Az egész életemet gyökerestül változtatta meg, amikor kamaszként rácsodálkoztam a szavakra. Amióta megtanultam, szerettem olvasni, és előfordult, hogy verset mondtam iskolai ünnepségeken, tehát volt tapasztalatom korábbról, hogy nemcsak praktikus szerepük van a mindennapi élet lebonyolításában, de sajátos, erős élményt is jelentenek. Ez a másik, új élmény akkor tizennégyévesen egyszerre mindennél fontosabb lett. Azon a nyáron hagytam abba a vitorlázást a Fertő-tavon, ami addig évekig az életem értelme volt, és aminek a helyére első gimnázium őszén a szépirodalom került. Rácsodálkozásom legfőbb tanulsága az volt, hogy én éppúgy használhatom a szavakat, ahogy mondjuk Ady Endre vagy Fodor József. Írtam is gyorsan egy verset az „Őrültről”, majd később minden másról, és sokáig lépten-nyomon lejegyeztem a gondolataimat, nehogy bármelyik elvesszen közülük. Nem bírtam magamhoz térni az ámulattól, hogy a szavakat átgondoltan használhatom és általuk a fantáziámmal külön valóságot teremthetek.

Mindehhez jött, hogy a gimnázium első és második osztályában volt egy irodalomtanárom, akiért rajongtam. Az óráin hamar kiderült, hogy a megcsodált szavak nemcsak az addig hallott magyar szerzőket jelentik, hanem egy hatalmas és varázslatos univerzumot is, ami a világirodalom. Még szeptember elején, frenetikus mámorban elolvastam az Odüsszeiát, aminek a tárgyalásával – egy irodalomelméleti bevezető után – az elsős irodalomkönyvünk kezdődött. A gimnáziumi évek alatt éjjel-nappal olvastam. Buszon-vonaton, otthon és iskolában, mindenhol és minden körülmények között. Fájt az a perc, amit mással voltam kénytelen eltölteni, kivéve, amikor írtam. Véges időmet felcseréltem a művek örökkévalóságára.

Ekkoriban – az irodalomtanárom útmutatásának megfelelően – Szerb Antaltól A világirodalom története volt a vezérlő csillagom. Például módszeresen végigolvastam a 19. század és a 20. század elejének nagy regényíróit. Az oroszokkal kezdtem. Habzsoltam Turgenyev regényeit, Lermontovtól a Korunk hősét, Puskin Pikk dámáját és az Anyegint, Gogoltól a Holt lelkeket, ahogy Tolsztoj három nagyregényét is. Dosztojevszkijtől a Feljegyzések a holtak házábóllal kezdtem, aztán jött sorban minden, a Bűn és bűnhődés, a Kamasz, a Félkegyelmű, a Játékos stb. Rémlik, egyedül az Ördögöket nem olvastam végig, ennek ellenére Sztavrogin alakja egy életre az emlékezetembe égett. Amikor kicsit később bekebeleztem a Thomas Mann-összest, ugyanolyan lelkesedéssel olvastam a Doktor Faustus zeneelméleti részét, mintha az egy lebilincselő történet lenne, pedig a zenében egyáltalán nem voltam jártas. Mindemellett ekkoriban volt óriási élményem például Rousseau Vallomásai, A száz év magány vagy Julio Cortázar Az összefüggő parkok című elbeszéléskötete. A folyamatos regényolvasáson túl a versolvasás már-már egyfajta szünet nélküli, örök pillanat volt az akkori és sokáig a későbbi életemben is. Ha csak a világirodalmat nézzük, valamelyik zsebemben biztosan volt egy Lyra mundi- vagy egy Világirodalom gyöngyszemei-kötet, hogy bármikor előkaphassam, vagy ha éppen nem olvashattam verset, akkor például Paszternakot, Blake-et, García Lorcát vagy Rilkét szavaltam magamban.

