Kamaszkoromban nagyon érdekelt a szépirodalom – a társadalmi fortyogások és az emberi lélek gyötrelmeinek megjelenítőjeként még mindig érdekel, de önmagában és mindenestül már kevésbé –, ezért az elemi és meghatározó irodalmi behatásokat szinte kivétel nélkül a tizenkét és tizenkilenc éves korom között olvasott művek okozták, mintha a hormonok tánca úgy felpörgette volna az olvasásélményt, mint valami pszichoaktív szer. Feltehetőleg pontosan ez történt.

Az efféle listázástól elválaszthatatlan sznobizmus egyszerre vonz és taszít. Én is más akarok lenni, mint az összes többi ember, szellemi választásaimban kifinomult és egyedi. De aztán megjelenik előttem a kritikus alakja – íróként természetes ellenségem, alkalmi ítészként legrosszabb énem –, aki választásaiban, sorrendjeiben, kihagyásaiban akar megtestesülni, ezzel döngöli le az alkotó embert, manipulálja az olvasót.

Világválogatott? Na hiszen. Hirtelen más tizenegyes csapat nem jut eszembe, mint az Andersen-mese vadhattyúi. Azok is pont tizenegyen vannak, a mese hősével együtt pedig tizenketten, ami legalább már egy varázsszám, főleg a tizenegyhez képest. Lehet ez az egyik a sorban, időrendben pedig az első: Andersen meséi. Beszélő, emlékező, lelki életet élő tárgyak, növények, állatok, akik érzelgős monológokat adnak elő, vagy memoárjukat fogalmazzák a veszteség és elmúlás biztos tudatában. Hiába szavaltam passzusokat háromévesen a János vitézből, azzal csak a memóriámat edzettem. Ha Ezópusz állatmeséit nem számoljuk, Andersen nyomasztó történeteinek hangulatától legyintett meg először a világirodalom. Aztán jött

…a fiúk lelki élete.

Most, hogy az ifjúságom már évtizedek távlatába került, nyugodtan kezdhetek azzal egy mondatot, hogy „az én időmben”. Szóval az én időmben még nehezebben lehetett a világirodalmi klasszikusok között kamaszlány-narrátorral futó történetet összegereblyézni, de én beértem kamaszfiúk lelkének megismerésével is, különösen annak fényében, hogy egyes szellemi eltévelyedéseim miatt együtt tudtam velük érezni, ugyanakkor a jövőre nézve felettébb megnyugtatott a tudat, hogy a világban léteznek olyan fiúk és férfiak, akiknek a lelke úgy reszket, mint a félbeszelt franciakrémes a cukrászda teraszán. Mindez még a „snowflake-generáció” színre lépése és a feminizmus harmadik-negyedik hulláma előtt történt, ezért is fontos hangsúlyozni az időtényezőt.

J. D. Salingertől a The Catcher in the Rye (Zabhegyező? Rozsban a fogó?)

volt az első könyv, amit angolul olvastam el – talán egy Agatha Christie-krimi előzte meg –, és bizonyára ez is emelte a fényét, ami persze mostanra kicsit megkopott. De a New Yorkba ellógó Holden Caulfield helyzete az egyik legvonzóbb kamaszfantázia: az ember lelép az iskolából, a szüleinek fogalma sincs róla, hol van, ő pedig elképzeli, hogy felnőttként más – szebb, teljesebb, igazabb stb. – életet él majd, mint a nagyszámú hülyék a környezetében.  

Edward Stachura: Szekercelárma

Ezen a nyomvonalon haladva a fentieket egy felnőtt férfi életére is kiterjesztve, aki nem egy nagyvárosba, hanem az erdőbe menekül, az erdő pedig az 1960-as évek szocialista Lengyelországában található. Mit jelent ez? Kimondatlan és kimondhatatlan feszültséget, elvágyódást, lemondást. Kissé váratlan elem a fizikai munka és a természet ünneplése, ezt külön szerettem benne, a szocreál hippifesztet. A szerzőben – és így narrátorában is – van valami egy szentből, annál is inkább, mivel Edward Stachura 1979-ben, negyvenkét évesen öngyilkos lett. Akkoriban nagyon felnéztem az öngyilkosokra, de most már lehúznám a listámról Sylvia Plath Üvegburáját és Szerb Antaltól az Utas és holdvilágot is, mert a túléléshez egyik sem fegyverez fel. Ami viszont igen, az

Sue Townsendtől A 13 és ¾ éves Adrian Mole titkos naplója.

