Az Újszövetség vonatkozó passzusait leszámítva a Karácsonyi ének minden idők legolvasottabb és legkedveltebb karácsonyi története. A nagy klasszikusok esetében elcsépelt közhelynek számít „mítoszi” vagy „legendás” címkével dobálózni, azt viszont aligha lehet tagadni, hogy Dickens kisregénye közel kétszáz év alatt a karácsony modern mítoszának egyeduralkodó alapszövegévé nőtte ki magát. A zsugori Scrooge, a karácsony szellemei vagy a kis Tim nemcsak Dickens alakjainak shakespeare-i tömegéből emelkednek ki, nemcsak az angolszász kultúra archetipikus karakterei, hanem egész világirodalmi kollektív emlékezetünk olyan figurái, akiket az olvasók széles tömege ismer fel azonnal, és társít automatikusan a karácsony ünnepéhez.

A Karácsonyi ének igazi szezonális klasszikus: ahogy a különböző vallások (formálisan vagy informálisan) mind előírják  egyes szent szövegek rituális felelevenítését az ünnepeken, ennek profán ellenpárjaként pedig a tévécsatornák és streamingszolgáltatók is a műsorukra tűzik a „hagyománnyá vált”, kötelező karácsonyi filmeket, ennek a kisregénynek is van egy jól kivehető olvasási ciklikussága. Dickens műve a viktoriánus kor óta vezeti a decemberi eladási és olvasási listákat, és a hangsúly a „decemberin” van: az irodalomtörténetből ismerjük az „alkalmi” verseket és novellákat, ahogy az „alkalomból kinőtt” regényeket is, a Karácsonyi ének sajátossága viszont, hogy egy ismétlődő ünnepi alkalomhoz kötődik. Ráadásul annyira összefonódott ezzel az ünneppel, hogy annak ismétlődésével egyfajta világi szertartásként magát a történetet is újra és újra felelevenítjük, könyvben, filmen vagy színpadon. A karácsony ünnepe magyarázza nekünk Dickens művét, és Dickens műve magyarázza nekünk karácsony ünnepét. Magyarázza, feleleveníti és díszíti.

Ez persze tudatos írói döntés, mint ahogy az önmarketing világirodalmi nagymesterének életművében minden az. Bárhogy is nézzük, a Karácsonyi ének mindenekelőtt propaganda, mai szóval érzékenyítő mű. Persze nem kevésbé, mint a Twist Olivér vagy a Nehéz idők, de rövidsége, alkalmi jellege és az elbeszélő finom nyomásgyakorlása az olvasóra itt teszi ezt a leginkább szembetűnővé. Ennek prózai és kevésbé prózai okai is vannak: állítólag a folyóiratokban épp aktuálisan futó Dickens-regény, a ma sem a legjobbak közé sorolt Martin Chuzzlewit rosszabbul teljesített, mint a szerző korábbi művei, ráadásul a felesége is várandós volt az ötödik gyermekükkel – időszerű volt tehát egy bestseller megírása. A Dickens-művek kötelező társadalmi nyomatékát emellett az adta, hogy az író az 1840-es évek elején bejárta a cornwalli és a nyugat-devoni bányavidéket, ahol a saját szemével tapasztalhatta meg az intézményes gyerekmunka szörnyűségeit, és meglátogatta az írástudatlan utcagyerekek számára létrehozott londoni Field Lane iskolát is. Sokat elárul a Karácsonyi ének eredetéről és indíttatásáról, hogy Dickens eredetileg politikai pamfletet akart írni, amelyben a gyerekmunkáról szóló 1843-as parlamenti jelentésre reagált volna.

