I would prefer not to. Vagyis „nem óhajtok”. Bartleby, a tollnok[1] letargikusan ismételgetett vonakodása a világirodalmi kulturális emlékezet szállóigéjévé vált. Nem véletlen, hogy attól a Herman Melville-től származik, aki az amerikai irodalom legnagyobb regényét egyben ennek az irodalomnak a legikonikusabb sorával indítja. A Moby Dick „Call me Ishamael”-je és a Bartleby „I would prefer not to”-ja között azonban egy világnyi szakadék tátong. Bár a leviatáni eposzregény és a harmincöt oldalas elbeszélés megírása között alig telt el hat év, mégis nemcsak Melville-ről, de a világról is egy teljesen eltérő képet mutat.
A Moby Dick a nagy vállalkozásba fogó alkotó műve. Ahogy Ishmael is sorsfordító kalandra indul, és Ahab is élete legnagyobb küzdelmére készül, úgy Melville is feltűrt ingujjakkal, rossz szemétől félig vakon, valami démoni ihlettől megszállva körmölte egy éven át élete főművét vidéki otthonuk padlásszobájában, ahol a családja is alig zavarhatta. A Moby Dick tragikus küldetés volt, amelyben Melville mindkét főhőse sorsában osztozott: a könyv elpusztította a karrierjét és derékba törte az életét, magával rántotta egy örvénybe, akár a fehér bálna Ahabet, hogy aztán sok évtizeddel a feledésbe merülése után neve a halálból térhessen vissza, ahogy Ishmaelt is visszaköpték a habok, és végül örök életet szerezzen számára. A Bartleby ehhez képest a már megtört szerző műve, aki magnum opusa és további sikertelen fogadtatású művei megírása után örökre felhagy a nyilvános írói szereppel (és jobbára az írással is), és évtizedekig vámtisztviselőként tengődik különféle irodákban.
Melville sötétsége mindkét műben megvan, mégis, az az amerikai romantikus sötétség, az a touch of Puritanic gloom, amelyet Hawthorne-tól vett át, és amely aztán még Faulknernél és Cormac McCarthynál is tovább kísérti az amerikaiak irodalmát, itt egy másfajta sötétsége csap át. A puritánok eleve elrendeltetett ősi emberi bűne itt mintha a világ abszurditásából fakadó modern kétségbeesésének adná át a helyét, ezért a Barteby közelebb áll az abszurd Wakefield Hawthorne-jához, mint A skarlát betű vagy Az ifjú Brown gazda gótikus szerzőjéhez. A Bartleby egy ízig-vérig modern, Kafkát és Camust megelőlegező novella – nem véletlen, hogy leggyakrabban előbbi híres novellájával, az Az éhezőművésszel állítják párba.
Míg Ishmael felszólítása egy kalandra invitálja az olvasót, amelyben az egész világ kitárulkozik előtte, addig Bartleby tagadása egy szűkebb, zárt világot és egy önmagába zárkózó szereplő lelkét vetíti elénk. A helyszín a nyílt óceán helyett egy Wall Street-i épülettömb irodája, amelynek első emeleti ablakai „egy bő szájú akna fehér falaira” néznek, mely „híján van annak, amit a tájképfestők életnek neveznek”. A bálna fehérsége, amely a lét misztériumát jelentette a Moby Dickben, itt a modern bürokrácia élettelenségeként és a modern technológiai környezet embertelen fenségességeként köszön vissza. És persze az iratok, a papír riasztó fehérségeként: az iroda lakói jogi dokumentumok másolásával és összeolvasásával töltik a napjaikat, és a lélekölő munka különböző pszichoszomatikus reakciókat vált ki belőlük: ingerlékenyek, kapkodnak, csikorgatják a fogukat és emésztési panaszokkal küzdenek. Nem is bírják a munkát a becsempészett alkohol és gyömbéres kekszek rendszeres fogyasztása nélkül.