A Thatcher-korszakot és a kamaszkorát egyszerre átvészelni igyekvő fiú gyötrelmei egy írónő tollából: színtiszta gyönyörűség, még harminc év után is, mikor egy bécsi bolharaktárban megtaláltam angolul. Hogyan lehet Adrian Mole-nál is cikibbnek lenni? Ez még nekünk, az olvasóknak sem mindig sikerül a mindennapokban. Talán az irónia jobban tartósítja a testi-lelki szenvedéseket, mint bármi. Megérleli őket, új minőséget ad hozzájuk. És a fogadalom, amit másokkal ellentétben nekem mindig, minden körülmények között sikerült betartanom: „nem idegeskedem a farkam mérete miatt”.

A reménytelen

mappa tartalma is izgatott, így Alekszandr Szergejevics Puskin Anyeginje is.

Ezért a kötelező olvasmányért tényleg képes voltam rajongani, a memoritert is könnyedén tanultam meg, máig emlékszem rá részletekben. Akkor hirtelen rádöbbentem, hogy nem csupán a hatalmas Szovjetunió létezik, gyermekkori kultúrafogyasztásom és az iskolai oroszórák során belém szivárgó erőszakos propagandájával – ami egy nap olyan hirtelen ért véget, mintha nem is lett volna –, hanem a hatalmas orosz irodalom is. Ma sincs máshogyan, egy ország politikai rendszere és kultúrája a szimpátia szempontjából különválasztható (amúgy elválaszthatatlan). Sokáig Tatjána voltam, most már Anyegin vagyok, de ez az olvasmány mindig ugyanazt a beteljesületlen sóvárgást hozza ki belőlem: hogy soha nem tudtam, és soha nem is leszek képes verses regényt írni.

A coming-of-age,

azaz a fejlődésregény is elengedhetetlen, többféle alzsánerével, de ezúttal már a női lét kihívásaira összpontosítva. Maggie Tulliver utál fésülködni, kézimunkázni sem akar, hanem inkább olvasni szeretne – nem kellett hozzá sok, máris bevonódtam a történetbe.

George Eliot: Vízimalom (Mill on the Floss)

című regényében, ahogyan egy rendes tizenkilencedik századi nagyregényben illik, teljes közösségek mozognak, és visszafogott tempóban hömpölyögnek az események. Maggie a szerző eszményített énje, a férfiak számára érzékileg és intellektuálisan egyaránt vonzó tizenkilenc éves lány, míg Mary Ann Evanst (George Eliot eredeti neve) vitán felül mindenki meghökkentően csúnyának látta. De ha beszélni kezdett… és ha írt… Azonban hősnője akkoriban mégsem lehetett lóarcú és nagy orrú, ugyanakkor elképesztően művelt, szellemes és filozofikus hajlamú nőszemély. Éppen elég Maggie kívülállását azzal jelezni, hogy a haja sötét, és rakoncátlanul göndör. A történet végét képes voltam úgy olvasni, mintha egy titokzatos rejtély bontakozna ki, hajnalig fennmaradtam érte. Hiszen ezek azok a fajta lassú könyvek, amelyek fokozatosan rántanak be a világukba, de olyan mélyen, olyan eleven erővel, hogy a végén a bőrünkön érezzük a viktoriánus társadalom megvetését a fiatal lánnyal szemben, aki az egyik férfival szellemi közelségbe került, a másikkal meg kompromittálódott, de egyikhez sem akar férjhez menni. 1860-ban egy ilyen helyzetbe került lányt a regényírónak kíméletlenül ki kellett végeznie.

A nők világában játszódó iskolaregények számban még mindig nem közelítik a fiúk iskolaregényeit, hiszen a nők iskolába járása jóval frissebb élmény a nyugati társadalom számára.

Muriel Spark: The Prime of Miss Jean Brodie

című regényének fókuszpontjában nem az egyik diák, hanem egy edinburgh-i leányiskola tanárnője áll, akit egyszerre lelkesítenek az oktatás kihívásai és az éppen – az 1930-as években járunk – nagy időket élő fasizmus eszményei. Valamilyen módon ő is hatalomra vágyik – az általa kiválogatott lányok felett, ez a „Brodie set”. A regény nem csupán a próza ereje és bölcsessége miatt kedves nekem, hanem Edinburgh miatt is, ahová örökké visszavágyom az ott eltöltött szép és inspiráló idők óta.