A Karácsonyi ének tehát egyszerre a karácsonyi könyvszezonra írt, bestseller-bait fogalmazvány, másrészt a legaktuálisabb társadalompolitikai kérdésre adott irodalmi válasz. Nem tudni, sikere épp e kettős létmódjának köszönhető-e, mindenesetre december 19-i megjelenése után szentestére már többször is elfogyott belőle az összes példány. Gótikus szellemtörténet létére sikere ironikus módon annak is köszönhető, hogy számos olyan realisztikus elemmel van dúsítva, amelyek kodifikálták a viktoriánus kor kialakulóban lévő, modern karácsonyi szokásait: a kivilágított fenyőágat és -fát, a karácsonyi üdvözlőlapokat, a „Merry Christmas” kifejezést, vagy azt, hogy a karácsony ünneplése mindenekelőtt családi összejövetelt jelent játékkal, énekkel és karácsonyi menüvel. Ezen kívül Dickensnek köszönhető az is, hogy a karácsony keresztény ünnepét a modern humanitárius érzékenységgel kötjük össze. Jézus születése és a szeretet ünnepe a viktoriánus kortól kezdve egyet jelent a gyárak, a kórházak, az árva- és szegényházak, és „a nyomor minden egyes menedékhelyén” lakók iránti érzékenység felelevenítésével.

A Karácsonyi ének tanmese, a dráma tétje tehát abban rejlik, hogy a főhős miként tér „jobb belátásra”, miként tér meg, végső soron tehát milyen utat jár be, mielőtt megváltozik. Ebben a történetben pedig a változás a karácsony viszonylatában értelmezendő: miként változik meg a főszereplő kapcsolata a karácsonnyal, és miként változtatja meg őt magát az ünnep. Dickens ehhez a témához a lehető legkevésbé ünnepélyes antihős prototípusát alkotta meg a „gonosz uzsorás”, Ebenezer Scrooge alakjával: „egy kuporgató, zsugorgató, mohó, kapzsi, pénzsóvár vénember! Kemény és éles, mint egy köszörűkő, amiből semmilyen acél nem csalt elő nagylelkű szikrát. Zárkózott, magának való és társtalan, mint egy osztriga. […] Rideg keménységét mindenhová magával vitte. Kánikulában jégveremmé változtatta az irodáját, amit még a karácsony sem tudott felolvasztani.” A történet szimbolikája pofonegyszerű: a kemény és rideg szív jegét a karácsony, vagyis a szeretet melegének kell felolvasztania és kinyitnia mások felé. Ez a szimbolika viszont (továbbra sem túlbonyolítva) összekapcsolódik az ünnep, a munka, a pénz és a jótékonyság képzetköreivel, és egy olyan fogalmi hálót sző, amely azóta is élő és sokszor felidézett séma a karácsony kapcsán, legyen szó regényekről vagy mozifilmekről.

Az alapvető konfliktus az ünnep megélését érinti: az ünnepnapon irodájába toppanó unokaöcs „Boldog karácsonyt” köszöntésére adott scrooge-i válasz („Bah! Bolondság! – Bah! Humbug!) az angol nyelvben mára állandósult fordulattá vált, és egyben a központi szereplő ünneppel kapcsolatos mentalitását is tömören kifejezi. Scrooge nem tevékenyen szabotálja a karácsonyt, mint archetípusának amerikai alakváltozata, a Grincs, idegenkedésük gyökere mégis azonos: a karácsonyban nem látnak semmi különlegeset, képtelenek megélni az ünnepet, következésképp mindenki irritálja őket, aki ellenben igen, ahogy minden olyasmi is, ami erre az ünnepre emlékeztet: a díszek, a dalok, a munkaszünet, mindenekelőtt pedig mások bárgyú boldogsága. Innentől kezdve ez az alapállapot az összes divatos hollywoodi karácsonyi történet kiindulópontja a Télaputól a Reszkessetek betörőkig.

