Nem voltam jó olvasó, sem lelkes. Mondhatni taszított az önsorsrontó irodalom és a nyelvi absztrakció. A történetek viszont teljesen elvarázsoltak. A könyveket pedig szenvedéllyel szeretem.

Még csak szótagolni se tudtam, sem énekelni, se verset szavalni vigyázz állásban (ez volt a gyerekkorom, vörös ünnepeken szavalás); mozogni szerettem, sportolni, futni, biciklizni: rohanni és szerepjátékokat űzni. A szabadságvágy nem a könyvekben lakott. Elbújni és titkos játékokat játszani, ahol a szülők nem láttak, ahol megszűnik a felügyelet. A felnőttek világától távol; nem, nem szerettem a felnőtteket. Egyenesen taszítottak, főleg, ha közösségi kötelező életet mímeltek. Az ájulás kergetett az iskolai ünnepség irodalmi részén (Katajev, Gogol és Benjámin László). A Kádár-korban vagyunk. A kisdobos és az úttörő mozgalom libabőrös világa, a mozgalom, igen, így mondják ma is, menekülésre késztet, a legjobb elfutni: május elseje, fegyveres erők napja, kitüntetések, díjak… Nem, az irodalom nekem sosem volt közösségi tényező, eljátszható élmény, szavalható értelem. A világ irodalma inkább csendes, intim és felszabadító, de magányos csendesség. Alámerülés egy vonzó, belső pokolba.

Vagyis kezdjük a gyerekkornál, az egészen kicsi gyerekkornál, ahol ébred a tudat és az érzékek birodalmának kapujába léphetek. A vágy: hogy a jót, az érdekeset, a vonzót megkülönböztessük a fájdalmastól és az érdektelentől. Hogy miért és hogyan szerettem meg mégis a könyveket, a mély emlékezetbe kell visszagyalogolnom. Olvasni tudás nélkül szerettem meg az olvasást. Ez az igazság: nem szerettem és nem tudtam olvasni. Mégis lenyűgöztek a könyvek; a hosszú, vastag, bőrkötéses regények, igen, itt van: A rendíthetetlen ólomkatona. Hans Christian Andersen (1). Ez a legkorábbi emlékem. Aztán a Fenyőfa, és a Borsószem Hercegkisasszony (ford. Rab Zsuzsa).

Vasárnap reggel van, tél, február. Karcos az ablakunk üvege, deres fagy. Odakint havazik, Holle anyó rázza a dunnát: megrakja a nagymamám a kályhát; az ágyban, paplan alatt, a nagyapám mellett érnek az első irodalmi hatások. Felolvas. És én ámulatba esem…

Olvasott ő regényeket, verseket, drámát, eposzt. Nem is hiszem, hogy különösebben odafigyelt volna, hogy nekünk, unokáknak gyerekkönyveket vegyen elő, vagy, hogy a könyvespolcán kifejezett „gyerekirodalom” lett volna. Könyvek voltak, könyvbirodalom. Volt ott minden, szépen, sorban: Balzac, Tolsztoj, Csehov (bíborvörös bőrkötésben), Thomas Mann, Sigmund Freud Álomfejtése (ford. Hollós István) vászonkötés, barna kötet, a polc harmadik sorában, Jung, Goethe, Stendhal, Voltaire, Grimm, Andersen. És krimik, angol krimik. Költészet: Balassi Bálinttól kezdve Baudelaire, Catullus, Homérosz, Seneca, Szent Ágoston, Rilke. Főleg a görögök, mert a nagyapám egy szótáron dolgozott. A szótár persze félbe maradt. Kockás, vastag füzet: a fiókban őrzöm, latin-görög orvosi kifejezések szótára, befejezni már nem tudta, meghalt rákban, de harminc oldal megvan belőle.

Párizs, Róma, Kréta, Szicília, Madrid (érdekes, német városokat sosem sorolt) és a spanyol irodalom. Cervantes (2) Don Quijotéja (ford. Győry Vilmos) volt a nagy mű: nagyapám azt mondta, ha ennek a képzelgő lovagnak a kalandos életét átvesszük, mire végzünk, felnövök és olvashatom egyedül a következő könyvet. (Ő még nem tudhatta, hogy nem különösebben szeretek majd olvasni, én az irodalmat hallgatni szerettem.) Az elmés nemes Don Quijote de la Mancha, 1605-ből. A könyv szaga, címlapja, illusztrációi: maga a művészet. A vonzó intimitás, a nevelődés első emlékei, egy különös érzékiség ma is, ha visszagondolok rá.

Iskolás leszek, megtanulok olvasni, nem élvezem, túl szigorúan veszik, hangos olvasás, szótagolás, nem megy (nagymamám tanítónő, még rátett egy lapáttal, hogy megijedjek). Minden más jobban érdekel az olvasásánál. Versenyszerűen sportolok, az úszógyerekeknek nincs ideje könyvekre napi két edzés mellett. De van egy úszótársnőm, Larissza, aki folyton regényeket olvas reggelente a 13-as villamoson, amikor zötyögünk ki Kőbányára, a Kőér utcába. Ő adta a kezembe Verne Gyula regényeit (3), és nem bántam meg, lapozgattam, olvastam, hosszabb-rövidebb kihagyásokkal. Már-már szenvedélyesen. Csíkos és pöttyös könyvek, hetedikes vagyok, amikor karácsonyra angol regényeket kapok, cserélgetünk, de nem falom őket.

