Senki sem mert volna komoly összegben fogadni rá, hogy olvasó felnőtt lesz belőlem. Esti mesét ritkán olvastak fel nekem, meg úgyis jobban behúztak a filmek és a számítógépes játékok. A kötelező olvasmányokkal küszködtem, nehezen koncentráltam a szövegre, az ujjammal követtem a sorokat, különben azonnal elkalandoztam, és egy oldal után már rohantam mást csinálni – életem első karóját arra kaptam, hogy felelnem kellett a Kincskereső kisködmön aktuális fejezetéből, és mivel nem olvastam el, megpróbáltam hozzákölteni a cselekményt. Az irodalomóráktól féltem, nekem a matekot könnyebb volt megtanulni: ott a végeredmény egyértelmű, vagy kijön az eredmény, vagy nem, itt nem tudtam, hogyan „kell” egy szöveghez nyúlni. Aztán viszonylag későn, olyan tizenkét éves korom körül ez megváltozott. Hirtelen beszívott a könyvek világa, és kiderült, hogy az olvasás lehet élmény is, nem csak elvárás, teher vagy nehéz szövegekkel való birkózás. Ilyen élmények mentén válogattam ezt a világirodalmi tizenegyest, nem pedig toplistaként – olvasói önéletrajz, irodalmi személyiségteszt, hozzávalók ahhoz, milyen olvasó (és író) lettem harmincnégy éves koromra.

 J. R. R. Tolkien: A Gyűrűk Ura (fordította Göncz Árpád, Réz Ádám, Tandori Dezső)

Azért tudom ilyen pontosan belőni a tizenkét éves kort, mert ennyi idős voltam 2001-ben A Gyűrű Szövetsége film bemutatásakor. Úgy ültem be a moziba, hogy azt sem tudtam, mi az a fantasy, és úgy jöttem ki, hogy ezt akarom csinálni. Pont egy iskolai bulira mentünk utána, és amíg a többiek Britney-re lötyögtek a tornateremben, én a zenét túlkiabálva próbáltam meggyőzni róla mindenkit, hogy ezt látniuk kell. Aztán fogtam az összes zsebpénzem (fogalmam sem volt, mennyibe kerül egy könyv), és

olyan rettegve mentem be A Gyűrűk Uráért a boltba, mintha cigit akarnék venni.

 Egy hétvége alatt lehúztam. Ez volt az első igazi, világot kizárós olvasmányélményem, amikor elfelejtek enni vagy aludni – később többször újraolvastam, akkor már jobban figyeltem rá, hogyan működik a mitológiája, a nyelvalkotása, a komplexitása, főleg egyetemen, amikor Tolkien-kurzust hallgattam, de úgyis az első olvasás marad a legemlékezetesebb.

Stephen King: A ragyogás (fordította Prekop Gabriella)

Az intenzív kezdet után viszont kicsit elvesztem. Már sejtettem, hogy a könyvek mégis nekem valók, de senki sem volt a környezetemben, aki tudott volna olvasmányokat ajánlani – ekkor már a kötelezőkkel is jobban álltam, még az Odüsszeiát is szerettem, de a tanáraink nem igazán készültek fel rá, hogy valakit a fantasy érdekel. A barátnőm viszont a bátyja polcáról ellopta A ragyogást, és úgy adta kölcsön, hogy „ezen be fogsz szarni, olyan ijesztő”. Csak az elejébe terveztem beleolvasni, hogy tudjam, miről szól, nem akartam eljutni a „beszarós” részekig. Aztán ott ragadtam – már akkor is éreztem, hogy ebben a sztoriban nem a mozgó sövényállatok a legijesztőbbek, hanem a széteső család, a bántalmazás, az alkoholista apa. Először jöttem rá, hogy az irodalom mennyi mindenről képes beszélni, olyan dolgokról is, amikről a felnőttek nem akartak beszélni egy tizenhárom éves gyerekkel. Pedig kellett volna. 

A horror megmutatta, hogy a világ pont olyan kegyetlen hely, amilyennek gyerekfejjel érzékeltem, csak nem volt szabad kimondani.

Szinte a teljes King-életművet végigolvastam utána a könyvtárból, és utólag visszanézve talán A Setét Torony-sorozat hatott rám legjobban, amely felrúgott minden zsánerszabályt, keverte a sci-fit, fantasyt, westernt, horrort és ezek minden alkategóriáját, de King miatt tanultam meg hamar, hogy a rettenet mindig az ember, sohasem a szörny.

