Világválogatott - szubjektív 11 a világirodalomból (Láng Zsolt)
Fotó: jelenkor.libricsoport.hu
Világválogatott - szubjektív 11 a világirodalomból (Láng Zsolt)

Egy neves irodalmár, tizenegy világirodalmi klasszi(ku)s - világválogatottunk soron következő részében Láng Zsolt legnagyobb világirodalmi élményeiről olvashatunk.

Egészen az elején nagyság szerint, tornasorban pakoltam fel a könyveimet, de a rendszer megdőlt, amikor hetedikes koromban az osztály leggyorsabb futójaként a tornatanár a sor végéről a sor elejére állított. Ezt a logikát átvéve, a kedvenc olvasmányaimat tettem előre, Puskák és galambok, Az aranykoporsó, A titokzatos birtok stb. Amikor sok-sok könyvem összegyűlt, a magyar és a világirodalom szétvált, aztán lett külön sora a kortársaknak és külön a klasszikusoknak. Magyartanáromnál (aki akkor született, amikor Ady Endre meghalt) szintén így álltak a könyvek, mutatta, balra van az élők polca, jobbra a halottaké, én meg nevettem magamban, mert nála Passuth László az élők között volt. Hasonlóan fluid az erdélyi magyar versus magyar magyar felosztás is, mert mondjuk Kaffka Margit vagy Méliusz József hova tartozik? Nem csoda, hogy folyamatosan lanyhult bennem a szortírozókedv. Ebben az írásban mégis külön polcra pakolom tizenegy ma élő író egy-egy könyvét, kedvenceimet, tornasorban, vagyis a legmagasabb gerincűvel kezdem.

Terézia Mora: A szörnyeteg (fordította Nádori Lídia)

Fordított Orfeusz-történet, mert bár itt is a férfi indul a nő után a túlvilágra, valójában a nő akarja őt visszaszerezni. Ezen kívül magában rejt egy bonyolult fordítói problémát is. Ezekkel a mondatokkal ajánlotta Kamilla, aki szintén ösztöndíjas volt ugyanabban az alkotóházban. Hosszú csendekkel, mélyről felszakadt sóhajokkal mesélt róla. Elkezdte Flora történetével, de aztán túladagolta az eseményeket, olyasmiket is közbeékelt, amikről nincs szó a könyvben. Ez akkor derült ki, amikor én is elolvastam. Olvastam, és közben Flora mellett megjelent Kamilla, Darius mellett Iván, a hűtlen férj, akit Kamilla kétségbeesetten vissza akart szerezni. Rájöttem, ez mindig így van, a könyveket szereplőik alteregóival népesítjük be. Na és a fordítói probléma? A könyv németül íródott, de vannak benne magyar részek is. Ha a német mondatokat magyarra fordítjuk, logikus volna, hogy az eredeti magyar mondatokból németeket csináljunk. Igen ám, de akkor az veszne el, amit a sajátos magyar lejtésű mondatok hoznak magukkal. Mi legyen? Fogas kérdés, amely egyszer csak, olvasás közben nyomtalanul felszívódott, és kiderült, annak ellenére, hogy a magyar megmaradt magyarnak, a könyv működik. Nemcsak tipográfiájában, hanem nyelvében is különvált a két rész. Két párhuzamos folyó, amilyen a Rajna és a Szajna, vagy a könyvhöz illően az Ararát tövében elfolyó Araksz és Karaszu.

Karl Ove Knausgård: Hajnalcsillag (fordította Kúnos László)