Simone de Beauvoir: A második nem

Simone de Beauvoir 1947 januárjában Amerikába utazott előadásokat tartani. Chicagóban találkozott egy amerikai íróval, Nelson Algrennel, aki azonnal nagy hatást gyakorolt rá. Hazatérése után ontotta neki a leveleket Párizsból – angolul. Kicsit aggódott, hogy idegen nyelven nem olyan fölényesen szellemes, de aztán belenyugodott: „Bizonyos értelemben nagyon jó, hogy angolul írok, így nem csinálok belőle rossz irodalmat, nem csinálok belőle irodalmat.” Meglátogatja Algrent Amerikában, aztán hazatér, és százszor is leírja: „napközben csak téged látlak, pedig dolgoznom kell, írom a nőkről szóló könyvemet, de ha behunyom a szemem, mintha érezném a kezed érintését, olyan távol vagy, néha mégis mennyire közel, hiányzol, szeretlek, ne hagyj el”. Minderről harmincas éveimben, Simone de Beauvoir angol leveleit fordítva értesültem, pedig tizenhét évesen még azt gondoltam: micsoda higgadt, okos nő, aki uralja az életét, és holtbiztosan tudja, ki hova álljon, mikor zajlik a genderforradalom. Legalább prózában legyen az ember magabiztos, ha az életében nem is lehet az.

A lista végén tovább sorakoznak a

szláv férfiak.

Amikor a lányom tizenhét éves korában azt mondta nekem, hogy ő nem tudna olyan férfit szeretni, aki szerint a Bűn és bűnhődés nem remekmű, nem tudtam, sírjak, vagy nevessek. Ez most a gének és a nevelés csodálatos diadala, vagy aggódnom kéne, hogy a gének és a nevelés ismét a szakadék felé terelnek valakit? Mindenesetre legalább Tolsztojnak és Dosztojevszkijnek mindenképpen itt a helye, ha nem is írom ide az összes lelkembe kotró szláv férfi nevét. A Háború és béke elsősorban Napóleon miatt izgatott, mostanra a Karenina Anna elkötelezett híve lettem, különösen, mióta nagyszerű új fordításában újraolvastam. Ha pedig Dosztojevszkij, akkor engem – bár ezt a lányomnak nem mertem mondani – nem is a Bűn és bűnhődés, hanem a Karamazov testvérek talált el. Jó időben, jó helyen. Tizenhat évesen, a diófa legvastagabb ágán ülve.

Viszont Stanisłav Ignacy Witkiewicz Az ősz búcsúja

című regényét már nem kamaszként olvastam, hanem felnőttként, a kezdő író szemével, fejével. El is fogott az irigység azoktól a mámorítóan zavaros mondatoktól. A huszadik század elején élő Witkiewicz lelkes droghasználó volt, művészeti és egyéb céloktól indíttatva, ezzel egy közepes keresetű családanya a mai Magyarországon nehezen versenyezhet. Belenyugodtam, hogy mondatait nem érhetem utol, de legalább csodálhatom (hála ezért a fordítónak, Körner Gábornak).

Ennyi volt… de még nincs vége

Más életkorban mást választottam volna Jane Austentől, húsz éve a Büszkeség és balítéletet, aztán hajlottam volna A klastrom titka vagy az Értelem és érzelem felé, de mostanra megérkeztem a Meggyőző érvekhez, és talán már itt is maradok. Annak ellenére, hogy ha valamit sikerült leszűrnöm az elmúlt években, az a következő: nincs második esély. Jane Austennek sem volt. De hősnőjének, Anne Elliotnak legalább lehetett.

*

Szécsi Noémi listája:

1. Andersen meséi
2. J. D. Salinger: The Catcher in the Rye (Zabhegyező? Rozsban a fogó?)
3. Edward Stachura: Szekercelárma
4. Sue Townsend: A 13 és ¾ éves Adrian Mole titkos naplója
5. Alekszandr Szergejevics Puskin: Anyegin
6. George Eliot: Vízimalom
7. Muriel Spark: The Prime of Miss Jean Brodie
8. Simone de Beauvoir: A második nem
9. Tolsztoj: Háború és béke
10. Dosztojevszkij: Karamazov testvérek
11. Stanisłav Ignacy Witkiewicz: Az ősz búcsúja