George Orwell: 1984 (fordította Szíjgyártó László)

Aztán a kronológia kicsit összefolyik a fejemben, de az biztos, hogy szinte beköltöztem a könyvtárba, és rátaláltam a klasszikus disztópiákra. Ha a horrort azért kerestem, hogy az emberi természet sötét oldalával ismerkedjem, a disztópiákat a társadalmi folyamatok jobb megértésért – mikor, ha nem dühös kamaszként, amikor még olyan erős az igazságérzetünk, és először vesszük észre, hogy a világ „rossz hely”. A Szép új világ, a Fahrenheit 451, az Állatfarm, A szolgálólány meséje vagy a Védett férfiak mind tizenévesen csúsztak le, de a legnagyobb hatást az 1984 tette rám az örökös megfigyelésével, a nyelv és a valóság átírásával. A mai napig beleborzongok, ha eszembe jut az utolsó mondata.

Gabriel García Márquez: Száz év magány (fordította Székács Vera)

Tizenhat éves vagyok, a WestEnd tetőkertjében ülök egy padkán, tűz a nap, alig látom a betűket a papíron, ahogy kinyitom a könyvet, amit csak azért vettem meg, mert szerepel a nyári kötelező olvasmányok listáján, és újra és újra elolvasom a Száz év magány első oldalát, annyira szép. Ekkor már kifejezetten szerettem a kötelezőket is, A Legyek Ura, A nagy utazás, a Bűn és bűnhődés mind lenyűgözött, de a Száz év magány élményéhez egyik sem ért fel. Ráadásul a mágikus realizmus állt a legközelebb ahhoz, hogy tanórán kísértetekről és éveken át hulló esőről beszélhessünk – hiába olvastam ekkor már szépirodalmat és zsánert felváltva, a fantasyt vagy horrort el kellett dugnom a pad alá. Egyszerre éreztem önkényesnek, az egyik miért igen, a másik miért nem, és mégis volt bennem valami megnyugvás, hogy az a sok fura dolog, ami akkor már próbálkozó íróként is érdekelt, azért mégis lehet releváns.

Mihail Bulgakov: A Mester és Margarita (fordította Szőllőssy Klára)

Ha egy lakatlan szigetre csak egyetlen könyvet… A legjobbkor olvastam A Mester és Margaritát, gimnázium utolsó évében, és ezúttal már az irodalomoktatás sem tudott meggyőzni róla, hogy a Moszkvát felforgató Sátán meg a boszorkányok nem olvashatók fantasyként is. A mai napig a nehezen kategorizálható művek vonzanak; nem a skatulyák és határvonalak, hanem a kapcsolódási pontok érdekelnek akár elsőre össze nem passzoló elemek közt – emlékszem, mennyire meglepett itt például Pilátus története a huszadik századi Moszkva után. Az egyetlen könyv életemben, amihez fanfictiont írtam – mihez kezdenének Wolandék a mai kortárs Budapesten – egy irodalomórai fakultatív feladatra.

Susanna Clarke: A Hollókirály (fordította Heinisch Mónika)

Egy HR-es már rá is kérdezett volna, miért van ez a nagy lyuk az irodalmi önéletrajzomban fantasy téren: A Gyűrűk Ura után sokáig nem olvastam ilyesmit. Persze az is számított, hogy nem ajánlott nekem senki jó címeket, a könyvtár felszereltsége is hiányos volt, de igazság szerint nem kerestem még egy A Gyűrűk Ura-szerű történetet. Nem akartam újra elfekről meg varázstárgyakról meg sötét gonoszról olvasni (pedig közben épp ilyesmit próbáltam írni gimiben), sokkal jobban érdekelt, mi mindenre lehet még használni a fantasyt, mennyi kreatív világot és koncepciót lehet létrehozni vele. Ilyen volt

A Hollókirály – egy ál-viktoriánus regény, ahol a mágiát már csak teadélutánokon tanulmányozzák bölcsészek,

 míg egyszer csak vissza nem tér –, de választhattam volna ide az Amerikai isteneket is, mert nagyjából egy időben kerültek a kezembe. Pont az újdonságfaktora miatt vonzódtam a fantasyhez, és ezért is akartam ilyet írni, mert bármilyen elrugaszkodott világ megalkotható: nem kötött formulákat, hanem végtelen lehetőségeket láttam, látok benne.

Margaret Atwood: Guvat és Gazella (fordította Varga Zsuzsanna)

És ha már a disztópiáknál emlegettem, muszáj külön is kiemelnem Atwoodot. Sokáig őt neveztem meg, ha a kedvenc szerzőmet kérdezték (most már inkább kikerülöm a választ), és bár A szolgálólány meséjét olvastam tőle először, a Guvat és Gazellát szeretem legjobban. Ekkor már egyetem vége felé jártam biológia szakon, és olyan volt, mintha nekem írták volna: egyszerre okos benne a természettudományos vonal az emberi hajat növesztő birkákkal és más genetikailag módosított állatokkal teli jövővel, és erős az emberi oldal is. Hiába a pusztulásba rohanó világ, Atwood az egyéni sorsokra fókuszál, ami számomra olvasóként az ideális keverék.