A Károlyi Csaba menedzselte Ex libris-rovat az Élet és Irodalomban maga is egy-egy válogatottról szól, csak nem 11 hanem 4 játékosból áll. Az ő felkérésére kezdtem Knausgård Évszakok című sorozatát olvasni, majd miközben írtam a „kolumnát”, elém került egy recenzió az új opusról, a Hajnalcsillagról. Megdöbbentett, hogy a szerzőt ábrázoló fotón hófehér hajú, ráncos arcú öregembert látok. Ekkorát változott volna pár év alatt? Volt egy kiemelt idézet is a kép alatt, olyasmi, hogy ha az ember ír, akkor oda kell lemennie, ahol a fájdalom található. Döbbenetes volt az írói alakváltás, de mégis egyezett az idézet tartalmával, és ez az egyezés is a fájdalom felé konvergált. Ellenben, miután elolvastam a könyvet, megállapítottam, Knausgårdnak nem az eleven fájdalom közvetlen ábrázolása a célja, ahogy mondjuk Francis Baconnak. Van egy-egy tekintet, amely átsiklik az ablakra, sőt, azon túlra, és észreveszi a távolban a tenger vizén ringó hajót, vagy a falevelek hegyén meggyűlt vízcseppet. Van egy-egy mozdulat, amely két mozdulat közé ékelődve feltárja a mélyben nyugvó végtelen bizalmat. Knausgård nem a fájdalomról ír, hanem a fájdalom ellen. És bár úgy tűnik, a megjelenő csillag a Gonosz hatalmának a jelképe, nem a reménytelenségről ír, hanem a reményt felkínáló lehetséges jövőről.

Jonathan Franzen: Javítások (fordította Bart István)

Szabó Robi kollégámtól kaptam kölcsön még az egykötetes korábbi kiadást. Ő szorgos olvasó, mindenre kíváncsi kolléga, jól lehet az irodalomról beszélgetni vele. Lelkesedett a könyvért, a fordításért is odavolt. Aztán pár hónap múlva Éva Fulbrightjával Berkeleybe költöztünk fél évre, és a közelünkben lévő könyvesboltban beharangoztak egy Franzen-találkozót. Annak ellenére, hogy én személy szerint rettegek, ha nyilvánosan kell a könyveimről beszélnem, szeretek író–olvasó találkozókra járni. Ott voltunk Amerikában, és a frissen olvasott Franzen-regény még jobban kitágult és beszippantott. A Csendes-óceán, a sziporkázó kaliforniai sivatagok nyugalmában ráéreztem arra a humánumnak nevezett szelídségre, ami jelen van mindenütt, az ember nélküli világban is. Melville, Jack London, Steinbeck regényeiben még ellenségesnek tekintették az úgynevezett természetet, Franzennél és kortársainál ellenben védelemre szoruló, sebzett óriás. Buldózerektől felszaggatott föld, favágóktól eltiport erdő. Szóval Franzen érkezett egy péntek délután a Shattuck sugárúti könyvesboltba, de mi pont akkor a Leonard nevű tóhoz voltunk meghíva, egy erdőmélyi tanyára, ahova kóddal nyitható kapun keresztül lehetett másfél órás út végén bejutni, ősi fák és az ember közeledtére alig mozduló vadállatok között autózva. A fák akkorák voltak, hogy egészen eltörpült alattuk a tó. Utólag nem tudom megmondani, hogy csak három napot vagy több évet maradtunk-e ott. Azt sem tudom, miket mesélt Franzen a találkozón, de abban az erdőben megértettük, miért változnak meg villámcsapásszerű váratlansággal könyvének hősei, amikor a természettel találkoznak.

Richard Powers: Égig érő történet (fordította Barabás András)

Szintén a Shattuck sugárúti könyvüzlethez kötődik, onnan vásárolta meg nekem Éva 2018 karácsonyára. A könyv is egy születéssel kezdődik, egy gesztenyefa születésével. Bár nem vagyok biztos benne, hogy a születés a fáknál is ugyanúgy elkülöníthető a fogamzástól, mint az embernél. Vagy ahogy a könyveknél. Mert egy könyv is akkor születik meg, amikor kijön a nyomdából, viszont a fogamzását előidéző aktus jóval korábbi. Egyébként tudni lehet, hogy Powers kiköltözött egy erdőbe, ott írta a könyvét, állandó párbeszédben a körülötte magasodó fákkal. Kétszáz évvel korábban Henry David Thoreau, a Walden szerzője is kivonult az erdőbe, de ezt ő polgári tiltakozásnak szánta, Powers viszont egy kutató alaposságával és egy szerzetes szenvedélyével tanulmányozta szemlélődésének tárgyát. Nála az erdő a környezetével kommunikáló, kérdéseket feltevő, válaszokat adó organikus képződmény. A regény maga is ezt a szerkezetet követi. Ahogy a különböző sorsok egymásba szövődnek, ahogy a lelkek összenyílnak, az erdőhöz hasonló univerzum alakul ki. Nem véletlen a szerzetes-hasonlat: Powers legtöbb szereplőjében van valami vallásos áhítat és eltökéltség, olykor tébolyhoz közeli elhívatottság, amely végül képes átcsapni a boldogság regiszterébe.

