A létezés féregfokozata (Franz Kafka: Az átváltozás)
A létezés féregfokozata (Franz Kafka: Az átváltozás)

Mi köze az önsegítő könyveknek, Lovecraft Cthulhu-szörnyének és Borgesnek Kafkához? Keresztes Balázs Az átváltozásról!

Az önsegítő-könyvek és -videók egyik gyakran visszatérő eleme a reggeli szokások (morning routine) fontosságának hangsúlyozása. Ha eredményesen vesszük a felkelés utáni első akadályokat, napunk máris sikerekkel indul, ezért hátralévő részében ennek a hajtóereje vezet majd bennünket. Ha magunkévá tesszük a „győztes mentalitását”, akkor a tényleges akadályok oroszlánrészét már le is küzdöttük: „minden fejben dől el”. A világirodalomban kevés olyan mű létezik, amely a self-help marketing jószándékú bárgyúságát olyan erővel forgatná reménytelen, rémálomszerű látomásba, mint Kafkától Az átváltozás. „Amikor egy reggel Gregor Samsa nyugtalan álmából felébredt, szörnyű féreggé változva találta magát.” A kitinpáncélos hátán tehetetlenül fekvő, „siralmasan vékony” lábacskáival az ég felé kapálózó rovarember nem az önmagáért kiálló tetterő és öntudat, hanem éppen a szánalmas cselekvésképtelenség örökérvényű képe. Gregor Samsa úgy reagál a kialakult helyzetre, mint minden munkáját és életét gyűlölő kisember (az önsegítő könyvek célközönsége), aki pár perc haladékot akar nyerni saját szánalmas világa elől, és lenyomja az ébresztőt: „Mi lenne, ha kicsit még aludnék, és elfelejteném ezt az egész őrültséget?”

De Az átváltozás, ahogy Kafka egész életműve, éppen annak a torokszorító példázata, hogy a tönkrement életünk tapasztalatát nem lehet csak úgy kialudni. Nincs egy másik világ, amelybe a rémálmainktól szabadulva frissen ébredhetnénk. Épp ellenkezőleg, pontosan a világ rémálomszerűségére ébredünk: Samsához hasonlóan A per főszereplője, Josef K.napja is azzal kezdődik, hogy „egy reggel letartóztatták”.[1] Kafka hőseit hidegzuhanyként éri, ahogy az ellenséges világ benyomakodik az életükbe, és akkor tör rájuk, amikor a legsebezhetőbbek. Ez azonban szintén nem az önsegítő könyvek önként vállalt, tetterőt serkentő hidegzuhany-kúrája, hanem egy olyan dermesztő fuvallat, amely a lelket érinti meg, és kiöli belőle a cselekvőképességet. Ez az az embertelen tél hidege, amire az ember megadva magát visszabújik az ágyba, „mint lukba megriadt egérke”. Vagy mint a lábacskáit szorosan magához szorító apró rovar.

A reggeli rutin segítheti az embert a céljai és a siker elérésében, Az átváltozás viszont nemcsak azt mutatja be, hogy tehetetlen féregként ennek a rutinnak még az első lépéseit sem tudjuk megtenni, hanem azt is, hogy éppen a rutin végletekig hajszolása okozza a bajt. Szülei elmondása alapján Samsáról, az utazó ügynökről megtudjuk, hogy „másra se gondol […] csak az üzletre”, hogy „sohasem megy el este szórakozni” és általában „ül az asztalnál, és csendben újságot olvas”. Samsa szórakozásból űzött szabadidős tevékenységeiben abszurd módon szintén a tér- és időbeli korlátozás és szabályozás fejeződik ki: hol a menetrendet tanulmányozza, hol kereteket farag lombfűrészével. A féreggé változás tehát nem csak a rutin hiányából való szétesés eredménye: a tizenkilencedik század felesleges embere, mint Goncsarov Oblomovja motiválatlanságában egy egész nagyregényen keresztül tétlen, és ötven oldalba telik, míg a történet elején végre elhagyja az ágyát, Kafka hősének cselekvésképtelensége azonban más forrásból ered. 

Gregor Samsa nem Anyegin, Childe Harold, Oblomov vagy Pecsorin rokona, nem azoké a hősöké, akiknek túlzó eszményei nem összeegyeztethetők a cselekvéssel, és ez a hasadás végleges cselekvésképtelenségre kárhoztatja őket. Samsa ősét Gogol, Csehov és Dosztojevszkij csinovnyikjaiban vagy Melville enigmatikus Bartlebyjében találjuk meg, akiknek az élete Tolsztoj szavaival mind „egyszerű, mindennapi és iszonyú”.[2] A féreggé változás mágikus pillanata innen nézve egy olyan hosszasan húzódó betegség összes tünetének egyidejű kiütközése, amelyet túl sokáig próbáltak lábon kihordani. A féreggé változással valami elfojtott, valami tudat alatti tör a felszínre, ez a valami azonban nemcsak Gregor Samsa életében érlelődött jó ideje, hanem az egész nyugati irodalomban legalább a tizenkilencedik század eleje óta.