Charles Baudelaire: A romlás/rossz/baj virágai/legjava

Charles Baudelaire Egy dög című versének eredetisége, merészsége és szabadsága ugyanolyan meghökkentő, megrázó és felszabadító erejű volt 1980-ban számomra elsős gimnazistaként Sopronban, mint az 1850-es évek Párizsában lehetett a művelt nagyközönségnek. Ráadásul a vers lényege – ami az oszló dög aprólékos és eksztatikus leírása – a látvány visszaadásán múlik, amely területen az egymással – a régiek szerint – vetélkedő festészet és költészet összeér, és emiatt a nyelvnek nincs kitüntetett szerepe. Szinte mindegy, hogy Szabó Lőrinc magyarján vagy Baudelaire franciáján szólal-e meg. Ez utóbbiról ráadásul akkor még fogalmam se lehetett, mivel néhány évvel később tanultam meg franciául. Mindenesetre lázasan bújtam akkoriban a Romlás virágait, amiből nekem az az illusztrált kiadás volt meg, amely 1980-ban jött ki a Helikon Kiadónál. Aztán a 30. születésnapomra Párizsban megkaptam a barátaimtól Baudelaire vaskos, puha fedelű és sárga Oeuvres complètes-jét, amely a Robert Laffont Kiadónál jelent meg, és változatlanul a kezem ügyében tartom. Akkoriban már azzal is tisztában voltam, hogy a „magyar” Baudelaire à la Babits, Tóth és Szabó mennyire más, mint az eredeti. Mert amíg az előbbi cikornyás, túlzsúfolt és fülleteg, addig az utóbbi pontos, mértani és cizellált. A magyaron kamaszodtam, de felnőtt éveimet a francia társaságában töltöttem, akinek a prózaverseit már Párizsban fedeztem fel. Ezek közül az egyikhez, Az idegenhez még hozzá is költöttem néhány sort, hogy ebben az új alakjában álljon idézetként a Takarító férfi elején. De aztán a megjelenés előtt kihúztam, mondván, hogy felesleges, nem tesz hozzá a műhöz. Pedig meglehet, tévedtem.[1]

Marcel Proust: Az eltűnt idő nyomában/ À la recherche du temps perdu

Még az első nagy olvasási lázban, a gimnázium alatt került a kezembe Proust regényfolyamának az a három kötete, amely akkoriban megvolt magyarul. A Swannt és a Bimbózó lányok árnyékábant elolvastam, de a Guermantes-ékba már nem kezdtem bele. Míg a Swann egy 19. századi módra megírt regény, amely Swannról, a nagyvilági figuráról – akit a gyerek Marcel és családja félreért és rosszul tájol be a társadalmi hierarchián belül – és annak szerelmi fellángolásáról, majd kudarcáról szól, addig a Bimbózó lányok árnyékában már sokkal inkább az elbeszélő emlékezetének és tudatának megregényesítése. Már a Swann legeleje, amely a kis Marcel elalvását és ébredését jeleníti meg, elvarázsolt, majd sodort tovább az elég klasszikus cselekmény Swann és Odette kapcsolatának kibontakozásáról. Azután a Bimbózó lányok árnyékábannak a fakoronaszerű minden irányba terjedése, amelynek „törzse” a madelaine-be kostoló felnőtt Marcel múltidézése, már egy másféle olvasást hívott elő bennem. Azt a fajtát, amikor versolvasóként viselkedve, mondatokat, képeket, egy-egy jelenetet ízlelünk, azokban gyönyörködünk, éppen, mint Krúdynál, és aminek a lendülete nálam, mint említettem, kifulladt a második kötet végére, merthogy nem a lendület a lényege. Aztán Proustot is másodjára-harmadjára már franciául olvastam, legtöbbet 1996 nyarán, ülve a Luxembourg-kert különböző padjain. És akkor már arra is rájöhettem, hogy míg a Gyergyai Albert-féle „magyar” Proust irodalmias és választékos, addig az eredeti a művelt társasági nyelvet beszéli olyan könnyed eleganciával, mintha csak fecsegne, és a mondatai mintha ezért nem bírnának soha befejeződni.

