Az esszét, amit az 1749 kér tőlem – legfontosabb világirodalmi olvasmányaim listája önéletrajzi keretben –, már sok évvel ezelőtt megírtam; 1999-ben jelent meg a Nappali ház utolsó számában, a Beck András által kitalált „Emlék, könyv” című összeállításban, majd – Könyvek és ifjúság iróniája címmel – Kritikus minták című kötetemben. Az ismétlést elkerülve, a következő bekezdésekben harminchét éves korom után olvasott könyvekről írok tehát – ennyi idős voltam 1999-ben. Az ifjúkori olvasmányok némelyike befolyásolni tudja olvasója életét, magatartását, világnézetét. A felnőttkori olvasmányok erre már nemigen képesek. A művek, amelyeket felsorolok, nem változtatták meg éltemet, legfeljebb felerősítették vagy lehalkították bizonyos vélekedéseimet, vonzalmaimat vagy ellenszenveimet – de leginkább csak nagyszerű irodalmi alkotásnak bizonyultak.

Évtizedekkel ezelőtt feltűnt nekem, hogy a Kőhalmi Béla-féle Könyvek könyvében arra a közel azonos kérdésre, amelyet utóbb a Nappali ház, s most az 1749 is feltett, többen azt válaszolták, hogy egyes műveket sokszor, többször, évente újra olvasnak: például Babits a Henry Esmondot, Kárpáti Aurél a Bűn és bűnhődést, Fenyő Miksa A világ mint akarat és képzetet. Szabó Dezső azt állította, hogy vagy hússzor olvasta el a Don Quijotét. Én, leszámítva azokat az írásműveket, amelyeket egyetemi szemináriumaim vagy készülő írásaim miatt kell újra olvasnom, csak nagy ritkán vágok bele már ismert alkotások olvasásába. Általában csak belelapozok a régi ismerősökbe, de úgy vettem észre, okosabb, ha nem olvasom végig őket. Az újraolvasás kockázatos: A pert másodszorra is remekműnek találtam, A Mester és Margaritát már nem, a Goriot apót még kevésbé. Nyilvánvalóan nem ők változtak meg, hanem én, de az egykori és a későbbi benyomások eltéréseiből nemigen tudom meg, miben is vagyok más ember most, mint valaha. A közhelyet, miszerint az irodalmi művekkel való találkozás az önértés eseménye volna, mindig is üresnek találtam.

Száztizenegy művet könnyebb volna megneveznem, mint tizenegyet. S hogyan mérjek össze lírai költeményeket eposzokkal, novellákat drámákkal? Nem mérem össze őket; csak regények fognak szerepelni a listámon. Nem a műfaj iránti előszeretetem miatt választom ezt a megoldást. Verses műveket (verses epikát, verses drámát, lírai költeményeket) éppoly szívesen olvasok, és főként szívesebben olvasok újra, mint elbeszélőprózát. Talán szakmai ártalom, de engem az irodalmi alkotásokban elsősorban a formáik, a szerkezetük, a felépítésük, a technikai megoldásaik érdekelnek. A verses művek közvetlenebbül mutatják fel artefactum voltukat, mint a prózaiak. A Babits, Kárpáti, Fenyő-féle sorba mindenesetre leginkább az Odüsszeiával vagy Byron Don Juanjával állhatnék be. De úgy sejtem, az olvasók többsége ezzel épp fordítva van; inkább vesznek kézbe regényt, mint bármilyen más műfajt. Ha azt szeretném, hogy komolyan vegyék a listámat mint olvasási ajánlatot, tekintettel kell lennem rájuk; tekintettel is leszek.

Úgy döntöttem, hogy nem veszek fel a listámra olyan alkotásokat, amelyek a sorozat korábbi – Bán Zoltán András, Radnóti Sándor, Szécsi Noémi által írott – cikkeinek a lajstromain már szerepeltek, noha legalább egy-egy művet mindhármuk felsorolásából át kellene emelnem a magaméba: A pert, a Henry Esmondot és a Háború és békét, hisz nem olvastam náluk jobb regényeket. Nem keverek továbbá a regények közé memoárokat, önéletírásokat sem, pedig nagy kedvelője vagyok e műfajnak is, s Nagyezsda Mandelstam, Czesław Miłosz vagy Primo Levi könyveit éppannyira becsülöm, mint a legjobb fiktív alkotásokat. Nem lesz a listámon tényirodalom sem, pedig alig van könyv, amit többre tartanék a Gulag-szigetvilágnál, s az utóbbi években megrázó erejű olvasmányom volt Szvetlana Alekszijevics Csernobili imája is. A szépirodalom határát pedig végképp nem lépem át. A listámon a művek sorrendje a világirodalmi könyvespolcom szerkezetét követi: mivel az antik irodalom után nálam az olasz következik először, a lajstrom is olasz alkotásokkal nyit.

