Az előre eltervezett kettős öngyilkosságban meghalt Heinrich von Kleist rövid élete során mindössze nyolc elbeszélést írt, mégis sikerült beírnia magát a világirodalom leghíresebb elbeszélőinek panteonjába. Ennek a nagyon tankönyvízű kijelentésnek az igazát nehéz vitatni, mégis, ami érdekes benne, az az, hogy Kleist erre a státuszra úgy tett szert, hogy történeteit olvasva ma nem feltétlenül azokkal a novellistákkal rokonítjuk, akiknek a neve ennek a műfajnak az említésekor elsőre eszünkbe jut. Bár elbeszéléstechnikai bravúrjai és újításai vitathatatlanok, Kleistre elsősorban nem a „forma mestereként” gondolunk, mint Maupassantra, Csehovra, Hemingwayre vagy Chaucerre. Elbeszélései értékét nemcsak az adja, mennyire érdekesek műfaj irodalomtörténeti szempontjai szerint, hanem az is, hogy a szerző rendkívül egyedi, különutas világképének mozaikjául szolgálnak, és ugyanúgy párbeszédben állnak drámáival, filozófiai és esztétikai esszéivel, valamint újságcikkeivel, ugyanannak a gondolkodói életműprojektnek az építőelemeit szolgáltatva. Ebben az értelemben Kleist sokkal inkább Kafka és Borges rokona, mint az előbbieké.

Aligha vitatható, hogy Kleist leghíresebb története mind a mai napig a Kohlhaas Mihály, melynek főhőse – az igazságáért küzdő lócsiszár, akit „a jogérzéke tett rablóvá és gyilkossá” – a világirodalom egyik legemblematikusabb hamleti/macbethi antihőse. Ez a történet nemcsak számtalan színpadi, filmes és operafeldolgozást inspirált, és újraírásokra késztetett olyan szerzőket, mint Doctorow, Coetzee vagy Schlöndorff, de több neves magyar változata is ismert Hajnóczy Pétertől Sütő Andráson át Tasnádi Istvánig. Kleist elsősorban drámaíró volt, eredetileg ezt a művet is drámának szánta, de még (kisregény terjedelmű) elbeszélésformájában is érződnek a drámai vonások. A Kohlhaas máig tartó sikerét és népszerűségét ez adja: az ókori drámákat és Shakespeare-t egyaránt idéző erőteljes drámai szituáció, és egy mitikussá duzzadó irodalmi karakter.

A Kohlhaas Mihályt az is ismeri, aki alig tud valamit Kleistről, A chilei földrengés ezzel szemben valószínűleg már csak azoknak ismerős, akik közelebbi kapcsolatba kerültek az életművel. A történet a chilei királyság fővárosában, „St. Jágóban” (Santiago de Chile) játszódik, az 1647-es nagy földrengés idején. Jeronimo házitanító a gazdag Don Asteron házában, és összeszűri a levet annak lányával, Josephával, ezért mindkettejüket megbüntetik: Jeronimót elbocsátják, Josephát pedig a karmeliták kolostorába záratják. Szerelmük azonban így is beteljesül, amikor egy titkos légyott keretében Jeronimo beszökik szerelméhez, és sikerül „egy csöndes éjszakán beteljesült boldogsága színterévé változtatnia a kolostorkertet”. 

Kleist története 1807-ben íródott, eredeti címe pedig Jeronimo és Josepha. Jelenet az 1647. évi chilei földrengésből. Ez még a tizenhetedik századi irodalom körülményesen elnyújtott címeit idézi, a főszereplő szerelmespár kiemelése viszont egyszerre juttathatja eszünkbe a görög mitológia és Shakespeare szomorú sorsra jutott szerelmeseit. Ahogy Püramosz és Thiszbé vagy Rómeó és Júlia tragédiája egy balszerencsés aszimmetriára épül (mindketten azt hiszik a másikról, hogy meghalt), A chilei földrengés is ebből az alaphelyzetből bomlik ki: a nyitójelenetben a rajtakapott Jeronimo börtönben ül, a megbecstelenített, teherbe esett Josephát pedig épp a vesztőhelyre vezetik. Josepha halálra van ítélve, Jeronimo pedig (kedvese sorsát ismerve) épp fel akarja akasztani magát.