Albert Camus: Az első ember/Le premier homme (fordította és az előszót írta Vargyas Zoltán)

Amikor magyar lektorként kinn tanítottam Bordeaux-ban, a feleségem hetente egyszer eljárt társalogni egy idős francia hölgyhöz, egy nyugdíjas irodalomtanárnőhöz, akivel a „Bordeaux befogad” civil szervezeten keresztül ismerkedett meg. Az egyik utolsó társalgásukhoz magam is csatlakoztam. Amikor szóba kerültek nagy francia olvasmányélményeim, egyebek mellett megemlítettem, hogy szerettem Camus regényeit annak idején, és a minap mély nyomot hagyott bennem a halálbüntetés elleni cikke. Amire a tanárnő megkérdezte, hogy Az első ember című regényét ismerem-e, mert neki az a kedvence. Addig ezt az 1994-ben megjelent regényt nem olvastam, majd miután igen, nekem is az lett a legkedvesebb Camus-regényem, egy regény, amely azóta is visszhangzik bennem. Camus önéletrajzi trilógiát tervezett, amelyből csak az első kötetet fejezte be majdnem teljesen, mielőtt halálos autóbalesetet szenvedett volna 1960. január 4-én. A könyv Camus algériai gyerekkoráról és gimnáziumi éveiről szól. Arról az Algír külvárosában lakó, szegénységben tengődő családról, ahol a süket, írástudatlan és passzív anya helyett a nagyanya foglalkozik a kis Jacques-kal, Camus alteregójával, illetve a velük egy fedél alatt élő, enyhén szellemi fogyatékos nagybácsi. Az, akinek súlyos árnyéka az egész családra rávetül, az apa, aki az I. világháború legelső heteiben az egyszerű ember balekságával hősi halált halt a verdun-i csatatéren. Jacques sorsa ott fordul meg, amikor a tanítója hosszas győzködéssel ráveszi a nagymamát, hogy az unokája hadd tehesse le azt a versenyvizsgát, amivel ösztöndíjat nyerhet a gimnáziumi továbbtanuláshoz. A történetmondás sallangmentes, az ábrázolt világnak íze, szaga és erős atmoszférája van, a felnőtt pillantása, amely pásztázza a gyerekkort, kutató, elfogulatlan, mégis empatikus. Megrendülve szembesültem vele, hogy innen, ebből a társadalmi mélységből, erről az abszolút peremvidékről indult el a 20. század egyik legjelentősebb regényírója és legjózanabb gondolkodója.

Platón: A lakoma (fordította Telegdi Zsigmond)

Platón Szerb Antal és az irodalomtanárom útmutatása nélkül került a kezembe a gimnázium alatt. Gyanítom, azért, mivel az ókori görögökért és rómaiakért rajongtam, amióta az eszemet tudom. Szókratész dialógusait olvasva elemi erővel döbbentem rá, hogy én mindig is ezekhez hasonló párbeszédekben akartam volna részt venni. Azt, hogy apámmal-anyámmal-bátyámmal nincs érdemi kommunikációm, megmagyarázta az, ami korai sejtésből akkoriban meggyőződéssé érett bennem: hogy téves családban születtem meg. Azonban azt, hogy kinn a világban, iskolában, szakkörökben, egyéb társaságban olyan ritkán lehetett értelmes párbeszédeket folytatni, igazán furcsállottam. Az első komolyabb elméleti vitám általános iskola negyedik osztályában feneklett meg az egyik órán a tanító nénivel. Meghallgattam és megértettem a véleményét, de az enyém más volt. Miután feltettem a kezem és felálltam, lelkesen kifejtettem. Őszintén meglepődtem, mekkora indulatot váltottam ki benne. Szívesen tovább érveltem volna az igazam mellett, de ő kijelentette, hogy egy ekkora gyerekkel nem vitatkozik, üljek le. Tényleg azt hittem, mindkét álláspontnak, amit összemérünk, ugyanolyan létjogosultsága van, és összevethetőek a személyünktől függetlenül. Korábban is némítottak el tekintélyérvvel, de ekkor tudatosodott bennem annak egész nemtelensége. Leülve még kijelentettem, hogy ha ezt Sára néni tényleg így gondolja, akkor én se tudok vele érdemben vitatkozni. Ehhez a korai illúzióvesztéshez kell mérni azt a mérhetetlen örömöt, amit ezeknek a dialógusoknak a megtalálása okozott. Felnőttebb fejjel újra olvasva például A lakomát már azt is láttam, mik voltak azok a részletek, amelyek elsikkadtak a tizenéves kamasznak. Például egyáltalán nem emlékszem, hogyan viszonyultam a férfi-fiú szerelem himnuszához, amit Agathón, a házigazda és nyertes tragédiaköltő előad. Viszont Arisztophanész fantáziája a gömbemberekről, akiket büntetésből szétvágtak az istenek, és azóta keresik a másik felüket, életre szóló képzetem maradt. Az Erószt dicsérő beszédek után véget is érhetne a dialógus, de Platón nem feledkezik el színre léptetni a hívatlanul beözönlő, lerészegedett fiatalokat élükön Alkibiádésszal. Alkibiádész egyszerre rajongó híve és sok csalódást megélt szerelmese Szókratésznak, amely élményében a társaság nem egy tagjával osztozik. Kapatos őszinteséggel, de összeszedetten és árnyaltan ő Szókratész dicséretével egészíti ki az elhangzottakat. Ezzel a torokszorító, mélyen emberi jelenettel Platón minden idők kortársává teszi ezt a „bulit”, amit Athénban majdnem két és fél ezer éve rendeztek egy tavaszeleji éjszakán és hajnalon.