Ez a betegség pedig nem más, mint a modernség: az iratok, a határidők, a menetrendek, a gyárak és a bürokrácia fogaskerekei lassan teljesen felőrlik az ember cselekvőképességét – ez éles ellentétben áll a pamlagon heverő felesleges emberekkel, akiknek egy letűnő kor képviselőiként pontosan az okozza bukásukat, hogy anyagi függetlenségüknek köszönhetően nem szorultak munkára. A Samsához hasonló modern kisemberek cselekvésképtelensége nem a tétlenségben fejeződik ki, éppen ellenkezőleg, szorgos hangyákként pont ők azok, akik mást se tesznek, „másra sem gondolnak” mint arra, hogy dolgozzanak. Csehov csinovnyikja halálba hajszolja magát, hogy helyreigazítson egy munkaügyi félreértést, Melville Bartebyje beköltözik a munkahelyére, Samsa pedig még a szabadidejében is menetrendeket olvas. Foucault-val szólva a fegyelmezés és rendszabályozás keretei és rácsvonalai már a lelkükig hatoltak. Folyamatosan cselekednek, ezeknek a cselekvéseknek azonban már sem az eredete, sem a célja, sem az ütemezése nem tartozik saját fennhatóságuk alá, annak ellenére, hogy ezt a külső imperatívuszt belső paranccsá torzították.

Gregor Samsa metamorfózisa így olyan változást jelenít meg, amelynek tétjei első körben is legalább két szinten értelmezhetők. Az első síkon azt mutatja be, hogy a tényleges átalakulás előtt sem volt több puszta rovarnál, ami szorgosan futkározott a főnökei talpa alatt, attól félve, hogy eltapossák. Ebben az értelmezésben az átváltozással voltaképpen nem változik semmi lényegi, és ezt meg is erősíti a fantasztikumnak az a bulgakovi (vagy örkényi) groteszk megjelenítése, ami talán minden egyébnél fontosabb a mű hatása szempontjából: Samsának az átváltozása után is ugyanazokon a pitiáner munkaügyi problémákon jár az esze, mint hogy eléri-e a vonatját, vagy leszidják-e majd a munkahelyén. Erre erősít rá a betoppanó cégvezető reakciója: „sajnos, vagy ha tetszik, szerencsére – üzleti szempontból igen gyakran egyszerűen túl kell tennünk magunkat az ilyen könnyű rosszulléteken”.

A másik értelmezés szerint a féreggé változás mégiscsak lényegi törést jelent Samsa életében, bármennyire is próbálja semmibe venni. Eszerint éppen akkor válik féreggé, amikor már nem tudja ellátni azt a feladatát, amire eddig mindenét feltette, és amikor ezt számon kérnék rajta, nem tud felhozni semmit a védelmében, hiszen azt a szánalmat és undort, amit a világ tanúsít felé, ő is magáénak érzi. Ez az oka, hogy nincs értelme azt firtatni, hogy vajon csak ő álmodja magát féregnek vagy esetleg csak a külvilág látja annak. Egyrészt a szöveg nem enged meg ilyen egyoldalú értelmezéseket, másrészt a lényeg pszichológiailag és metaforikusan is éppen abban rejlik, hogy nemcsak a főnöke és a családja, hanem ő maga is féregként tekint önmagára.

A kétféle értelmezés persze összecsúszik, éppen úgy, ahogy az álom és az ébrenlét is összemosódik a műben: Samsa rémálmában vagyunk, de ez a rémálom maga a valóság, amibe éppen most ébredtünk bele. Innentől kezdve nem is véletlen, hogy ebben a kontúrjait vesztett világban az sem megragadható, hogy pontosan milyen lénnyé változott Gregor Samsa. A szöveg „féregnek” nevezi, emellett a Kafka-illusztrációk a mai napig valami fekete csótányszerűségként ábrázolják, de a szöveg egyes részei alapján ugyanúgy lehet poloska, óriási százlábú vagy ganajtúró bogár. A meghatározhatatlanság nem véletlen, Kafka szándékosan kódolta így a szövegét. A „roppant féreg” kifejezés az eredetiben ungeheures Ungeziefer-ként szerepel, az Ungeziefer pedig szó szerint kártevőt, károkozó kisméretű állatot jelent, amibe egyaránt beleértendő a féreg, a csótány, a tetű, a poloska, a légy, és egyes kontextusokban még akár az olyan rágcsálók is, mint az egér vagy a patkány. A lepkeszakértő Nabokov természettudományos hűséggel próbálta kitalálni a szóban forgó rovar fajtáját, de a megnevezés lényege éppen az, hogy aláássa a konkrét asszociációkat, és a lény kontúrjait mindvégig elbizonytalanítsa.  A „rovar”, a „bogár” vagy a „csótány” kifejezések egyáltalán nem is szerepelnek a szövegben, egyedül a „ganajtúró” (Mistkäfer) fordul elő egy helyen, ott is csak az öreg bejárónő szájából becézésként. Kafka ezen kívül gondosan csak olyan általános kifejezésekkel illeti, mint a „szörny” (Untier), az „állat” (Tier) vagy az „izé” (Zeug), és mint egy jó horrorszerző, sosem mutatja meg a teremtményt a maga egészében. Csak a részleteket domborítja ki: a „páncélszerűen kemény hátat”, a „barna, ív alakú, kemény szelvényekkel ízelt hasát” vagy a hangjába vegyülő „visszafojthatatlan, fájdalmas csipogást”.