Az egyház által megbélyegzett, jogilag elítélt és a társadalom peremére taszított szerelmespár már a halál kapujában áll, amikor beüt a katasztrófa, és földrengés rázza meg St. Jágót, ezzel pedig mindketten egérutat nyernek: Jeronimo börtönének leomlik a fala, Josepha kivégzőosztaga pedig szétszéled a kavarodásban. Mindketten a városkapu felé veszik az irányt, miközben kibontakozik Kleist forgatókönyvszerű gyorsasággal pörgő katasztrófaleírása, mely a romantikus fenséges irodalmi megjelenítésének egyik legelső és legerőteljesebb példája, mely John Martin vagy Delacroix festményeit idézi:

„[Jeronimo] alig ért ki a szabadba, amikor a már amúgy is megrendült utca egy újabb földlökésre teljes egészében beomlott. Szinte önkívületben, nem is tudva, miként menekülhetne meg ebből az egyetemes romlásból, gerendák közt s omladékokon át, míg minden oldalról ostromolták a halál támadásai, a város legközelebbi kapujához igyekezett. Itt még egy ház roskadt össze, s messzire szóródó roncsai egy mellékutcába űzték őt; ott, füstfelhők közül felvillanva, már minden oromzaton kicsapott a láng, ez iszonyattal töltötte el, s egy másik utcába kergette; onnét, medréből kiáradva, a Mapocho folyó hömpölygött eléje, s bömbölve sodorta át egy harmadikba. Emitt agyonsújtott emberek tömege hevert, amott az omladék alól még felnyögött egy hang, egy helyütt emberek kiáltoztak égő háztetőkön, másutt ember és állat küzdött a hullámokkal, akadt, aki bátor életmentőként fáradozott, hogy segítsen, s akadt, aki halálsápadtan állt, s némán emelte reszkető kezét az égre.”

A romantika irodalomtörténészeinek valószínűleg igazuk van abban, hogy nem egy, hanem többféle romantika létezik, ez pedig azt is jelenti, hogy többféle eredetmítosz is társul hozzá. Ugyanúgy megszületik a skót Macpherson Ossian-fordításaiban, Augustus Pugin neogótikus épületeiben, Caspar David Friedrich északnémet zimankós, tengerparti festményeiben, Rousseau értekezéseiben vagy E.T.A. Hoffmann éjszakai mámorban körmölt fantáziadarabjaiban. De ahogy az Emerson és Thoreau által képviselt amerikai romantika pozitív életigenlése rövidesen megkapta kételkedő ellenpárját Poe, Hawthorne és Melville sötét romantikájában, úgy a rousseau-i romantikus természeti idill is felforgató ellenképet kap Kleist elbeszélésében: Jeronimo és Josepha szerencsésen átvészelik a katasztrófát, és a túlélők táborában, a város melletti erdőben újra egyesülnek. Kleist a pusztítás apokaliptikus képét ravaszul a természeti idill rousseau-i képére váltja, elfeledtetve, hogy az a természet, amely most keblére öleli őket, nemrég még az egyetemes pusztítás ágense volt:

„És valóban, úgy tetszett, hogy ez irtózatos pillanatok közepette, amikor az emberek minden földi java odaveszett, és az egész természetet a betemetés fenyegette, szép virágként bontakozik ki maga az emberi szellem. A mezőkön, ameddig ellátott a szem, elvegyülten hevert mindenféle rendű ember, hercegek és koldusok, matrónák és parasztasszonyok, állami hivatalnokok és napszámosok, szerzetesek és apácák szánakoznak egymáson, kölcsönösen segítenek egymásnak, örömmel megosztják, amit életük fenntartására megmenthettek, mintha az egyetemes szerencsétlenség egy családdá változtatott volna mindeneket, akik megmenekedtek belőle.”

Kleist korábbi módszeres leírásából megtudjuk, hogy a földrengés elpusztította a társadalmat szabályozó intézményeket: „a palota elsüllyedt, a törvényszék, ahol kimondták rá az ítéletet, lángba borult”, „nincs többé semmiféle alkirály”, és az érsek hulláját is a „összeroncsoltan húzták ki a székesegyház romjai alól”. Az uralkodó, az egyház és a törvényszék pusztulásával Kleist olyan politikai értelemben vett rendkívüli állapotot ír le, amely akár a rousseau-i visszatérés természeti utópiájának táptalaja is lehetne. Kleist felveti ezt a lehetőséget, amikor a csecsemőjét szoptató Josepha még a tejét is megosztja egy másik anyával, akinek elapadt az anyateje. A katasztrófa látszólag hozzásegítette a szereplőket egy sokkal együttérzőbb társadalom kialakulásához. 

De nem ez történik: a túlélők az egyetlen megmaradt templomban misére gyűlnek, ahol a kolostor dominikánus prelátusa misét mond a tömegnek. Josepha és Jeronimo, valamint újdonsült barátaik részt vesznek a misén, a pap azonban ellenük hergeli a tömeget: a pusztán természeti eseménynek erkölcsi olvasatot ad, amikor kijelenti, hogy a fiatal szerelmespár bűne hozta a vészt a városra.

