und Beischlaf, magyarul eddig nem olvasható – a ford.]. Néha ezt suttogja az ellenfél védőinek fülébe, amitől nem tudnak koncentrálni, és elfogja őket a vágy. Apám meglehetősen csúf ember volt, írja valahol a lánya, ugyanakkor bámulatos volt látni, hogy úgy vonzódtak hozzá a nők, mint valami mágneshez. Kitűnő csatár, állandóan fut, lelkes, soha nem adja fel, nem kíméli és nem hagyja békén a védőket: Le Clézióval tökéletes támadópárost alkotnak.

Forrás: Madarász Móric

Cserejátékosok:

Némelyikük rendkívül zúgolódik amiatt, hogy a kispadra szorult. Magától értetődőnek vélik, hogy a kezdőcsapatban a helyük, és alighanem igazuk is van. Íme a listájuk:

Josep Conrad

Thomas Mann

Herta Müller

Astrid Lindgren

Jorge Luis Borges

William Faulkner

Mihail Bulgakov

Italo Calvino

Franz Kafka

Paul Celan

Pablo Neruda

Patrick Modiano

Jegyzet:

[1] Részlet “Az utódokhoz” című versből Garai Gábor fordításában.

*

Köszönjük a fordító Patat Bence segítségét az írás megszületésében!