A Moby Dick és a Bartleby közötti átmenetet legdrasztikusabban a helyszínváltozásban érzékeljük: míg a bálnavadászhajó még képes volt megidézni a tengeri kalandok eposzi világát, e novella helyszíne már a modernitás egyik legikonikusabb tere, a metropoliszok irodája, vagyis a bürokrácia bürója, vagy Gogollal szólva a mindenkori „ügyosztály”. Persze abban az Amerikában, amelynek még mindig az egyik vezető iparága volt a bálnavadászat, a fehér bálna utáni hajsza sem tudott egyszerű mitikus odüsszeia maradni: a Pequod egy a sok száz úszó gyár közül, amelyek levadásszák, feldolgozzák, és profitra váltják a tenger erőforrásait, és olyan termékek előállítását biztosítják, amelyekre egy egész civilizáció támaszkodik. Ebből a szempontból a Bartlebyben megjelenített iroda legalább ilyen kulcshelyszín: ha a bálnavadászhajó a nyersanyagok gyára és laboratóriuma, akkor az iroda a papíroké, az iratoké és a jeleké; mindkettő a modern kapitalista társadalom elengedhetetlen összetevője. Az előbbinek (amely, bár romantizálva, de még hagyott teret a kalandnak), lassan végleg lejár az ideje, és a tenger munkásai is gyárakba kényszerülnek, az utóbbi viszont egyre inkább az érdeklődés középpontjába kerül, elég csak a számtalan egérlyukban feljegyzett csinovnyik-történetre gondolni Gogoltól, Csehovtól vagy Dosztojevszkijtől.
E modern kor hőse, a csinovnyik amerikai változata Bartleby, a Wall Street tollnoka, aki kezdetben példás automatizmussal, „fakón és gépiesen” végzi az iratok másolását, majd fokozatosan kezdi megtagadni a kisebb mellékfeladatokat, és az udvarias válaszai („I would prefer not to” / „Nem óhajtok”) teljesen lefegyverzik a felháborodásában is tehetetlen főnökét, az elbeszélés narrátorát. Bartleby katatóniája egyre csak fokozódik, és abszurd, „kísértetszerű” jelenléte teljesen eluralkodik a környezetén: megtagad minden kérést és felszólítást, felhagy az írással, és csak üres tekintettel bámulja a szemközti téglafalat. A legszorgosabb munkás, aki eleinte látszólag csak a feladatainak élt („lélegzetvételnyi szünetet sem tartott, éjjel-nappal dolgozott; másolt napvilágnál, és másolt gyertyafénynél”), most már teljesen megtagadja a munkát, de valójában az életet is: napközben nem hagyja el az asztalát, benn alszik az irodában, és a hétvégéit is a kiüresedett Wall Street-en tölti. Bartleby kezd mindenki fejére nőni: az ügyfelek előtt lejáratja a cég hírét, rontja a munkahelyi morált, sőt, még a kollégái nyelvén is kezd eluralkodni, mert azok fokozatosan ráeszmélnek, hogy öntudatlanul használni kezdték Bartleby szókincsét (óhajt/nem óhajt). Főnöke sem fenyegetéssel, sem vesztegetéssel nem tudja rávenni, hogy hagyja ott az irodát, és végül ő kényszerül arra, hogy az egész cégét elköltöztesse.
Bartleby viszont továbbra sem tágít a helyéről: alakja úgy kísért az üres irodában, mint valami helyhez kötött szellem. Az új tulajdonos és az épület lakói végül megelégelik a jelenlétét, és a rendőrséggel a városi fogházba vitetik az ellenállást nem tanúsító Bartlebyt. Itt látogatja meg többször a volt főnöke, a környezetváltozás azonban nincs hatással a tollnokra: tovább süllyed az apátiába, a börtönudvar falát nézi, és mivel enni sem „óhajt”, egy nap holtan találják az udvar kövén.
A Bartleby kórtörténet: a krónikus depresszió és az abszolút motiválatlanság esettanulmánya, de persze sokkal több ennél – a végtelen irattermelés világának társadalomkritikája, és egyben örök parabola annak a kisembernek a sorsáról, akit ez a pokoli világ elemészt. Ha Kafka a pereskedés, a fellebbezés és a hivatali labirintus legnagyobb irodalmi ábrázolója, Melville elbeszélése a „papírmunka” lélekölő hatásának legikonikusabb megjelenítése. Ha Josef K.-t a törvényszék fogaskerekei őrlik fel, akkor Bartleby-t az iratok óceánja nyeli el.