Rainer Maria Rilke: Levelek egy fiatal költőhöz (fordította Szabó Ede)

Magamtól soha egyetlen sort sem olvastam el ebből a műből. Már a könyvet megszerezni sem tudtam akkoriban, mivel se a Soproni Városi Könyvtárban, amely fő lelőhelyem volt, sem a gimnázium könyvtárában nem volt példány abból az 1961-ben kiadott két kötetből, amelyikből az egyik a válogatott versek, a másik a válogatott prózai írásokat tartalmazta. A már említett irodalomtanárom hozta be a saját példányát az irodalomfakultációra, ahol az órákon egy féléven keresztül egy-egy levél volt terítéken. Amiket nem „megbeszéltünk”, hanem valamelyikünk a tanulók közül felolvasta a soron lévőt, és a felolvasást mondatonként, bekezdésenként félbeszakította a tanárunk, hozzáfűzve a megjegyzéseit. Saját maga számára ő elsősorban író volt, és ilyenkor az ars poeticáját vallotta meg nekünk Rilke szavaihoz kapcsolódva. Rilke és az ő gondolatai egymásba bogozódtak a remetei és hősies író-költő szerepéről, és megannyi dogmaként éltek a fejemben mindaddig, amíg jó pár év múlva a magam számára helyére nem tudtam tenni őket. Akkorra már a legnagyobb sajnálatomra azt is megértettem, hogy a tanárom egy félresikerült író. Megvolt az érzékenysége, a személyes érintettsége, de hiányzott a képzelőereje, amitől a képei irodalmiasak, valamint az absztrakciós képessége, amitől pedig a gondolatai laposak maradtak. Viszont bensőséges kapcsolat fűzte a nyelvhez, ami irodalomrajongóvá tette. Szeretett és tudott magyarázni, ami meg jó tanárrá. Még annyit, hogy az, amikor megjelent néhány évvel később, 1983-ban a Lyra mundi-sorozatban a Rilke válogatott versei, számomra egy csodával ért fel.

Dominique Vivant Denon: Point de lendemain/ Csak míg meg nem virrad (fordította Reményi Édua)