Mircea Cărtărescu: Vakvilág. A bal szárny (fordította Csiki László)

A Látónál 1991-ben összeállítottunk egy román tematikájú lapszámot, akkor került elém először Cărtărescu, és lenyűgözött a nyelve, örvénylő szókincsével, fergeteges dinamikájával, időbeli tágasságával. Letaglózóan ismeretlen volt számomra, jóllehet a kötelező sorkatonai szolgálat óta elég folyékonyan beszélek románul. Cărtărescu nyelve élő hálózat, járatokkal, különféle szálakkal átszőtt képződmény, akárcsak Powersnél az erdő. És nála is megvan a vallásos hit izzó lávafolyója, amely sosemvolt formákban fröccsen a partra. A könyv eredeti címe Orbitor, ami magyarul „vakító”. Vallásos könyvnek is lehetne nevezni, jóllehet nem annyira a román ortodoxiához áll közel, mint inkább a buddhizmushoz, mindenesetre egy olyan valláshoz, amely a kegyelmet akkor kínálja fel, amikor elszakadunk a világtól és önmagunktól: eksztatikus lebegés, beleolvadás a mindenségbe, mondhatni ez érzéki és humánus embertelenségbe. Cărtărescuval többször is találkoztam, közvetlen, szívélyes figura, de amúgy megközelíthetetlen: beleolvad, elérhetetlen távolságba jutva belevész a végtelenbe.  

Peter Handke: Az ismétlés (fordította Tandori Dezső)

A kolozsvári antikváriumban vásároltam semmit nem tudva a szerzőről. Az egyik legfontosabb könyvem lett, rendszeresen elolvasom. A Musil által megírt kornak, a tulajdonságok nélküli ember korának az elhagyása, a káosz előtti világ keresése, illetve ennek a keresésnek a naplója, a kereső én bensőséges vallomása és itineráriuma. Most, ellenőrizve a könyv adatait, meghökkenve fedeztem fel, szinte mindegyik recenzens fanyalog, lassúnak, erőltetettnek, túlírtnak mondja, kifogásolja Tandori fordítását: „a lelki nyugalmat lélegzetfojtott dermedet váltja fel”, ez miféle manír?, kérdi valaki, ez az „öncélú, erőlködő költői nyelv” egyáltalán nem illik a handkei realisztikus prózához. Valóban, fotószerűen pontos leírásokat olvashatunk mezőkről, domboldalakról, szobabelsőkről, öreg bútorok fényesre koptatott sarkairól és így tovább, de ami azt illeti, nincs olyan, hogy realisztikus próza, nincs már legalább kétszáz éve. Talán soha nem is volt. A több mint négyszáz éves Don Quijote sem realisztikus, hiába olvasunk benne olyasmiről, mint amikor Rocinante kiengedi beleiből a levegőt. Amikor vasárnapi ebédek után gyermekeimnek felolvastam a Don Quijotét, ennél az epizódnál lelki nyugalmukat lélegzetfojtott dermedet váltotta fel, hogy aztán kitörjön belőlük a térdcsapkodó nevetés.   

Christina Viragh: Áprilisban (fordította Hajós Gabriella)

Ilma Rakusa, Zsuzsanna Gahse, Christina Viragh a legismertebb svájci írók közé tartoznak. Németül írnak, ugyanakkor a magyar nyelvhez való kötődésük jól érzékelhető. Az első svájci magyar író, akinek a könyvével találkoztam, Agota Kristof volt. A nyelvcsere fontos tartozéka az ő prózájának is. Beckett egyik híres esszéjében a nyelvváltást (angolról franciára) a nyelvi sztereotípiák kiiktatásának tudatosan választott eszközének nevezi, a fenti íróknál viszont a váltás életrajzi: gyerekkorban kerültek magyar nyelvi környezetből németbe, illetve franciába. A múlt, a történelem mint téma Handkéhoz hasonlóan e kiszakadás miatt is vált a szemlélődés tárgyává. De a múlt nem adatgyűjtemény, az írás nem egy levéltári kutatómunka bemutatása, nem memoár, hanem az új perspektíva keresése. Egy új tekintet megtalálásának a vágya. Viraghnál alap a közelre élesített érzékelés. A fű hullámzása, egy fáskamra meleg lehelete, egy ablakon tükröződő fénypont, egy testek illatát őrző szoba... És az olvasás során hirtelen egyértelmű lett számomra, hogy amit én a gyermekkorból hozott magyar hangnak gondoltam, tulajdonképpen az alapvető emberi dolgok hangja.