Bartleby a legkülönösebb alak a karikaturisztikus, mégis életszerű kollégái mellett, igazi idegen – tagadásával mégis ő ad hangot az emberinek ebben az embertelen világban. Tagadása gépies, mégis a legemberibb gesztus a történetben, hiszen a humánus irodaigazgató részvéte is monetizálódik: azért segít Bartlebyn, mert így „kedvezményes áron jut jóleső önbecsüléshez”. Bartleby a par excellence elidegenedett munkás, de ő nem lázad fel, nem lesz gépromboló és nem indít forradalmat, csak udvariasan kifejezésre juttatja, hogy nem „óhajtja” ezt folytatni. Megreked „ciszterna” alján tökéletes bénultságban, és csömöre nem fordul át semmilyen alternatív önmegvalósításba, mint a 20. század kiégett hivatali everymanjénél: nem mond fel a munkahelyén és szeret bele a szomszéd tinilányba, mint Lester Burnham, és nem alapít anarchista mozgalmat Tyler Durden nevű alteregójával. Bartlebytől idegen minden párhuzamosság: a hivatali robot után nem megy haza és ír éjszaka remekműveket, mint a világirodalom párhuzamos életet élő nagy hivatalnok-írói, Hoffmann vagy Huysmans. Ha belelátnánk Bartleby fejébe, ott csak egy ahhoz hasonló szürreális rémálmot tudunk elképzelni, mint amit Henry Spencer él át a Radírfejben.
A Bartleby a féktelen termelés kritikája, épp ezért ironikus, hogy az amerikai irodalom egyik legtöbbet elemzett novellájaként egész ipart hozott létre maga körül, ahol szorgos elemzők könyvtárszámra gyártják róla az újabb és újabb iratokat. Használták a modern irodai környezet, mint a felügyelet és büntetés terének szociológiai elemzésére, demonstrálták rajta a kanti szabadságfogalom korlátait vagy a mindenkori irodalomnak alapot adó írás eredendő gépiességét. Bartleby egyeseknek krisztusi mártír, másoknak kapitalizmuskritikus marxista. Egyes értelmezésekben az autoriter irodavezető lázadó „fia”, aki megtagadja a másolást, vagyis a reprodukciót, másokban éppen ő képviseli az igazgató tudatalattiját (hiszen kettesben ülnek egy csupán paravánnal elválasztott szobában). Agamben a nem-írás puszta potencialitását látta Bartlebyben, aki attól még, hogy nem cselekszik, még képes a cselekvésre, és ezzel „önmaga fehér lapjává vált”. Deleuze a tollnok ikonikus vonakodásában az elfogadás és elutasítás közötti üres teret fedezi fel, amely nem más, mint a nyelv felforgató erejének a forrása, amely Bartleby-t nemcsak tulajdonságok, hanem referensek nélküli emberré is teszi. Derrida hasonló vonalon az irónia mesterművét látja Bartleby nem-válaszában. A kiégés társadalma című könyvében pedig Byung-Chul Han a kimerülés („Erschöpfung”) meséjeként olvassa Melville elbeszélését.
A Bartleby láthatóan a nagy elméletalkotók fegyvereinek egyik kedvenc tesztelési terepe, és egyedül Melville írói tehetsége védte meg attól, hogy a mai napig olvasható maradt, és nem vált olyan sivataggá, mint amilyet a valódi atomkísérletek hagytak maguk után – ez nem mondható el az amerikai irodalom másik nagy „teoretikus” novellájáról, Poe Ellopott leveléről, amelyet teljesen élvezhetetlenné koptattak az interpretátorok.
On errands of life, these letters speed to death (Az élet ügyeiben járva ezek a levelek a halálba rohannak.[2]) – áll a történet végén, amikor az elbeszélő megtudja, hogy Bartleby korábban a Kézbesíthetetlen Levelek Osztályán (Dead Letters Office) dolgozott. Ez a mágikus erejű mondat pedig mintha azokra az eleve kudarcra ítélt levelekre (és betűkre) utalna, amelyeket az értelmezők címeznek Bartlebynek, mert ő örökre megfejthetetlen titok marad, aki udvariasan megtagadja, hogy megnyíljon nekik.
Jegyzetek:
[1] Az elbeszélést Borbás Mária fordította magyarra, és többek közt ezekben az antológiákban olvasható: Lélekvesztőn. Klasszikus amerikai elbeszélések (Európa, 1975); Amerikai elbeszélők I-II. (Európa, 1985); Herman Melville: Billy Budd (Scolar, 2008). Melville Moby Dick című regénye mellett tudtommal öt elbeszélése olvasható magyarul: Bartleby, a tollnok, Billy Budd, a tengerész, Benito Cereno, A harangtorony, A villámhárítós ember.
[2] Saját nyersfordítás. Az elbeszélés egyik kulcsmondata sajnos elveszíti az élét a magyar fordításban („Életfontosságú hírek hordozói: e levelek kérlelhetetlen sorsa a halál”).