Milan Kundera La lenteur (Lassúság) című regényét elég nyögvenyelősen olvastam el, a főhős és a fasza közötti szellemesnek szánt csevegés például halálra bosszantott. Mégis örökre hálás vagyok a műnek, mivel Dominique Vivant Denon kisregényét azért olvastam el, mert az úgy említődik meg benne, mint a csábításról valaha írt legszebb történet. Ez után az olvasás után néhány évvel egy időre kézzel fogható közelségben éltem a francia rokokóhoz. Egyfelől egy szekrénynagyságú manzárdszobájában laktam a Palais Royal épületegyüttesének, amely a rokokó idején, a 18. század második felében számtalan kávéházával, éttermével és bordélyával helyet adott a kor társasági életének, és például onnan is emlékeztem rá a gimnáziumból, mivel Diderot Rameau unokaöccse című regényének egyik fő helyszíne. Másfelől az épülettől egy sarokra van a Louvre, ahova ingyen jártam be egy nevemre hamisított teacher carddal, egy nemzetközi tanárigazolvánnyal, és gyönyörűséggel ácsorogtam Fragonard és Watteau festményei előtt. Ekkoriban értettem meg úgy igazán, mit jelent valójában a függetlenül gondolkodni merő szellem, amelynek semmi sem szent, és azt is, mennyit köszönhetünk ezeknek a rokokó, libertinus és felvilágosult íróknak, festőknek és szabad gondolkodóknak. Vivant Denon elbeszélése egy többszörösen megcsavart, egyszerre szofisztikált és megindító, finoman árnyalt beavatástörténet, amelyben egy férfi azt meséli el, hogyan vált egy éjszaka alatt naiv, zöldfülű ifjoncból a komplikált szerelmi intrikák hozzáértőjévé. A kisregény fetisizálásában odáig jutottam, hogy szerettem volna megszólaltatni magyarul. A mintafordításommal felmentem Réz Pálhoz, aki ízekre szedte sikertelen próbálkozásomat. Aztán pár év múlva megjelent a Jelenkor folyóiratban a „magyar” Vivant Denon, aminek a megoldásain – a kudarcommal a hátam mögött - csak ámulni és bámulni tudtam.

John Williams: Augustus (fordította: Gy. Horváth László)

John Williams bármelyik regényéről írhatnék a három közül, mivel azt gondolom, hogy nemcsak az Augustus, hanem a Butcher’s Crossing és a Stoner is tündöklő remekművek. A Stonerből, amely egy vidéki egyetemen tanító, eseménytelen életet élő irodalomprofesszor viselt dolgait beszéli el, akkor lett világhírű bestseller a 2010-es évek elején (negyven évvel a megjelenése és húsz évvel a szerző halála után), amikor már Norvégiában éltem. Elolvastam norvégul, eléggé tetszett, de nem rajongtam érte. Az Augustust magyarul inkább szakmai kíváncsiságból vettem meg pár évvel később, mivel már a saját görög-római regénytervem motoszkált bennem. Aztán ahogy haladtam előre az olvasásban, úgy estem egyik csodálatból a másikba. Úristen, micsoda nagy író ez a John Williams! Jó, jó, ez egy levélregény, amitől a történetmesélés kap némi csavart, de egyébként semmi nagy nóvum nincs benne se dramaturgiailag, se nyelvileg. És mégis! Visszafogottan, gyönyörűen lepereg előttünk szavakba öntve, hogyan lesz egy halk szavú, beteges és művelt fiatalemberből a világ ura, miközben megmarad magánembernek az ifjúkori barátaival, Mæcenassal és Agrippával, és tragédiába torkollik a lányával való kapcsolata, amit kénytelen feláldozni a politikáért. Az Augustus után újraolvastam magyarul a Stonert, és feltárultak ellőttem azok a finomságok, amik korábban hiányos norvégtudásom miatt még elsikkadtak. Merthogy John Williams nagysága éppen ezekben az apró részletekben lakozik. És akkor még nem is beszéltünk a Butcher’s Crossingról!

Kopasz Grím-fia Egil története (Bernáth István fordításában és jegyzeteivel)