Michal Viewegh: Varázsos évek pórázon (fordította Szirmay Ágnes)

Petr Borcovectől hallottam Viewegről, csodálta, felnézett rá. Petr is DAAD-vel volt Berlinben, minden reggel az ablakom alatt ment el a lányaival, vitte őket iskolába, oviba, de igazából csak akkor ismerkedtünk össze, amikor a búcsúpartiját tartotta. Hajnalig beszélgettünk a hátsó szobájukban, félrehúzódva a népes társaságtól, mindketten törve a németet, épp ezért csiszolatlanul őszintén, a korról, a kortársainkról, önmagunkról. Ott mesélte el, hogy ő a mai napig megőrizte magában azt a gyerekkori hitet, hogy az emberből, amikor megszületik, hiányzik a rossz, az csak úgy rátapad, mint a kosz, le lehet mosni. Ekkor hozta szóba Viewegh regényét. Bevallotta, többször felzokogott, miközben olvasta, ha csak visszagondol rá, zokoghatnékja támad, abba is hagyja az emlékezést, mert nem akar előttem sírva fakadni. Aztán kicsit mégis sírt. A könyvet a fordítótól, Szirmay Ágitól kaptam, valamilyen könyvbemutató után felmentünk hozzájuk, és akkor adta ajándékba. Vidám könyv, sokat nevettem rajta, kicsit csodálkoztam Petr könnyein. Aztán, amikor elértem ahhoz a részhez, ahol a prágai tavasz leverését követő egyik temetésen a nagybácsi elszavalja Shakespeare 66. szonettjét, Fáradt vagyok, ringass el, óh Halál!, Az Érdem itt koldúsnak született, És hitvány Semmiségre pompa vár, én is sírva fakadtam. 

Michel Houellebecq: A térkép és a táj (fordította Tótfalusi Ágnes)

A Látó fennállásának egyik fontos éve volt, amikor Dánél Mónika és Pieldner Judit írtak a Klikkrec rovatba. Kinyitottak egy távolabbra néző ablakot. Sekélyessé válik minden, ha a periféria centrumnak képzeli magát. Érdemes kikeresni az írásaikat, azokból is egy világverő válogatott áll elénk. Houellebecqtől addig csak egy verskötetét ismertem, egy berlini lánytól kaptam ajándékba, aztán továbbajándékoztam KAF-nak. Nem mondta, mit gondol róla, és ezt már nem is fogom tudni megkérdezni. Nekem tetszett. Houellebecq versei nagyon „pozitívak”, a jóság mint emberi entitás iránt szemernyi kétely nincs bennük. A prózája persze más, ahogy mondani szokták, komplexebb. Ami számomra különlegesen kedves, az a finoman adagolt sci-fi-íz, plusz konzisztens tudományosság, plusz francia humor, ami mentes az iróniától. Tiszta racionalitás, de érzelmek is kerülhetnek bele. Váratlan ajándéknak éreztem a könyvet, valahogy úgy, ahogy egyszer, amikor nagyapám éjjeliszekrényéről leemeltem Gide Pénzhamisítókját, és annyira meghatott, mind a könyv maga, mind az, hogy nagyapám efféléket olvas. A legjobb Houellebecq-műnek tartom azóta is. A másik világhírű francia író, Emmanuel Carrère viszont nem ezt, hanem az Elemi részecskék-et kiáltotta ki a legjobbnak.