Chuck Palahniuk: Fulladás (fordította Varró Attila)

A hírhedt Zsigerek című novellát olvastam először Palahniuktól egy netes kalózfordításban, és minden barátomat azzal terrorizáltam, hogy olvassa el – őszintén meglepett, miért akasztja ki őket valami, ami nekem ennyire… komfortos? Aztán jött a Harcosok klubja, akkor szerettem bele végleg Palahniuk nyers prózájába, groteszk szituációiba – furcsa lehet, de ez előbb-utóbb a skandináv minimalizmusig vezetett –, de a Fulladás ment igazán mélyre. A generációs elakadás, a megváltás vágya és lehetetlensége, a főszereplő estéről estére eljátszott fuldoklása csak azért, hogy valaki megmenthesse pont az az érzés volt, mint fiatal felnőttként fulladozni – a regény befejezése pedig olyan katartikus, mint végre lélegzethez jutni.

Alan Moore, Dave Gibbons: Watchmen – Az Őrzők (fordította Bárány Ferenc)

Mindenképpen akartam képregényt a listára, annyira meghatározónak érzem őket – mindig is érdekelt, különböző médiumok hogyan mesélnek el történeteket, mely eszközök hasonlóak, melyek különböznek és hogyan hathat ez vissza a prózaírásra. A Watchmen az első képregény volt, amit valaha olvastam, olyan tizenkilenc éves korom körül. Előtte szerintem a közelembe se került képregény, így vicces, hogy úgy szívott be a szuperhősös sztorik dekonstrukciója, hogy előtte sosem olvastam szuperhősös sztorit. De azt értettem, milyen árnyalt figurákkal dolgozik, akikben semmi hősies nincs, csak traumák, kiüresedés, fájdalom, kapcsolódásképtelenség, az emberfeletti erő pedig pont eltávolít az emberségtől. Rorschach mai napig a kedvenc antiszuperhősöm.

Lev Grossman: A varázslók (fordította Sámi László)

A listán szereplő legtöbb könyvet olyan 12-22 éves korom közt olvastam: a kamaszkori formálhatóság alkalmasabb a nagy megvilágosodásokra, és néha vissza is vágyom abba a naiv rácsodálkozásba, amikor még minden új és felforgató. Rengeteg kiváló könyvet olvasok, lenyűgöz a technikai megvalósításuk, a pontosságuk, az intellektusuk, de már nem formálnak annyira, mint ezek a korai élmények. A varázslók sem tanított újat a fantasyről, akkor már tudtam, hogy olvasóként és íróként is az érdekel, hogyan tud a spekulatív elem tükröt tartani a valóság elé, hogyan lehet a segítségével pontosabban beszélni az itt és mostról, de 

Lev Grossman regénye az antieszképizmus tökéletes kiáltványa.

Fogja a klasszikus eszképista toposzokat, mint a másik világba vezető portál vagy a mágikus varázslóiskola, és lerángatja őket a földre, eszközként használja arra, hogy az Y generációs elveszettséget ábrázolja. Azokról a felnőttekről szól, akik gyerekként azt a társadalmi üzenetet kapták, hogy bármi lehet belőlük, többre hivatottak, de a vágyott boldogság elérhetetlen – és ennek érzékeltetéséhez pont a generáció által rajongott fantasyket varázstalanítja.

Ted Chiang: Életed története és más novellák (fordította Galamb Zoltán, Huszár András, Juhász Viktor, Pék Zoltán és Török Krisztina)

A legfrissebb olvasás a listáról, és igazából mellé tehetném Chiang másik kötetét, a Kilégzést is. Viszonylag későn találtam rá a spekulatív novellákra, mert a hazai kiadás az utóbbi években próbálja csak behozni a súlyos lemaradásait.

Az Életed története… annyira lenyűgözött, hogy elhatároztam, nekem sosem lesz novelláskötetem.

 Minek, ha itt van Chiang. Aztán persze kipihentem ezt a megrázkódtatást, de a kötet továbbra is lenyűgöz: nincs egy határozott szervező koncepció, ami köré épülne, hanem mer sokféle lenni, megmutatni Chiang rendkívül széles repertoárját – rengeteg téma, zsáner, narráció, forma váltogatja egymást, bitang erős ötletekkel, amik egyszerre okosak és hatnak érzelmileg. A pokol mint Isten hiánya, a Szépségvakság: Dokumentumműsor és az Életed története a kedvencem ebből a kötetből, de az újból a Kilégzés című novella konkrétan tökéletes.