Az izlandi sagairodalomnak ez a darabja olyan, mintha egyazon műben játszódna egyszerre az Odüsszeia és az Iliász – átplántálva a viking korba. A nagy történelmi fordulópontot, amit a görögnek a trójai háborúk jelentenek, az északi partokon élő vikingek számára azok a harcok, csaták és öldöklések, amelyek során Loncsoshajú Harald és utódai uralmuk alá vonják a mai Norvégiának megfelelő országrészeket. A helyi kisebb uralkodók vagy behódolnak, vagy szembeszállnak a királlyal és elbuknak, vagy felpakolják a cókmókjukat, állatokat, szolgákat, családot a teherhajóikra, maguk a fegyvereseikkel pedig egy fürgébb járású harcihajóra szállnak, és az egész pereputty elevez-vitorlázik a lakatlan, távoli Izlandra, amely így néhány száz év alatt benépesül. Egil, a főszereplő egyszerre Odüsszeusz és Akhilleusz tehát, aki rengeteget bolyong ide-oda, hol hajón, hol sítalpakon, és közben derekasan forgatja a fegyverét. De van egy harmadik szerepe is. Ő egy viking költő, az egyik legnagyobb a szkaldok közül, aki megverseli a mindennapokat éppúgy, mint az ünnepeket. Első versét háromévesen írja és már hétéves, amikor egy ősi labdajátékban úgy összekülönbözik kispajtásával, hogy később – már játékon kívül – egy fejszével kiloccsantja az agyvelejét, majd ezen nekibuzdulva költ egy szép verset. Ez a cselekményminta – viszály, ölés (később esetleg párviadal formájában), megverselés – azután még meg-megismétlődik Egil életében több-kevesebb variációval. Odáig menően, hogy amikor magával a királlyal kerül viszályba, a király végül elfogatja és halálra ítéli. Egil azonban a kivégzés előtti éjszakán a tömlöcben költ egy hosszú verset. Másnap reggel engedélyt kap a királytól, hogy felolvashassa, amire a vers szépségétől elragadtatott király megkegyelmez neki. Az Egil-saga nem egy magányos remekmű, hanem beleilleszkedik egy óriási szövegkorpuszba, a koraközépkorban virágzó izlandi irodalomba, ami magába foglalja az edda- és szkaldköltészetet, valamint a királysagákat. Szorosabban véve azok közé a sagák közé tartozik, amelyek a 9-10. században élt honalapító ősapák és ősanyák cselekedeteit mesélik el. Ezek a történetek először szájhagyományként rögzültek a közös izlandi emlékezetben, majd a 11-12. században leírták őket. A saga történetmondását áthatja valami keresetlen természetesség, ha úgy tetszik, realizmus. Nincsenek istenek és egyéb természetfeletti erők, amelyek mozgatnák az eseményeket. Egyedül az emberek felelősek a tetteikért. A főbb szereplők hatalmas termetűek, roppant erejűek, cseppet mitikus lények, mégis ízig-vérig valóságosak.

Claude Lévi-Strauss: Tristes tropiques/ Szomorú trópusok (fordította Örvös Lajos)

A világirodalmi top 11 fikciójával nem tudnék 11 művet kiválasztani, mivel ennél sokkal több könyv elolvasása után éreztem úgy, hogy többé nem ugyanolyan az életem, mint annak előtte volt. Ez a könyv is egy ezek közül, még ha ebben a sorban kakukktojás is. Bár a Sorbonne Nouvelle-en a témavezető tanárom annak idején egy valóságos, másodgenerációs strukturalista volt, és kellett olvasnunk tudományos cikket a törzsalapító atyától, Claude Lévi-Strauss számomra mégis a Szomorú trópusok írója. Ez a kakukktojás csak itt-ott szépirodalom, például ott, ahol hosszú oldalakon keresztül bemutatja a felhők végtelenül változatos vonulását az Atlanti-óceán felett. Műfaját tekintve még leginkább útikönyv, amelyben a friss diplomás filozófiatanár elmegy oktatni a Sao Paolo-i egyetemre, majd onnan etnográfiai utakra indul Mato Grosso és Amazónia indián törzseihez, miközben az útleírás tele van az itteni és a világ más tájain meglátogatott törzsek és népcsoportok etnográfiai leírásaival és összeghasonlításaival, valamint filozófiai elmélkedésekkel. A megérteni és feltárni vágyó etnológus számára tudománytalan, a gondolkodó és érző ember számára pedig visszatetsző lenne a kultúrák rangsorolása. Claude Lévi-Strauss még azokra a „fordítottan” előítéletes etnológusokra is kitér, akik elfogultak a vizsgált, idegen kultúrával szemben, miközben a sajátjukat negatív fényben tűntetik fel. Az úgynevezett „természeti népekről” bebizonyosodik, hogy „természetellenes” életet élnek. Az egész kultúrájuk arra szolgál, hogy elkülönüljenek a természettől és kiváljanak belőle. Foggal-körömmel, óriási szellemi teljesítményekkel azon küzdenek, hogy elleplezzék halandó voltukat, és tagadják a halált, mint mi mindannyian.