Az erőszak egyik legnagyobb világirodalmi ábrázolójának története pedig itt is vérfürdőbe torkollik: a tömeg meglincseli a főszereplőket, bunkósbotokkal agyonverik Josephát, Jeronimót és társaikat, egyedül gyermekük védelmezője, Don Fernando marad életben, egyik kezében kard, másikban két csecsemő: a kis Philipp (Josepháék gyermeke), és saját fia, Juan. A sarokba szorított férfi kezéből balszerencséjére a tömeg pont a saját gyerekét kapja ki, és az újszülött koponyáját a templom egyik oszlopához csapva zúzzák szét. Don Fernando tehát a halott szerelmesek gyermekével tér vissza feleségéhez a sajátjuk helyett: „Don Fernando és doña Elvira később nevelt fiúkká fogadták a kis idegent, és ha összehasonlította Philippet Juannal, s azt is, hogy miképpen jutott e két gyermekhez, don Fernando szinte úgy érezte, örülnie kell.”

Mi történik ebben a kavarodásban, és mik Kleist elbeszélésének tétjei? A választ lehetetlen pontosan megadni, hiszen a történet szándékosan úgy van szerkesztve, hogy egyaránt teret adjon eltérő, egymást kioltó olvasatoknak. St. Jágó társadalma a történteket pontosan ellentétes fénytörésben látja, mint amelyben a főszereplők: míg a földrengés (természet) elpusztította a társadalom intézményrendszerét, addig épp ez a pusztulás az, amely visszaadja Josepha és Jeronimo életét, és visszahelyezi őket az új társadalomba; míg a városlakók a történéseket egyfajta „kiűzetésként” élik meg, addig a főszereplők egyfajta paradicsomi állapotba térnek vissza. Míg a gyülekezet a földrengésben az isteni pusztítást, addig ők az isteni gondviselést látják. („Úgy meghatódtak, ha arra gondoltak, mekkora nyomorúságnak kellett a világra zúdulnia, hogy ők boldogok legyenek!” – vagy ahogy ma mondanánk „[They] found love in a hopeless place”.)

Ahogy a földrengés természeti jelensége sokféle olvasatra ad lehetőséget, úgy maga Kleist elbeszélése is bonyolult enigma, nem véletlen, hogy az amerikai germanista, David Wellbery egy egész könyvet szentelt a novellának, amelyben hét eltérő szempontú és kimenetelű olvasatot prezentál. Az egyetlen konszenzus talán pont ebben a hasonlóságban, a természeti esemény és a műalkotás párhuzamában lelhető fel.

Bizonyos értelemben ugyanis A chilei földrengés a kis Philipp életben maradásának a története: az, ahogy a legtörékenyebb, és a legkisebb esélyekkel induló élet a halálra ítélt szülők, az egész várost maga alá temető földrengés és a dühöngő csőcselék vérengzésének körülményei közepette is életben marad. Életben marad, ahogy a „legderekabb, ugyanakkor legelvetemültebb” Kohlhaas Mihálynak még jóval a halála után is életben van „néhány boldog és tetterős leszármazottja”; ahogy A lelenc című novella kakukkfióka-főhőse pestissel fertőzi meg és szorítja ki Don Piachi törvényes fiát; és ahogy Kleist esszéjében, az Egy festő levele a fiához-ban az életerős műalkotás is a természet (erőszak?) pillanatnyi szenvedélyből, és nem a gondos tervezésnek köszönhetően születik:

„A világ csodálatosan van berendezve; a legistenibb hatások, kedves fiam, gyakran a legalantasabb és legjelentéktelenebb okokból fakadnak. […] Sőt, aki csak azért venné magához az Úrvacsorát, és eleve azzal az elképzeléssel látna munkához, hogy az érzéki világban megalkossa az emberi fenség fogalmát, menthetetlenül szegényes és törékeny lényt hozna világra; ezzel szemben az, aki egy derűs nyáréjszakán, nem sokat teketóriázva, megcsókol egy leányt, az kétségkívül olyan fiút hoz majd világra, aki a föld és ég közt mászkál majd igazi vasgyúróként, és bőven ad munkát a filozófusoknak.”

A biológiai nemzés természetessége és mesterséges élet előállítása kísérti a romantikát a Frankensteintől Petőfi „üvegházi sarjadék vs. vadvirág” dichotómiájáig, és mindez ugyanúgy a művészeti alkotás metaforája is egyben. Ennek a képe itt a bűnben és szenvedélyben fogant kis Philipp, aki életét ugyanúgy köszönheti a kolostorkerti határátlépésnek és a lángba borult társadalomnak, mint tejtestvére véráldozatának. Kleist erőszakos, apokaliptikus világképében a legerősebb élet és művészet mindig a pusztulás romjai alól nő ki – hogy aztán bőven adjon munkát a filozófusoknak.      

*

Az elbeszélést Szabó Ede fordította magyarra, és többek közt elérhető a Heinrich von Kleist válogatott művei (Európa, 1977), a Heinrich von Kleist: Elbeszélések (Jelenkor, 2001), valamint a Heinrich von Kleist: Próza (Kalligram, 2013) című kötetekben.

*

Jelen esszét jelentős mértékben befolyásolták Nicolas Pethes és Kelemen Pál Kleist-értelmezései, illetve a szerző velük folytatott beszélgetései.