Ugyanabból az okból, amiért óvatosan bánt a szavakkal, Kafka a közvetlen képi megjelenítéstől is ódzkodott. A kiadójának írt 1915-ös levelében ezt írja: „Magát a rovart nem rajzolhatják le. Nem lehet lerajzolni még úgy sem, mintha a távolból látszódna.” Éppen ezért az első kiadás borítóján csak egy résnyire nyitott ajtó szerepel – a szoba sötétjébe már nem pillanthatunk be. Az ajtó előtt egy szobaköntöst viselő alakot látunk – talán az apát –, amint a másik irányba fordulva, szörnyülködve a kezébe temeti az arcát. Mindez egyrészt a horrorfilmek plakátjáról ismert (mindig kell egy rémült arcú karakter, aki kifejezi a néző hozzáállását), másrészt a szemek eltakarásával éppen ezt hangsúlyozza, hogy a rovarrá alakult Gregor Samsát elsősorban nem látványként, nem képként kell kezelnünk. Ahogy Lovecraft kiejthetetlen nevű és szándékosan ábrázolhatatlan Cthulhu-jánál, a cél itt is az, hogy az entitás ne tudjon kiszakadni a szöveg teréből és önálló életre kelni.

Gregor Samsa átváltozása éppen ezért mindenekelőtt nem vizuális, hanem lelki, pszichológiai esemény: az abszolút kisebbségi komplexus, és a külvilágtól való félelem, valamint az efelett érzett szégyen és undor kifejezése. A kártevő szó jelentősége is abban áll, hogy egy konkrét faj megnevezése helyett viszonyt fejez ki: a kártevő az, aki valaki más számára káros, nemkívánatos, és akit ezért el kell különíteni, ki kell rekeszteni, ideális esetben pedig ki kell irtani. A féreg-lét egy érzés, ami aztán a novellában vizuálisan megjelenik, de csak azért, hogy ezt az érzést közvetítse. Ahogy a rovar tényleges fizikai leírása helyett a részleteken van a hangsúly, úgy a rovarrá válás direkt fantasztikuma helyett is a rovarszerű viselkedés pszichológiai mozzanatai jelentik az elbeszélés erősségét: ahogy Samsa félelmében bemenekül az ágy alá, ahogy riadtan, poloskaként az ajtóra tapadva hallgatja a kinti zajokat, ahogy az emberi étel helyett a moslék hozza lázba, vagy ahogy apró lábait szedve menekül mindenki elől, aki veszélyt jelent rá. Mindezzel pedig éppen azt fejezi ki, hogy aközött, hogy féregnek gondoljuk magunkat és ténylegesen azzá válunk, valójában hajszálnyi különbség van csupán.

A történet félelmetes üzenete szintén abból fakad, hogy a fantasztikum és valóság, az álom és ébrenlét szférái nem válnak el élesen egymástól. Kafka egyik legfontosabb elődjénél, a pszichológiai fantasztikum mesterénél, E. T. A. Hoffmannál a mese és a fantasztikum világa egyfajta csillapítószerként, az írnoki robotmunka párhuzamos világaként funkcionál. De ugyanígy az átváltozás-történetekben is – Ovidiustól Apuleiuson át a Békakirályig vagy a Szépség és a szörnyetegig – a tét mindig az, hogy az átváltozott főhős visszanyeri-e az emberi formáját azzal, hogy ebben a lefokozott állapotban is megtalálja magában az emberit – vagy önerőből, vagy azzal, hogy valaki más ezt látja meg benne. Kafkánál azonban nincsenek ilyen nyitott kapuk, a visszaváltozás reménye az elejétől kezdve meg van tagadva a főszereplőtől, éppen azért, mert mindvégig bele volt kódolva, hogy előtte sem volt több cipőtalpak alatt futkározó rovarnál. Gregor Samsa emberi emlékét egyedül a családi asztal fölött lógó egyenruhás portré őrzi, melyben az áhítattal feltekintő ízeltlábú már nem ismer magára.