Tarjei Vesaas: A madarak (fordította és az utószót írta Dőri Tibor)

Mielőtt 2006-ban nekiindultunk volna Norvégiának, rájöttem, hogy az irodalmából Ibsenen és Knut Hamsun Éhség című kisregényén kívül semmit sem ismerek. A könyvek közül, amiket skandinavisztikát végzett feleségem könyvespolcán találtam, az Egil-saga mellett Tarjei Vesaas regénye, A madarak nyűgözött le. A regény főszereplője egy értelmi fogyatékos férfi, Mattis, akiről azt írja Vesaas, hogy „önarckép bizonyos fenntartással”. Mattis nem maga meséli a történetét – ami nyelvileg, poétikailag valószínűleg megoldhatatlan lenne –, mégis ő a kint és a bent, a regény az ő világában játszódik. Itt máshogy kapcsolódnak össze dolgok és tárgyak, állatok és emberek, képek és gondolatok, mint a „normális” emberek közös világában, amely sejtelmesen ködlik a háttérben. Ez az univerzum nehezen átlátható, ezért fenyegető és félelmetes, ugyanakkor meghökkentő és érzéki, ezért eredendően költői. Egy pillanatra sem érzi az olvasó, hogy ne lenne ugyanúgy teljes értékű, mint az a közös másik. Még akkor is, ha végül csapda lesz, amelynek Mattis a történet végére áldozatául esik. Tarjei Vesaas mintha egy új kontinenst fedezett volna fel az emberi pszichében.

Varlam Salamov: Kolima. Elbeszélések a sztálini lágerekből (vál., szerk., bev. Gereben Ágnes) /Varlam Chalamov: Récits de la Kolyma

Csak az orosz nyilvántartások közzététele után, amikor láttam a nevet és a dátumot, fogtam fel igazán és tudtam megsiratni azt, hogy 1945 és 1948 között több mint három évet töltött az apám egy orosz munkatáborban. Nem mintha titkolózott volna, hallottam, hogy hullottak az emberek, mint a legyek, és harminchét kiló volt, amikor hazatért, de ha nagy ritkán előadta, egy-két mondatnál több nem fért a repertoárjába. Mint föntebb említettem, a Feljegyzések a holtak házábólt már gimnáziumban elolvastam, majd valamikor az egyetemen az Ivan Gyenyiszovics egy napját és Lengyel József Igézőjét. Ez utóbbi az egyik legkedvesebb könyvem volt egy időben, és újra meg újra visszatértem hozzá. A rettenetes táborok legnagyobb írójáról, az orosz Lengyel Józsefről azonban egészen sokáig még csak nem is hallottam. Szinte véletlenül került a kezembe egy rövid elbeszéléskötete franciául, majd miután azt elolvastam, vettem meg az 1500 oldalas Kolima-elbeszélésgyűjteményt. Ezek a történetek a seholban játszódnak, Északkelet-Szibériában, ahol a Kolima-folyó a Jeges-tengerbe torkollik. Az itteni munkatáborban az odahurcolt lovak mind elpusztultak az első télen, míg az embereknek csak a fele, ahogy a második telet valami csoda folytán még mindig túlélték néhányan. A mínusz ötven fok alatti hőmérsékletet az jelezte, hogy a vizelet kopogva ért a földre. A dudásnak nem elég elmennie a pokolba megtanulni dudát fújni, de vissza is kell onnan jönnie. Varlam Salamov visszajött.

*

 Jegyzet:

[1] Charles Baudelaire: Az idegen

- Kit szeretsz te legjobban, mondd, titokzatos ember? Apádat, anyádat, bátyádat vagy a húgodat?
- Se apám nincs, se anyám, se bátyám, se húgom.
- Barátaidat?
- A szónak, melyet használsz, mindmáig ismeretlen maradt előttem a jelentése.
- Hazádat?
- Nem tudom, melyik szélességi fokon fekszik.
- A szépséget?
- Szívesen szeretném, csak lenne istennő és halhatatlan.
- Az aranyat?
- Gyűlölöm, ahogyan te Istent gyűlölöd.
- Mit szeretsz hát, különös idegen?
- Szeretem a felhőket... A vonuló felhőket. . . ott, messze: a csodálatos felhőket.

(Szabó Lőrinc fordítása)

(Kun Árpád: Kiegészítés)

- És feleséged van-e?
- Van.
- Gyerekeid?
- Öt.
- Őket szereted?
- A felhőknél is jobban.