Világválogatott - szubjektív 11 a világirodalomból (Tompa Andrea)
Fotó: Bach Máté
Világválogatott - szubjektív 11 a világirodalomból (Tompa Andrea)

Egy neves irodalmár, tizenegy világirodalmi klasszi(ku)s - Világválogatott címmel induló sorozatunk ötödik részében Tompa Andrea legnagyobb világirodalmi élményeiről olvashatunk.

Aki úgy rendezte be az életét, kezdeném e lista magyarázataképpen, hogy a könyvek ekkora teret foglaljanak el benne (nem csak a könyvek, az irodalom, de a szavak és a művészet általában), csak egy pillanatfelvételt mutathat egy ilyen listában. Egy most-listát, valamit, ami a lista szerzőjének jelen életkorában, helyzetében, testi-mentális állapotában élesen jelen van. De a fenti mondat máris helyesbítésre szorul, elvégre szavakon lovagolok: nem „berendezte az életét”, mert az élet nem egy nappali, amit egy belsőépítész társaságában megtervezünk, hanem a véletlenek és szándékok, a szerencsék és szerencsétlenségek alig elrendezhető keveréke, sokszor zagyvasága ez. Ami biztos: a könyvek fontosak, talán túlságosan fontosak, néha jobb volna, ha háttérbe húzódnának (háttérbe húzhatnám őket). Ebből a pillanatnyi felsorolásból tehát, amiben van némi időtávlat, hiányoznak sokan (eleve a magyar irodalom, mert a felkérés nem erre szólt), de azok a fiatalkori életmentő könyvek, amelyek segítettek túlélni nehéz korszakokat, a mentsvárak különös, talán nem is nagy erős talapzatú betűépítményei, és némelyet bizonyára röstelkedve hoznám ide; rettentő sznob vagyok, el kell ismernem, nem elhatározott sznob, hanem szokás-sznob, öntudatlan gyakorló. Hiszen sokszor nem is a könyvek maguk, a velük töltött olvasásidő, a bennüklét az esemény, hanem mindaz, amit visszhangoznak, amiért sokszor inkább le kell tenni őket, mint kézben tartani és figyelmesen olvasni, hogy ezt a visszhangot, amit vernek, az ember önmagában meghallja. Bizonyos irodalmi szövegek nemolvasása tehát ugyanolyan jelentős, ha nem nagyobb súlyú, mint az olvasás maga. A rajtuk való töprengés, egy-egy szöveg elhordozása – olykor egyenesen úgy, hogy magát a könyvet az ember hosszú időkre leteszi, sőt, olykor be se fejezi, mert nem akar kiszállni belőle, nem akarja a véget. Ez a hordozás, elhordozás jobban foglalkoztat, mint az olvasás. Ezért aztán a szenvedélyesen és gyorsan olvasott könyvek valahogy zárójelbe kerülnek (nemcsak irdatlanul későn kezdtem olvasni, de bosszantóan lassan is olvasok, tehát sose tudok „falni” egy könyvet). Szinte csak ilyen továbbhordozott könyvek kerülnek tehát erre a hevenyészett, bár nehezen összerakott listára, nem letagadva azt, hogy elődeim (korábbi lista-szerzők) által elősorolt műveket nemigen akartam volna ismételni, bár amellett is szólnának érvek (és végül egyet mégis rajta hagytam). Így aztán e listákhoz képest való lista ez, némiképp bizonyos láthatatlanságokra engedve némi fényt, és persze további láthatatlanságokat hozva létre. Egyik mindjárt a kelet-(közép-)európai irodalom, amiből én sem válogattam, de van még hiányzó földrész(em). Magából az orosz irodalomból bármikor írnék egy többtucat tételből álló hosszú listát, hiszen ezt az irodalmat ismerem (-tem) tán a legjobban, és még eredetiben is olvastam valamikor; az utóbbi években sokat olvasott afrikai irodalmából számos címet hozhatnék ide. A tizenegyedik cím valójában csak azért keletkezett, hogy ne ismételjek meg könyvet.