Herta Müller: Szívjószág (fordította Nádori Lídia)

Kiss Noémi javasolta, jóval a Nobel-díj előtt, hogy fordítsunk és adjunk ki Herta Müllert. Akkor kezdtem őt olvasni. Aztán a berlini Literaturhausban hallottam Maria Tănaséról, a legendás román énekesnőről egy előadását, intellektuális remeklés volt. Az, ahogy Romániáról, a román nyelvről, romániai életéről beszélt, példamutatóan személyes volt, megható és elgondolkodtató. Egy olyan hazaszeretettel találkoztam, ami teljesen más, mint az erdélyi magyaroké. Az erdélyi magyar számára a haza elsősorban a népet jelenti, az erdélyi német viszont a tájat mindenestül, minden lakójával együtt szereti. Nem, a szeretetre is másik szó illik. Befogadás, kölcsönös beolvadás. Nincs mellébeszélés, félrenézés, takargatás. A Szívjószágban sikerül közel hoznia azt a korszakot, amit „átkosnak” szokás nevezni, sikerül érzékelhetően bemutatnia az éhínséget, a koszt, a szúró hideget, az ecetes sötétséget. Nagyon pontos mondatokkal. Kertész Imre, olykor Franz Kafka könyörtelen egyenessége juthat az eszünkbe. Annyira hajszálpontosan célba talál, hogy nincs szükség újabb mozdulatra. Feltárul a közös alap: egyfélék vagyunk.   

Ali Smith: Évszakok. Nyár (fordította Mesterházi Mónika)

Általános iskolás voltam, amikor a szexualitás okozta zűrzavarral együtt tanyát vert bennem egy univerzális káoszérzet. Nem találtam a helyemet. Úgy éreztem, hogy amennyiben nem figyelek, a testem részei elkószálnak, élni kezdik a maguk külön életét. Ali Smith-t olvasva visszatért a renitenskedő testrészek víziója. Regényeinek világa kavargó testvilág, fejek és karok, kezek és lábak jönnek-mennek. Társadalomkritikája ettől ideológiamentessé válik, nem liberális okoskodás, hanem természetes igény, testi óhajtás. A szobában van egy különálló fej, ide-oda bolyong, de estére elfárad, és babusgatásra vágyva bújik az ágyban fekvő mellé. A regények szerkezete is hasonló ehhez a csodálatra méltó kavargáshoz. Születésnapomra kaptam egy Kindle-olvasót, azon vannak rajta a Smith-könyvek is, és meg kell állapítanom, hogy ez az elektronikus forma nagyon illik hozzájuk: a virtuális térből előkavargó szavak galaxisokként összeállnak. Sőt, nem is szavak, hanem betűk tömörülnek össze, és az új jelentések gravitációs robbanások módjára alakítják át a teret. Külön élménye a Kindle-nek, hogy a szavakra rá lehet keresni. Az eredeti cím, a Summer nem csupán nyarat jelent, hanem mestergerendát, sőt, egy lófajtát is, amellyel apály idején óriási gereblyéket vontatva kaparják ki az iszapba ragadt értékes, ínyenceknek való kagylókat.  

A cikk szerzőjéről
Láng Zsolt (1958)

Író, szerkesztő. Legutóbbi kötete: Bolyai (Jelenkor, 2020)

Kapcsolódó
Világválogatott - szubjektív 11 a világirodalomból (Nádasdy Ádám)
Nádasdy Ádám (1947) | 2023.11.25.
Világválogatott - szubjektív 11 a világirodalomból (Moskát Anita)
Moskát Anita (1989) | 2023.10.21.
Világválogatott - szubjektív 11 a világirodalomból (Kun Árpád)
Kun Árpád (1965) | 2023.08.30.
Világválogatott - szubjektív 11 a világirodalomból (Szilasi László)
Szilasi László (1964) | 2023.05.06.
Világválogatott - szubjektív 11 a világirodalomból (M. Nagy Miklós)
M. Nagy Miklós (1963) | 2023.07.22.
Világválogatott - szubjektív 11 a világirodalomból (Bánki Éva)
Bánki Éva (1966) | 2023.06.17.
Világválogatott – Szubjektív 11 a világirodalomból (Bán Zoltán András)
Világválogatott - szubjektív 11 a világirodalomból (Turi Tímea)
Turi Tímea (1984) | 2023.03.25.
Világválogatott - szubjektív 11 a világirodalomból (Kiss Noémi)
Kiss Noémi (1974) | 2023.02.25.
Világválogatott - szubjektív 11 a világirodalomból (Háy János)
Háy János (1960) | 2023.01.21.
Világválogatott - szubjektív 11 a világirodalomból (Tompa Andrea)
Tompa Andrea (1971) | 2022.12.24.
Világválogatott - szubjektív 11 a világirodalomból (Takáts József)
Takáts József (1962) | 2022.11.26.