Az ilyen jellegű lista amolyan roppantul sűrített önéletrajz egyben. Hiszen perdöntő könyveink többnyire gyerek-, vagy kamaszkorunkban kerülnek a kezünkbe, mégpedig véletlenül vagy valaki(k) révén.

Meg hát legkivált tudatos életünk elején hajlunk erősebben arra, hogy átéljük azt a bizonyos Du mußt dein Leben ändern-élményt, amely Tóth Árpád fordításában ‒ ellentétben az eredeti Rilke-központozással ‒ nem sima ponttal zárul, hanem felszólító módban áll: Változtasd meg élted!

Az első könyvélményeink (hiszen még nem tudunk olvasni), zömmel nem az önálló olvasáshoz, hanem a felolvasáshoz kapcsolódnak. Szóval az élmény eleve társias jellegű, hogy nagyképűen utaljak Kant, Hume és Burke írásaira. Valaki ‒ ideáltipikus esetben az egyik szülő vagy családtag ‒ felolvasott neked valamit. Kábé így kezdődött a társadalmi életed ontológiája.

Nálam ez ‒ lévén amolyan totálisan deklasszálódott, bohém, operai „család” sarja ‒ nagyjából kimaradt; szemmel látható apám nem volt, miközben anyám az esti lefektetés idejét többnyire a budapesti Operaházban töltötte a kórus alt 2 szólamának erősségeként. (Aztán 1964-ben, a gyerekkórus tagjaként magam is csatlakoztam az operaházi csapathoz megpecsételve ezzel a „mi muzsikus lelkek, mi bohém fiúk” életvezetését.) 

Talán ezért is tanultam meg még jóval az iskola előtt olvasni. Hogy Kanttal szólva: társiatlanul legyek társias. Másként: hogy ne szoruljak rá a társiasságra. Mindenesetre a nálam tizenegy évvel idősebb nővérem megtette a magáét e téren, hiszen sokszor együtt tanultam vele, így aztán gyorsan jött az egyéni olvasás.

Feltehetően az már kevésbé általános, hogy nekünk, mostanában öregedő magyaroknak első perdöntő irodalmi élményeink nagyrészt világirodalmiak legyenek.

Nálam mindenesetre így történt: Arany János balladáin kívül nem ismertem elemi erővel rám ható magyar műveket, még népmeséket sem.

A felolvasás mellett a második általános motívumként talán azt nevezhetnénk meg, hogy kiskorunkban nem is annyira önálló, elkülönült művekkel, hanem inkább afféle szövegtestekkel, vagy szerzői jelenségekkel találkozunk. Ott volt például Jules Verne, pontosabban: Verne Gyula. Hogy ebből most a Nemo kapitány vagy A tizenöt éves kapitány, netán a Kétévi vakáció volt-e a perdöntő, azt nem tudni. Az egész hatott, úgy, ahogy van.

Grimm is, Andersen szintén, de utóbbitól már van egy kristályosodási pontom:

A rendíthetetlen ólomkatona

(Első magyar fordítása Szendrey Júliától származik; Petőfi özvegyénél a cím így szól 1858-ban: A szilárd cinkatona. Ha jól tudom, Vas István 1955-ös fordításában lett mindörökre rendíthetetlen az ólomkatona.) 

Egész biztosan állíthatom, hogy ez volt az első, elkülönült műalkotás, ami végzetesen megrázott és áthatott.

Aztán meg persze versek. Az első jól körülhatárolható mű a két homéroszi eposz volt, Devecseri frenetikus fordításában. Vagyis a lista második helyén, ezek állnak, de inkább az

Odüsszeia.

És ez persze magával hozta az egész görög mitológia megismerésének vágyát; ráadásul gyerekként eszembe sem jutott, hogy irodalmár legyek. Ha már elkerülhetetlenül fel kell nőni, akkor zeneszerzőnek vagy művészettörténésznek képzeltem el magam. Utóbbihoz nem lehetett eljutni a görög hitvilág ismerete nélkül. 