* 

Aiszkhülosz: Oreszteia

Annyi bizonyos, hogy a görög tragédiákból valamelyiknek itt kell állnia, mert újra és újra visszatérek hozzájuk (igaz, tanítási kényszer is), próbálom megfejteni azt az elképesztő emberi tudást több mint kétezer év távlatából, amit belehelyeztek ezekbe a ma már nehezen megközelíthető, nehezen befogadható művekbe. Sokszor negyedik, ötödik olvasásra kezd valami megnyílni belőlük, máskor egy festmény (Francis Bacon Oreszteia-triptichonja), vagy egy színreállítás, egy átirat tárja föl mélységeit. Az Oreszteia hatalmas hegy az irodalomban, mert egyszerre mutatja meg a világban a rettenetes vérontást, amit az ember okoz maga körül, és azt is, hogyan lehet ezt mégis felfüggeszteni, hogyan lehet a szemet szemért, fogat fogért elvét valami másra cserélni. Ez utóbbiról szól a trilógia harmadik, talán legfurcsább része, ami igazán nehezen olvasható, tele van istenekkel és különös figurákkal, az Eumeniszek, egyfajta per- és vitajelenet. Arról is gondolkodik, hogyan kell egy társadalomban dönteni a bűnösökről. Demokráciagyakorlat ez, és van benne megoldás, igaz, istenek kellenek hozzá. Nélkülük a görögök nem boldogulnak.  

Szvetlana Alekszijevics: Elhordott múltjaink

Alekszijevics irodalmi erénye, mint minden jó irodalomé, kettős. Egyrészt olyan formanyelvet beszél, amit az irodalomban nemigen beszéltek előtte, a riport alapú, tényirodalomhoz közelítő forma ez, amelyben mindvégig érzékelhető egy lélegző, jelen idejű világ. Másrészt amit láthatóvá tesz – és a mostani háború óta talán még fontosabb ezt megérteni –, az a szovjet múlt el nem múlása, ennek a katasztrófája, nosztalgiája, idealizmusa, pátosza, heroizmusa, szkepszise, hite és hitetlensége. Emberi történetei egy birodalmi morál, habitus legmélyére vezetnek, oda, ahol szembe kell nézni a Medúzával és kővé dermedni.  Az ő mindennapi hősei szinte a nagy orosz irodalom lapjairól lépnek elénk, megírta őket, nőket és férfiakat Gogol, Tolsztoj, Dosztojevszkij. És talán az egyetlen lehetséges hiteles forma éppen ez, mások hangján szólni, szerzőként szinte láthatatlanná válni; óriási mutatvány.

Ávilai Szent Teréz: Önéletrajz

Ez a majdnem ötszáz éves mű nem az, aminek látszik: se nem életrajz, se nem napló. (És nyilván az irodalom peremén billeg.) Legfeljebb szellemi önéletrajz. A majdnem ötven éves szerzetesnő kényszer alatt írta, mint annyi apáca, akiknek az elöljáróik nem csak megparancsolták az írást, de az elkészült művek gyümölcsét sem élvezhették, ezt is megtagadták tőlük. Terézt misztikus tapasztalatai megírására kényszerítik, aki így aztán valami olyasmi megfogalmazásával küzd, amire nincs nyelv, mert a nyelven túl van. És mégis képes megragadni. A női irodalom, a női írás első óriás alakja ő, hatása ma is elvitathatatlan, bár kissé sajnálatosan bezárult a teológiába. Nagy szervezői tudással bíró nő, egyfajta menedzser, aki egészen új utakat jár a teológiában is, többek között az önismeret, önvizsgálat felé is megnyitja az utat. Az ember belső életének első nagy színrevivője. Így aztán mégiscsak igazi író.

Biblia

Nem tudom, ide való-e ez a könyv. Azt sem, hogy könyv-e egyáltalán. Világnézet kérdése: könyv vagy kinyilatkoztatás. Azonban ha olyan műveket választottam, amelyek visszhangzanak, zenélnek, dübörögnek, suttognak, vagy éppen némaságukkal és ily módon befejezhetetlenségükkel kínoznak, akkor ennek a könyvnek mégiscsak itt kell állnia. Az utóbbi évtizedem inkább az Újszövetség forgatásával telt, most az ószövetségi, prófétai történetek szólnak hozzám, nyugtalanítanak és hoznak zavarba. Ez a szöveg, mint a vers, megengedi, hogy keveset, akárcsak egy csipetnyit vegyek belőle; jó irodalomból mindig lehet csak éppen annyit olvasni, mintha egy rövid vers volna, mert el tudok telni vele. Ábrahám története is pár oldalas sűrítmény, azóta ilyen történetekből nagyregények íródnak. Egy igazán zavarba ejtő Ábrahám-Izsák jelenet annyi drámai anyagot tartalmaz, mint egy A Karamazov-testvérek. (Itt ezt most abba is hagyom, kicsit mulatságos és talán felesleges is a Bibliáról mint könyvről írni.)