A 2000-es évek legelején kezdtem el olaszul tanulni, s egyben végigolvasni a 19–20. századi olasz irodalom magyarra fordított műveit Leoparditól Antonio Tabucchiig. Épp akkoriban, talán 1999-ben jelent meg a Magyar Lettre Internationale 31-es számában Sergio Benvenuto Az olaszok 20. százada című cikke, amely figyelemre méltó politikai megjegyzések mellett előállt a modern olasz kultúra értékelésével is, imígyen: „Ha a 18. században még ki tudtunk is állítani néhány nagy alkotót a világ színpadára – Vico és Goldoni, Canova és Beccaria –, a 19. századunk lapos volt és ostoba, teljesen elfoglalta a Risorgimento retorikája.” Csak a 20. század elején kezdtek az olaszok visszatérni a világ színpadára, a futuristáktól kezdődően, állította a cikkíró. Én viszont a listám első művét,

A jegyeseket,

Alessandro Manzoni regényét, a „lapos és ostoba” századból választottam. Úgy látszik, ilyen korokban is írtak remekműveket. Nem vagyok a történelmi regények kedvelője; úgy tapasztaltam, azok a jó történelmi regények, amelyek, míg olvassuk őket, észrevétlenül átváltoznak jelző nélküli regénnyé. A jegyesek a 17. században játszódik, de nem a 17. század miatt érdemes elolvasni. Miért érdemes? Hősei, Lucia és Renzo miatt, hogy lássuk, milyenek voltak (az irodalomban) a nők és a férfiak a pszichológiai ember feltalálása előtt. A milánói pestis nagyszabású, megrendítő leírása miatt. Az elbeszélői hang nemessége miatt, amely a 20. századtól kezdve már kihalt az irodalomból. Manzoni alkotása a legjelentősebb katolikus irodalmi mű, amit valaha olvastam. (Nekem ez érdekes szempont: hitetlen katolikus vagyok.)

Mennyivel könnyebb dolgom lenne most, ha a 19–20. századi olasz irodalom tizenegy legjobb regényét kellene megneveznem! Már folytatnám is, Federico de Roberto Az alkirályok című művével. De világirodalmi listámra csak két olasz nyelvű alkotás kerülhet. A másik Massimo Bontempelli

Két anyának egy fia

című műve. Meglepő helyen találhatja meg magyarul az olvasó: a Kozmosz Fantasztikus Könyvek” sorozat Kaland a panzióban című Bontempelli-kötetében, amely e kisregény mellett sok-sok novellát is tartalmaz. A könyvtáramban nemigen fordulnak elő e sorozat darabjai (talán Mircea Eliade elbeszéléskötete a másik kivétel) – nem vagyok a sci-fi irodalom szorgalmas olvasója. Bontempelli nem indokolatlanul került a sorozatba: valóban fantasztikus irodalmat írt, amelyet a maga idejében, az 1920-as években mágikus realizmusnak nevezett el, amely kritikai kifejezés majd csak évtizedekkel később, latin-amerikai kitérővel kezdte meg nemzetközi karrierjét, elhomályosítva az olasz kezdeteket. A Két anyának egy fia az első mű a listámon, amely az 1920–1950 közé eső évtizedek „játékos” irodalmát képviseli.

Lovass Gyula, aki Játékos Európa című nagyszerű esszéjében (1943) feltérképezte ezt az irodalmat, orosz írókat nem emlegetett. Pedig Vladimir Nabokov Meghívás kivégzésre című 1935-ös, még oroszul írott nagyszerű regénye beleillett volna az áttekintésébe. A listámra azonban későbbi, immár Amerikában, angolul írott művével kerül fel Nabokov (noha a könyvespolcomon az oroszok közé sorolódott e könyve is),

a Gyér világgal.

Abban az évben jelent meg, amikor születtem, 1962-ben. Az irodalomnak, az irodalomértelmezésnek, az irodalomtanszékek egyetemi világának, továbbá a politikai száműzetésnek bonyolult szerkezetű, nehezen felfejthető, csapdaszerűen felépített paródiája a Gyér világ, amelyben olykor komolyan vehető mondatokra is bukkanhatunk. Például erre: alaptény, „hogy a »valóság« se nem alanya, se nem tárgya az igazi művészetnek, mert az megteremti a maga sajátos valóságát, amelynek semmi köze a valóságnak ahhoz a fajtájához, amelyet az átlagos szem megfigyel”. Noha a regényszereplő, aki e tézist kifejti, kétes alak, talán mégis igaz az állítása a Gyér világra is (sőt, a Két anyának egy fiára is). Az már nehezebb kérdés, mennyiben igaz az olyasfajta realista alkotásokra, mint A jegyesek, vagy mint listám negyedik műve, a

Wilhelm Meister tanulóévei.