Emily Brontë (4), Üvöltő szelek (ford. Sőtér István). Szelesdomb, vihar, szerelem, csalódás, dráma, halál – mindez lenyűgöző poétikával és meseszövéssel: „Heathcliff iránti szerelmem olyan, mint a sziklakéreg a föld alatt; kevés látható örömet nyújt, de nem lehet mással helyettesíteni. Nelly, én Heathcliff vagyok!” A visszafelé elbeszélt történet olyan csavaros, mint a matematika, vagy a fizika, amit jobban szerettem az irodalomnál. Közben már gimnazista vagyok, szenvedélyes olvasóvá érek. Felszabadító tárgy lesz számomra a könyv, mert egy új érzékiséget hoz: vidám, vad és szertelen. Titkos. Pad alatti élet. Az iskolán túl, nem kötelező anyag. Könyvek fénymásolatban a rendszerváltás után, megint mások a zúzdában. Az angol női regények szimpatikus és gyűlölt hősei, amiben sokkal inkább meglátom a felnőttek valódi, gonosz és kíméletlenül sunyi világát. És persze a szerelmes hős vergődése, ami érdekes módon annyira sosem izgatott, mint egy természetleírás. Szerettem volna tóvidéken élni. Nem az Alföldön. Nem a Kárpátokban. A női elbeszélések  már a gimnáziumban elég nagy hatással voltak rám.

A következő mű monumentális, szürreális és viktoriánus: Lewis Carroll (5): Aliz Csodaországban. (Ford. Varró Dániel és Varró Zsuzsa) Közben anya lettem és ez immár nem csak saját élményem, hanem a közös olvasás a kislányommal, aki épp annyi idős, mint a könyv főhőse. Aliz Adél: utazása a paradoxonok világába lenyűgöző élmény mind a kettőnk számára. Maga az olvasás próbája, a megérzés, az azonosulás és a világ megismerésének furcsa szemszöge. (A bőrünk mindig összeér a közös olvasás közben.) Görbe tükör. Eleinte fura, absztrakt és szürreális jelenetek követik egymást, akár a Holle anyóban, egy mélységes mély kútba kerülünk, mint ahogy a József és testvérei (Ford. Sárközi György és Káldor György) is indul Thomas Mannál (6).

Akkor legyen Thomas Mann a hatodik a listán.

Nemrég meghívtak egy rádióműsorba, ami Egyiptom irodalmi feldolgozásáról szólt. Kérték, hogy olvassam el újra a József és testvéreit és beszélgessünk a könyvről. Váratalanul ért a felkérés, Thomas Mannt évtized óta nem vettem a kezembe, és nem is vágytam rá. Unalmasnak és túlbeszéltnek gondoltam, vontatott, rideg világnak. Először le akartam mondani a szereplést. De mielőtt visszamondom, azért belenézek a regénybe, gondoltam, mert különben nem volnék tisztességes, és elkezdtem olvasni József modern történetét: a példázatát, a bukásait, a gyűlöletet, a homályos felemelkedést és a szolgálatot az aszkéta alázatról: a küzdelmet, amit egy emberélet vív. Minden ott volt benne, amiért érdemes irodalmat írni és olvasni, egészen lenyűgözött, nem bírtam letenni – éretté váltam, az, ami fiatal koromban nem fogott meg, ott volt előttem, egy olyan moralizálás, ami egy ember példája és nem felülről jön, nem készen kapod. Miközben sodort a regény történelmi tudása és a mitológia, maga a történet elmondása, a helyszínek, a királyok, a nép haragja… azonosultam a jelenetekkel.

Ágota Kristóf (7) (Kristóf Ágota) Nagy Füzetét, ezt a svájci francia nyelven írt sűrű, briliáns művet minden évben tanítottam az egyetemen. A Nagy Füzet nem a polcom sarkában ül, a letűnt kánon porfelhőjében, az eladó vagy elcserélendő könyvek között. A nagy könyvek gyűjteményében van, hogy könnyen hozzáférjek. Ezt is a nagyapámtól tanultam, akinek nem tematikus könyvtára volt, hanem kézenfekvő rendezői elve. Többször olvasott könyvek polca. Ide rakom a vékony köteteket, amik valamikor nagy hatással voltak rám, papír is van benne, jegyzetek, meg vázlat, szótár, és kisebb átrajzolt regénytérkép a szereplőkkel. Por nem ül rajta, rendszeresen fogdosom, megszaglászom. Ennek a prózának szegényszaga maga a lelketlen gazdagság. Szerzője sokaknak totál ismeretlen, vagy jobban ismert külföldön, mint nálunk. (Cserébe egy mai regényíró-robot biztosan nem tudná elkészíteni belőle korunk fesztiválos bestsellerét.) Nagyanya, a szukafattyak és nyúlszáj világa utánozhatatlanul radikális.