Chimamanda Ngozi Adichie

Két könyve van magyarul, Az aranyló fél napkorong és az Americanah, egyik sem jó fordításban, utóbbi inkább kínos szöveggondozással jelent meg, ezzel együtt fontos szerző számomra. Kortárs afrikai (nigériai), angolul író női szerző, aki a jelen afrikai világ, a „fekete nő” tapasztalatairól mond nagy történeteket. Amely tapasztalt egyszerre gyökerezik szülőhazája kultúrájában és az amerikai valóságban, és e kétféle „feketeség”, mint kiderül, rendkívül különböző. Hősnője tapasztalatát maga is osztja: Chimamanda Amerikában lett igazán fekete. És mint angolul író szerző, a globális irodalom része, úgy nigériai, hogy tapasztalata felolvad egy globális térben. Ugyanakkor Chimamanda nőként, fekete nőként komoly véleményformáló, gondolkodó is; az ő hangja – a fekete, afrikai, női írói hang – akár még egy évtizeddel korábban is teljességgel hiányzott. Kár, hogy magyarul ilyen kevéssé és rosszul hozzáférhető.

Chinua Achebe: Széthulló világ

A nigériai szerző 1958-ban megjelent (angol nyelven írt) könyve az afrikai és európai kultúrák találkozási, ütközési pontján elbeszélt hatalmas történet, amely, ahogy címe mutatja, egy széthulló világ krónikája, egy felszámolásé. Achebe kiváló történetmesélő, és ahogy sok más fontos afrikai szerző, Soyinka, Ngugi és mások művei is, korán hozzáférhetővé váltak magyarul, jó fordításokban, még a rendszerváltás előtt. Afrika drámájából ezen az irodalmon keresztül valami mélységes, felkavaró tapasztalat nyílik meg, a bonyolult világok szabályai, a mindent átitató erőszak, a keresztény hittérítés bűnei, a gyarmatosítás folyamatai. Olyan irodalom ez, aminek igazi nagy tétje van.

Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: Ördögök

Az Ördögök narrációját nem tudnám úgy felmondani, mint A félkegyelműét, a Karamozovokét vagy a Bűn és bűnhődését, bár többször olvastam, szigorlatoztam belőle, színpadon is sokszor láttam. Az Ördögök nem annyira történet, mint karakterek és főleg eszmék csatája, nagy monológtömbök; talán a legmesszebb ebben a regényben ment Dosztojevszkij a polifonikus szerkesztéssel. Amit az emberi lényről gondol, az rettenetes, de mélyen, irodalmilag, filozófiailag megépített, történetekbe és életutakba, szituációkba ágyazott. Olyan szélsőséges figurákat ír meg itt, akik mégis a történelmi valóság talaján maradnak, nem banális gonoszok ők, hanem formátumosak, reflektáltak, öntudatosak. A gonosz képe radikálisan megváltozik a 20. század második felében, banalizálódik, eljelentéktelenedik; talán ezért is nehéz erről ilyen formátumú könyveket írni már. A gépezet válik gonosszá az ember helyett. A 19. század nagyregénye még hisz az emberi gonoszban; ennek az óriási tablója ez a könyv.

William Shakespeare: Szentivánéji álom

Nem hinném, hogy iskolai tananyagon túl olvasnánk-e ma kedvtelésből színdarabokat, de nehéz lemondani Shakespeare-ről, ha egy tízes listát kell adni. Egymás után olvasva nemrégiben a Rómeó és Júliát és a Szentivánéjit (csakis Nádasdy fordításában), a szerelem e két, tragédiai és komédiai változatát, a szkeptikus, komikus Shakespeare jelenvalóbbnak, bölcsebbnek, voltaképpen még felkavaróbbnak is tűnt. Keménységgel, kegyetlenséggel, vaksággal, dühvel sújtja szegény szereplőit. Öt pár is van ebben a darabban, így a szerző ötféleképpen is el tudja mondani, mit gondol a szerelemről, Éroszról, meg arról is, hogy néha kell valami nem evilági beavatkozás ahhoz, hogy a dolgok működjenek. Mindenesetre aligha vannak a darab végére tisztán és szűzi módon boldog párok, egy kicsit mindenkit megtaposott a nagy éjszakai kergetőzés, amiben megcsalás, kiszeretés-beleszeretés, elszabadult vágyak megélése mind megjelenik. És a vígjáték újabbkori előadásai sem a felhőtlen boldogságot viszik színre, amit végső soron a mester talán meg sem írt.