Bármely műfajban állítanék is össze világirodalmi listát, Goethe szerepelne rajta. Az én The Western Canonomnak nem Shakespeare lenne a központi alkotója, hanem Goethe. (Igaz, a Wilhelm Meister tanulóéveinek középpontjában épp az angol drámaíró műve, a Hamlet áll.) Ha már lírát, drámát, útirajzot kizáró szabályaim miatt az Ilmenaut, a Római elégiákat, a Velencei epigrammákat, az Iphigéniát, az Utazás Itáliábant nem emelhetem be a lajstromomba, a regények közül ezt választom, mindenekelőtt a könnyedség, emelkedettség, közvetlenség, titokzatosság egyszeri, más szerző által többé soha el nem ért együttállása miatt. Goethe azonban nemcsak szerzőként, hanem szereplőként is a listámra kerül, méghozzá Thomas Mann regényében: 

Lotte Weimarban.

Íme a második mű a „játékosság” már emlegetett évtizedeiből. Néhány éve, irodalmi társaságban, szóba került, ki melyik Mann-regényt kedveli a legjobban: volt híve A varázshegynek, a Doktor Faustusnak, a Buddenbrook-háznak. Nekem a József és testvérei volt nagy ifjúkori olvasmányom, s a Lotte Weimarban lett a nagy felnőttkori. Az író nevezetes iróniája e művében a legjátékosabb, legszelídebb. Az epikai késleltetés nagy manni erénye itt működik a leghatékonyabban. Ugyanakkor nagyon is komoly mű: az 1930-as évek végén befejezett regény válasz a náci forradalomra, a „másik németség” felmutatása is Goethe „politikájának” közvetett bemutatása révén.  

S máris itt a harmadik, majd a negyedik alkotás a „játékosság” irodalmából, elsőként Virginia Woolf műve, az

Orlando.

Húszas évekbeli híres modernista művei után, az angol regény hagyományához (ironikusan) visszanyúló harmincas évekbeli munkái előtt készült az Orlando, az írónő legtágasabb, leginkább költői műve. (A két évtized prózaírásának eltéréséről kiváló magyar monográfia szól, Séllei Nóra könyve, A másik Woolf.) Előbb férfi, utóbb nő főhősének (címszereplőjének) az élete Shakespeare korától az automobil koráig zajlik – 1928. október 11-én láthatjuk őt utoljára, a könyv tényleges megjelenésének a napján. Az angol irodalom háromszáznegyven évét stílusimitációkban megjelenítő, anakronizmusokkal játszó, többféle „világot” is magába foglaló, parodisztikus alkotás (főként életrajzparódia) az Orlando, amely, azt hiszem, elsősorban az átváltozásról szól, mint az élet legfontosabb folyamatáról, s az irodalom legfontosabb témájáról.

Thornton Wilder 1948-ban kiadott regénye, eredeti címén Ides of March, magyarul

Caesar,

a formájával nyűgözött le: fiktív dokumentumokat közlő levélregény Julius Caesarról, amely komoly feladatokat ró az olvasójára (sokkal komolyabbakat, mint a levélregények általában): a cselekményt és Caesar „filozófiáját” is a befogadónak kell összeállítania, kitöltve a sok-sok hézagot. Ám az amerikai író műve nemcsak a technikája miatt érdekes: a levelekből, különösen a főszereplő írásaiból, átható melankólia árad, a történelmi nagyság bánata, amitől Wilder hőse elveszti római jellegét, s olyan mélységet kap, amilyennel ránk maradt művei tanúsága szerint Caesar bizonyára nem rendelkezett.

A magamnak szabott, eddig még nem említett szabályt, miszerint tizenegyes listámra tizenegy írótól válogatok, a most következő szerzőnél szeretném a leginkább megszegni, mert alig tudom eldönteni, melyiket válasszam John M. Coetzee nagyszerű művei közül. Itt volna a helye a Szégyennek és A barbárokra várva címűnek is, s csupán a különleges formák iránti előszeretetem indokolja, miért az