Az átváltozás ezért tudatosan nem is képes drámává alakulni, hiszen ahogy sokan leírták már, az egész történet csattanója teljes egészében benne van az első mondatban. A harc és az ellenállás, vagyis az öntudatra ébredés lehetőségei nélkül pedig az egyedüli út a lassú sorvadás: Samsa visszahúzódik, begubózik, és lassan, csöndben éhen hal. Önként vállalt halála sem tagadás vagy tüntetés, csak illedelmes, diszkrét kimúlás, önmaga megadása az életnek. Bukása, tragédiája nincs: csak egy lapos, kiszáradt, döglött teteme van, amelynek eltakarításáról „intézkedni” kell.

Samsa érthetetlenné váló beszédéből sokan kihallották Kafka zsidóságának, vagy általában a zsidóságnak a válaszra nem lelt segélykiáltását. Az átváltozás hátborzongató profétikussága, hogy nem sokkal azelőtt ábrázolta az elpusztítása ellen védekezni képtelen embert kártevő rovarként, hogy a náci propaganda ugyanezzel a képi és pszichológiai eszköztárral rekesztette volna ki a számára nem kívánatos elemeket a társadalmából. A tisztaságmániás, naponta négyszer fürdő Hitler birodalmában viszont a zsidók kártevőkkel való azonosítása nem csak ábrázolási, nem csak metaforikus kérdés volt. Egy immunológiai kampány keretében pont azt a Zyklon-B nevű rovarölő készítményt használták a gyárak kártevő-mentesítésére, mint amit aztán később a koncentrációs táborok gázkamráiban az emberek ellen.

Kafka nagy követője, Borges írja, hogy Kafka művészetét két rögeszme uralja: „az egyik az alárendeltség, a másik a végtelen”[3]. A kettőt az egyesíti, hogy a mindenkori alávetett főszereplő és az abszolút autoritás között végtelen, áthidalhatatlan távolság húzódik. Josef K. sosem találkozik a bírójával, K. nem jut be a kastélyba, a kínai császár üzenete sosem ér célba, a törvénynek az első kapuján sem jutunk át, de még a szomszéd faluba sem tudunk átjutni soha. Az átváltozásban ez a végtelen ott húzódik a teremtés ranglétrájának aljára száműzött féreg-lét és a fölötte álló, egyre magasabb fokozatokat elfoglaló külvilág létezői között. Éppen ezért Gregor Samsa minden megalázott és megszomorított, minden elnyomott, lenézett, fogyatékos és alárendelt helyzetbe került alak archetípusává vált. Groteszk átváltozása és pusztulása ugyanúgy modern eredetmítoszként szolgál a zsidóság, a hányattatott kelet-európaiak vagy a modern kapitalizmus áldozatai számára. És ugyanúgy, Samsa rovarszerű csipogása azt a hangunkat is képviseli, amelyet már nem hallunk meg, ha a létezés féregfokozatáról, minden önbecsülésünket és cselekvőképességünket elveszítve próbáljuk megszólítani saját emberi énünket.   

***

Az elbeszélést először Márai Sándor fordította magyarra (Kafka tudta és engedélye nélkül), és a Kassai Naplóban jelent meg 1922-ben. Az elbeszélés mértékadó modern fordítása Györffy Miklóstól származik, ebben az esszében is az ő munkájából idézek. Az átváltozás szinte kivétel nélkül megtalálható Kafka elbeszéléseinek minden magyar válogatásában. Kafka összes elbeszélésének legjobb magyar gyűjteménye az Európa Kiadónál jelent meg (Elbeszélések, 2009). Az átváltozás jelenleg az Európa Diákkönyvtár Kafka-válogatáskötetében, valamint önálló könyvként a Helikon Zsebkönyvek sorozatban kapható, illetve online elérhető a MEK-en is.

Jegyzetek:

[1] Szabó Ede fordítása

[2] Szőllősy Klára fordítása

[3] Latorre Ágnes fordítása

Az esszé szerzőjéről
Keresztes Balázs (1990)

Irodalomtörténész, fordító. Az Élet és Irodalom rendszeres szerzője és a Négy Fal Között Olvasókör YouTube-csatorna alapítója.

Kapcsolódó
A papírmunka fehér poklában (Herman Melville: Bartleby, a tollnok)
Keresztes Balázs (1990) | 2020.10.27.
A macsóság melankóliája (Ernest Hemingway: A Kilimandzsáró hava)
Keresztes Balázs (1990) | 2020.10.27.