Lev Tolsztoj: Ivan Iljics halála

Tolsztoj kisregénye remek (dramaturgiájú) mű: a főhős mindjárt az elején meghal, és kiderül, halálára sokan spekulálnak. Kívülről haladunk befele, a felszín felől a mélybe, amit Tolsztoj olyan lenyűgözően tud; az ismert felől az ismeretlenbe. „Ivan Iljics élete egyszerű, mindennapi és iszonyú volt”, és amikor ezt a mondatot olvasom, már értem, hogy Tolsztoj azoknak a kortársa (Freudé), akik alámerülnek az emberi pszichében, az olyan életekben, amelynek a felülete „mindennapi” és „egyszerű”, hogy aztán mögötte feltárják az iszonyút. Iván Iljics megtanul meghalni. Haldoklik, de tanulja az élet befejezését, és nem úgy, ahogy az elején bejelentik, hogy ordított három napig, mielőtt meghalt volna, hanem szerez némi – mindössze a szolgája számára látható – bölcsességet, vagy egyszerűbben szólva tudást arról, amivel szembe kell néznie. És közben nem történik szinte semmi, csak egy belső folyamat.  

Eli Wiesel: Az éjszaka

Ugyanabban az országban születtünk (Wiesel Máramarosszigeten), bár ebből nem következik semmi, legfeljebb annyi, hogy Románia is rendkívül sokféle, heterogén. Az éjszaka az egyik első jelentős könyv (1958-ban jelent meg), ami a holokauszttapasztalatról szól és ami megtöri a hallgatás csendjét; jiddis nyelven íródott, de ha nem jelenik meg franciául, aligha tesz akkora hatást. Apró könyv, óriási tapasztalat, rettentő sűrű elbeszélés, amiben Isten is kihunyt, ahogy annyi haláltáborba hurcolt ember számára. 1990-ben jelent meg magyarul, alig egy tenyérnyi kötet Wiesel 57 könyvet írt, ez a megdöbbentő mennyiség is a hallgatással való küzdelmet, a beszéd, az írás elodázhatatlan kényszerét mutatja.

Virginia Woolf: Orlando

Fiatalkori olvasmányélményeimből ezt az egyet hozom ide; többször visszatértem ehhez a regényhez az idők során, ahogy más Woolf-szövegekhez is, legutóbb a Saját szobához. A gyermekkori meséken túl ez volt az első olyan könyvélményem, ami az embert egy tág időperspektívába helyezte, megnyitotta előtte az átváltozás szabadságát, szétfeszítette a tapasztalati kereteimet. Mindezt egy nagyon míves irodalmi felületen. Minden nagy könyv szabaddá tesz, de az Orlando dramaturgiai síkon, a karakter, a tér-idő fogalmaival is létrehozza. Hogy sosem láthattam belőle jó színházi előadást vagy filmet, talán azt is mutatja, hogy bár erősen képi és érzéki irodalom, mégis elsősorban nyelvi tapasztalat marad, egy mentális, szavakban zajló utazás, ami ellenáll a tériesülésnek a színpadon, a vonzó képeknek a filmen. (Utóbb veszem észre, hogy ez a könyv már szerepelt egy korábbi listán. Nem húzom ki.)

A cikk szerzőjéről
Tompa Andrea (1971)

Író, színikritikus. Legutóbbi kötete: Haza (Jelenkor, 2020)

Kapcsolódó
Világválogatott - szubjektív 11 a világirodalomból (Takáts József)
Takáts József (1962) | 2022.11.26.
Világválogatott - szubjektív 11 a világirodalomból (Szécsi Noémi)
Szécsi Noémi (1976) | 2022.10.29.
Világválogatott – Szubjektív 11 a világirodalomból (Radnóti Sándor)
Radnóti Sándor (1946) | 2022.10.01.
Világválogatott – Szubjektív 11 a világirodalomból (Bán Zoltán András)
Világválogatott - szubjektív 11 a világirodalomból (Háy János)
Háy János (1960) | 2023.01.21.
Világválogatott - szubjektív 11 a világirodalomból (Kiss Noémi)
Kiss Noémi (1974) | 2023.02.25.
Világválogatott - szubjektív 11 a világirodalomból (Turi Tímea)
Turi Tímea (1984) | 2023.03.25.
Világválogatott - szubjektív 11 a világirodalomból (Szilasi László)
Szilasi László (1964) | 2023.05.06.
Világválogatott - szubjektív 11 a világirodalomból (Bánki Éva)
Bánki Éva (1966) | 2023.06.17.
Világválogatott - szubjektív 11 a világirodalomból (M. Nagy Miklós)
M. Nagy Miklós (1963) | 2023.07.22.
Világválogatott - szubjektív 11 a világirodalomból (Kun Árpád)
Kun Árpád (1965) | 2023.08.30.
Világválogatott - szubjektív 11 a világirodalomból (Láng Zsolt)
Láng Zsolt (1958) | 2024.05.25.