Éppen úgy radikális az a költészet is, amit Ágota Kristóf mellett tárolok: Paul Celan (8) versei. A Nyelvrács és a Halálfúga. Tangó, tánc és halál. A beszéd lehetetlenségének költője. Német, francia, román és magyar nyelven (Marno János és Lator László fordításában). (Mégis beszélt.) A csernovici szóköltőnek köszönhetem, hogy sosem lesz felhőtlen a viszonyom a költői nyelvhez, az irodalom anyagához. A hang értelmetlen csábításához: a szó nem evidens létező. Celan életét Párizsban élete le, öngyilkos lett. Neki köszönhetem, hogy bejártam a mai Ukrajnát még a kétezres évek elején: Galíciát, Bukovinát, Odesszát. Amiből aztán a Rongyos ékszerdoboz útikönyvem született: a táj, a sebzettség és a nyelvi redukció furcsa érzelmi gazdagság itt. A költészetbéli szorongás, a háború és az irodalom feloldhatatlan ellentétét mutatja be, ami végül a teljes elnémulás és a nem-beszéd aktusa. Aktuálisan megrendítő.

Éppúgy, ahogy W.G. Sebald (9) Austerlitz című regénye (ford. Blaschtik Éva), egy közép-európai ember háborús sorsvesztéséről és identitásának kuszaságáról, vagyis lehetetlenségéről szól. Egy antiidentitás politikai kultuszkönyve lehetne. A szemlélődésfilozófia teljes bukásával ér véget ez a nagyszerű regény. A modern próza kiúttalanságáról is szól. Ebből a könyvből megtanulható, hogy aki az emlékezettel (a múlt apró részleteivel) szembesül, nem bírja el a terhét. A mű végére világossá válik: a regény sorstalan főhőse maga Austerlitz (egy apátlan örökbe fogadott), a vele való megismerkedése az olvasónak (és az elbeszélőnek) egy újabb bizonyíték arra, hogy a gondolkodó, szemlélődő emberek magányos farkasok; múlttal való szembesülésük pedig feldolgozhatatlanul tátongó, mély sebet okoz, mely – nem kis részben − egyébként saját, személyes életükből, történetükből fakad, nem is annyira valamiféle univerzális filozófiából. Igaz, az intellektus a regényben régimódi (gyűjtögető, klasszikus szemléletű), de a száműzöttség, a tudás megszerzése és a hatalmas szakadék a világ és az én között nem annyira az. Ezek súlyos, mindmáig feldolgozatlan, aktuális problémák. Ha a magyar irodalomból kellene az utóbbi évekből példát hoznom, rögtön Györe Balázs regénye jut eszembe, a Halottak apja, és folytatása, az Apám barátja. Fájdalmas érzelmi és intellektuális magánya a szocialista, diktatórikus Magyarország (amúgy elég friss) értelmiségi korképét tükrözi. De Kertész Sorstalanságának olvasója is hasonló végkövetkeztetésekre juthat. Semmi se közös és semmi se egyéni.

Mozaikok, cserepek, üvegszilánkok és kívülállás. Sylvia Plath (10) Az üvegbúrája (ford. Tandori Dezső), amit most kezdtem el a napokban olvasni… azért hozom ide, mert ez a többedik olvasásom, annyira elementáris élménybeszámoló ez az életrajzi próza (?) a fájdalomról, a leírhatatlanságáról és a közvetíthetetlenségéről, szűkszavú, elhalkuló és közben kiabál, ordít. Hogyan lehet prózában beszélni? Ilyen közvetlen, késszerű szúrásokkal is születhet irodalom, aminek a vége hasonló Celan vagy Sebald elbeszélhetőségbe vetett bizalmatlanságával, ami végül az elnémulás, az irodalmi én halála, öngyilkolászása. Modern redukció: nincs többé írás, próza, beszéd. Az elbeszélés valójában: monománia. (Herta Müller prózája ilyen monomániás. Mindig mindenhol ugyanarról ír.)

Itt abba is hagyhatnám könyvek, művek sorolását. De valami még eszembe jutott. Post Scriptum. Pár éve került a kezembe Ilma Rakusa (11) verseskötete, a Love after Love. Éppen Svájcban jártam, amikor találkoztam vele. Kevés ilyen erős versciklust olvastam női szerzőtől a szerelmi csalódás kifejezhetetlenségéről, a kétnyelvű kötet (német és angol) a celani hagyomány újraírása volt számomra. A beszéd és a nyelv új redukciója. Végül Morcsányi Géza igent mondott a kötetre és megjelent a Magvetőnél. Az egyetlen irodalmi fordításom. Lehet, hogy ez már így marad. És nem bánom, Nádas Péter utószavával. A világirodalom fordításirodalom, még nem tudhattam nagyapám ölében, hogy a szavak nem a szerző szavai, és a történetek átnyújtása, áthajlítása, megírása végül is mind magyar szerzők munkái voltak, „világirodalom”.