Későbbi legkedvesebb regényeim részben a Rilke-sort a katarzis alapmondatának tartó Lukács György révén jutottak el hozzám, mégpedig a Magyar Állami Operaház üdülőjében (más néven Stanci néni horgásztanyája), Balassa Péter és Radnóti Sándor közvetítésével. Bár ezt nem ők adták a kezembe, de egész pontosan a Német realisták című tanulmány-gyűjteményről van szó; ezt a számomra első, magyarul 1955-ben megjelent Lukács-kötetet (olyan fordítókkal, mint Eörsi István, Krassó Miklós) tizenhárom-tizennégy éves korom táján olvastam; persze nem teljes egészében, pl. az NDK állami himnuszát költő Johannes R. Becherről szóló esszét valahogy kihagytam – helyette az akkor még elsősorban regényírónak, illetve zenetudósnak készülő Balassa Péterrel beszélgettem arról, mennyiben laposodott el Bartók művészete az amerikai emigrációban…

De akkor nem Lukácsot, hanem

Émile Durkheim: Az öngyilkosság

című, magyarul először 1967-ben megjelent szociológiai alapkönyvét búvároltam. A jelenetet Radnóti ‒ aki akkor véletlenül éppen Vas István memoárjairól szóló első nagyobb kritikáján dolgozott ‒ így örökítette meg egy fülszövegben: „Balassa ​Péterrel nyaraltam az Operaház balatonfüredi horgásztanyáján. A sok nem-horgász közül föltűnt egy tizenhárom éves fiú, aki állandóan olvasott. Odamentünk hozzá, s megkérdeztük, mit olvas. Fölnézett ránk (a fűben hevert), s érintkezésünket rövidre zárni igyekezvén szárazon közölte, hogy Durkheim Az öngyilkosságról szóló művét.” Noha eléggé száraz értekezés, nekem sorsdöntő könyv volt. És bár régen nem vettem elő, tavaly váratlanul visszatért, amikor elkezdtem írni az Eleven romemlékek, avagy Használati utasítás öngyilkosoknak című, azóta is munkában álló regényemet.

A Lukács-könyvben bőségesen tárgyaltatott

Gottfried Keller: Zöld Henrik

című műve. Nem állíthatom, hogy Jánosy István remek fordításában katartikusan hatott volna akkor. Hiszen a józan svájci, polgári világ vadul idegennek tűnt. De persze a regénybeli Henriknek is megvolt a maga bohém korszaka, és a korán megözvegyült Judittal vívott szerelmi csatája minden volt, csak nem a bornírt mértéktartás diadala. Aztán mégis állandó olvasmányom lett, különösen Péterfy Jenő, kedvenc magyar (öngyilkos) irodalom-, és zenekritikusom révén mindmáig.   

Kár, hogy nálunk alig ismeri valaki; ha már Keller, akkor inkább döbbenetes novelláit idézik: Falusi Romeó és Júlia (Ottlik Géza fordítása); Ruha teszi az embert; vagy a dilettáns, ámde annál kombattánsabb irodalmat megsemmisítő szatírát: A csúffá tett szerelmes levelek. Nekem akkor is a világirodalom egyik orma.

És amikor az első kötet végén, a Judit forró csókjaitól elkábult nagykamasz Henriknek a „valódi” szerelme, Anna jut eszébe, és ezt maga Judit is észreveszi és nehezményezi, akkor a kései olvasónak meg eszébe juthat a Die Wahlverwandschaften (Vas István ismét telitalálat címadásával: Vonzások és választások), amelynek félelmetesen merész (1809!) szerelmi jelenetében mindenki a másikra gondol: „A homályban a benső hajlam, a képzelőerő azonnal érvényesítette jogait a valóság fölött. Eduard csak Ottiliát tartotta karjában, és Charlotte lelke előtt hol közelebbről, hol távolabbról a kapitány lebegett…”. Hogy Goethe jelenete Keller lelke előtt lebegett-e, azt nem tudom.

Nekem is csak most tűnt fel, és 1994-ben, a „házasságtörési regényekről” írt esszémben sem említettem meg. Viszont felhoztam másik két művet,

Ford Madox Ford: A jó katona

című regényét (Szíjgyártó László kongeniális fordítása), melynek a regénybeli narrátor által tervezett „eredeti” címe már mindent elmond: A világ legszomorúbb története.

Nem tartom lehetetlennek, hogy a német származású íróra hatott Goethe regénye. A terjedelem majdnem azonos; a tárgy ‒ vagyis a házasságtörés ‒ úgyszintén; Ottilia alakja egyértelmű árnyékot vett Nancy Ruffordra, mindkét éterien tiszta és mélyen vallásos fiatal lány megőrül a regény végére; itt Edward Ashburnham az egyik főhős, őt Goethénél Eduárdnak hívják, a két feleség, Charlotte és Leonora alakja között sem nehéz azonosságokat fölfedezni. De a legfontosabb a szövésmód, a tökéletes kamarazene, négy ember sorsának vonósnégyesszerű megalkotása egy hibátlan „menüettben” ‒ ez utóbbi Ford szava. És az esszémben persze roppant szerepet kapott még az

Anna Karenina

is; a kamaszkori megismerése után ezt legalább 10-15 évig (amúgy ünnepélyesen) minden évben újraolvastam. És ehhez kapcsolódott természetesen a másik eszelős orosz, Dosztojevszkij;

A félkegyelműben

fellépő Aglájába nem csak Miskin herceg, de e sorok szerzője is beleszeretett. Talán ez Dosztojevszkij művészetének legveszélyesebb vonása: olvasóit belerántja a maga fiktív, ám a befogadói által valóságosnak megélt világában. 