Elisabeth Costello

című regényt választottam. Nyolc etikai előadásból áll e könyv, melyeket a kitalált ausztrál írónő tartott vagy hallgatott különféle helyszíneken: az erőszak irodalmi ábrázolhatóságáról, az állatok jogairól, a humántudományok antikeresztény eredetéről stb. Különös keveréke tehát fiktív világalkotásnak és értekező prózának: epizódokat tartalmaz egy idősödő nő életéből és emlékeiből, ugyanakkor magában foglal éles erkölcsi eszmefuttatásokat és vitákat is. Vannak kiváló „egyhangú” elbeszélők, akik minden (vagy majdnem minden) alkotásukban hasonló formálási módokat követve, hasonló hanghordozással írnak: például Bohumil Hrabal vagy Patrick Modiano. Coetzee épp ellenkezőleg: eltérő formát, eltérő hangot használ különböző műveiben. Az Elisabeth Costellót egy világ választja el a Jézus gyermekkorától és a Michael K. élete és kora című regényétől, s e kettőt is egymástól. A

Halhatatlanság,

Milan Kundera regénye formai rokona az Elisabeth Costellónak, hiszen elbeszélő és értekező részek ötvözete: ez a műfaji lehetőség engem kiváltképp érdekel. S megint egy mű, amelynek szereplője Goethe! A Halhatatlanság ugyanis fanyar hangú esszét foglal magában Bettina von Arnim és a költő kapcsolatáról, továbbá egy elíziumi beszélgetést Goethe és Hemingway között. Az ilyesfajta betétek beépítésével több szintű, ironikus szerkezetű alkotás jön létre, amelynek különféle részei tükrözik, kommentálják egymást. E regény a gondolkodásomra is jelentős hatással volt – ezt a tizenegyes lista többi művéről nem állítanám –, elsősorban a „homo sentimentalis”-ról és az imagológia hatalmáról szóló fejtegetéseivel. A fiatal, a Tréfát író Kundera még igazi elbeszélő volt; a későbbi, párizsi emigráns inkább gondolkodó, aki olykor esszét, olykor regényt ír, olykor e kettő vegyülékét, mint 18. századi példaképei, Diderot és társai.

Két író van a tizenegy között, akinek a műveit már kamaszkoromban is olvastam, s ötven-hatvanévesen is: Thomas Mann és Mario Vargas Llosa. A perui szerzővel Az üldöző című remek dél-amerikai antológiában találkoztam először, tizenhét éves korom táján: az ismeretség tehát a Kölykökkel kezdődött. Ő az a kortárs szerző, akitől talán a legtöbb művet olvastam. Ifjúkori olvasmányaimat most nem emlegetem. Az utóbbi években olvasottak közül A Kecske ünnepe és a

Háború a világ végén

azt hiszem, remekmű. Az utóbbi alkotás magyar olvasónak azért is érdekes lehet, mert a témája megegyezik Márai Sándor Ítélet Canudosban című regényének a témájával. Egy vándorprédikátor a 19. század végi brazíliai pusztaságban híveket gyűjt maga köré, templomot épít, várost alapít, mígnem háborút indít ellene a brazil állam, amely végül eltörli a föld színéről a szektát is, a várost is. Márai szikár, példázatszerű regényt írt e történetből, Vargas Llosa nagyméretű, sok szálon futó, sok szereplőt mozgató, lendületes regényt. A listán szereplő művek közül A jegyesekhez, a cikkem bevezetőjében említettek közül a Háború és békéhez hasonlít a Háború a világ végén: mindhárom mű „világát” részletező, nyugodt tempójú epikai figyelemmel dolgozták ki, mégis mindháromnak a cselekménye magával sodorja az olvasót.

A spanyol nyelvű irodalom másik alkotása, amely a listámra kerül, Javier Marías regénye, a shakespeare-i címet viselő

Holnap a csatában gondolj rám.

E mű voltaképpen egyetlen, ismétlődően felbukkanó mondatával vett le a lábamról, amely így hangzik: „Milyen szörnyű, milyen szerencse.” A regény közelmúltbeli Madridban játszódó különös cselekménye elhomályosult e mondat fájdalmas tanulsága mögött: hogy milyen gyakran jár együtt, fonódik össze az életünkben jó és rossz, szörnyű és szerencse. Immár a felnőtt kor vége felé haladva Marías e mondatánál bölcsebbet nem tudnék mondani az emberi életről.

Kész a leltár, felnőttkori olvasmányaim alkalmi listája tehát:

1. Alessandro Manzoni: A jegyesek
2. Massimo Bontempelli: Két anyának egy fia
3. Vladimir Nabokov: Gyér világ
4. Johann Wolfgang Goethe: Wilhelm Meister tanulóévei
5. Thomas Mann: Lotte Weimarban
6. Virginia Woolf: Orlando
7. Thornton Wilder: Caesar
8. John M. Coetzee: Elisabeth Costello
9. Milan Kundera: Halhatatlanság
10. Mario Vargas Llosa: Háború a világ végén
11. Javier Marías: Holnap a csatában gondolj rám