Thomas Mann: A varázshegy

című műve Kelleréhez hasonlóan nevelődési regény, de egyben annak paródiája is. Természetes, hogy Lukács szintén hosszan elemezte, ami azért is kissé groteszk, mivel Mann a regény egyik főalakját, Naphtát köztudottan Lukácsról mintázta, aki persze nem vett tudomást erről az írásában. Noha ez érthető, ha felidézzük, hogy (Eörsi István fordításában) hogyan jeleníti meg a figurát: „éles kis jezsuita és terrorista, a spanyol hóhér és pribéklegény a maga villámló szemüvegével”.  

A most az ötödik helyre került könyv rám talán éppen ezzel, vagyis a hihetetlen intellektuális légkörével hatott, amelyet legkivált a Hans Castorp lelkéért harcoló Settembrini és Naphta vitái idéznek meg. No meg a morbiditásával. Meg a zenei elemzéseivel. Meg a lappangó erotikájával. Meg még sok egyébbel.

Aztán jött Franz Kafka, de őt persze Lukács még rémálmában sem ajánlotta volna, éppen ellenkezőleg, hiszen a Kafka vagy Thomas Mann? című, 1955-ös esszéjében nem kérdés a válasz.

A per

mindmáig a legkedvesebb művem tőle, először a talán 1968-69 táján olvastam, de akkor még nem könyvalakban, hanem a Nagyvilág folyóirat 1963-as évfolyamában, amelyet egy horgásztanyai lány adott kölcsön. Az első mondat (Szabó Ede fordításában) mindent eldöntött, nem csak a regényben, hanem az olvasóban is. És egyáltalán: „Valaki megrágalmazhatta Josef K.-t, mert noha semmi rosszat sem tett, egy reggel letartóztatták.”

Ehhez szinte természetesen kapcsolódott az ugyancsak prágai Jaroslav Hašek csodája, a

Švejk,

amelyben Réz Ádám (aki állítólag e regény miatt tanult meg csehül…) zseniális fordításában ilyen mondatokat olvashattam és idézgettem folyton az ettől egyre ingerültebb ismerőseimnek: „Óberlajtnant úrnak alázatosan jelentem, megyünk a raktárba konzervet faszolni”. Vagy a vonaton, amikor Svejk gyanútlanul (?) megszólítja a civilben utazó, közismerten közlegény-faló „kopasz generálmajort”: „Bocsánat, de nem Purkrábek úrnak tetszik lenni a Slavia Bankból?”

De előbb egy másik, ugyancsak az operaházi horgásztanyán nyaraló lány ajánlotta könyv,

Flannery O' Connor: Minden összefut

című novelláskötete.

Az amerikai írónő nevét soha nem hallottam korábban, de félelmetes erejű, a leghétköznapibb helyzetekből apokaliptikus, mégis „sültrealista” rémálmokká átforduló írások valóban elemiek. És ma sem vesztettek erejükből, ha tavalyi újraolvasásom nem volt teljesen téves. A könyvet a kezembe adó, az 1980 szeptemberében öngyilkosságot elkövető fiatal lány rekviemje, életem egyik legelevenebb romemléke is ez a vékony, a Modern könyvtár sorozatban, Géher István, László Balázs, B. Nagy László, Osztovits Levente fordításában megjelent sötétkék kötet.

Szóval így fest a lista, nagyjából a megismerés időrendjében:

1. Hans Christian Andersen: A rendíthetetlen ólomkatona
2. A két nagy homéroszi eposz
3. Émile Durkheim: Az öngyilkosság
4. Gottfried Keller: Zöld Henrik
5. Thomas Mann: A varázshegy
6. Franz Kafka: A per
7. Flannery O' Connor: Minden összefut
8. Jaroslav Hašek: Švejk, egy derék katona kalandjai a világháborúban
9. Ford Madox Ford: A jó katona
10. Lev Tolsztoj: Anna Karenina
11. Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: A félkegyelmű