Scrooge attitűdje azokat az embereket idézi, akik ezt a sokat ismételt érvet hangoztatják: „Miért is kellene másképp viselkednem? Ha a karácsony a szeretet ünnepe, akkor miért nem viselkedünk így az év többi napján is? Ez az egész egy képmutatás, és nem veszek részt benne!” Ez persze az ünnep teljes félreértése, hiszen arról van szó, hogy ezen a napon szertartásszerűen játsszuk el és idézzük meg azt az eszmét, ami jó esetben egész évben vezet minket, de a hangsúly mégis az ünnep rendkívüliségére való vakságban rejlik. Ha valaki nem képes érzékelni az ünnepet, annak ez a nap is ugyanolyan, mint a többi. Business as usual – mondhatnánk a kereskedők nyelvén, és az angol fordulattal egy csapásra megragadjuk Scrooge minden érzéketlenségének gyökerét. Az ünnep rendkívülisége tudniillik szöges ellentétben áll, sőt károsítja azt az ipari forradalom utáni, viktoriánus és mindenekelőtt modern business-szemléletet, amely az időt elsődlegesen és végérvényesen a pénznek veti alá. „Boldog karácsony! Ugyan mi okod van boldognak lenni? Hiszen alig van pénzed” – veti unokaöccse szemére Scrooge, ahogy az alkalmazottja mentegetőzésére, miszerint karácsonykor igenis jár a szabadnap, is csak így reagál: „sovány kifogás ez arra, hogy kizsebeljünk valakit minden december huszonötödikén”. Aztán egy kifakadásban meg is adja a saját karácsony-definícióját: „Boldog karácsony! Pokolba a boldog karácsonnyal! A karácsony csak arról szól, hogy fizetned kell a számlákat, de pénz nélkül megint egy évvel idősebb vagy, de egy órával sem gazdagabb, és újra el kell könyvelned tizenkét veszteséges hónapot.”

Scrooge a munkaóra, az üzlet, a bevétel-kiadás irányította racionalizált mindennapok klausztrofób koordinátarendszerében nem képes elhelyezni az ünnepnapot, így annak minden tartozéka anomáliaként jelenik meg számára: a jótékonyság felesleges kiadásként, a szünnap veszteségként, a lezárult év megünneplése kényelmetlen könyvelésként. Az, hogy Scrooge, ez a „földhözragadt alak”, ahogy a szellem nevezi, képtelen túllépni a saját szabályrendszerén, és felismerni az amögött munkálkodó értékeket, a világirodalom másik nagy uzsorásának rokonává avatja, aki pedig Shakespeare A velencei kalmárjának zsugori antihőse, a zsidó Shylock. A maga groteszk módján Shylock annyiban rokonszenvesebb viktoriánus utódjánál, hogy a tartozás többszörösét is elutasítja az emberibb bosszúért cserébe, alakjuk abban mégis egyezik, ahogy saját „szemet szemért” elvű kódexében ugyanúgy nincs helye a könyörületnek, ahogy Scroogéban a jótékonyságnak és együttérzésnek. Mindketten valamiféle rajtuk kívülálló szabályrendszerre hivatkoznak, amely kényelmesen működtethető lelki azonosulás és bensővé tétel nélkül: más emberekhez való viszonyuk viselkedési normáit nem az ember-ember közötti empátia szüli, hanem a „rendeltetésszerű működés” kiszervezett szabályrendszere. Erre hivatkozva pedig könnyedén lehet a börtönbe, a dolog- és szegényházba vagy a menhelyekre irányítani az alamizsnáért kuncsorgókat. 

Tanulni, a korábbi világnézetünket elhagyni és horizontunkat tágítani, végső soron tehát a változás útjára lépni az irodalomban kétféleképp lehetséges: nehézségek és csapások árán, vagy valami isteni kinyilatkoztatás, túlvilági csoda segítségével. Shylock a nehezebb iskolát járja ki: mire megláthatná a másik fél igazát, roncsként vánszorog le a színről. Scrooge-nak szerencséje van, őt még kisegíti a csoda: az ünnep kizökkenti az időt, és nemcsak a „bevételkiesés” földhözragadt viktoriánus értelmében, hanem abban az ősi, angolszász out of joint értelmében is, hogy ilyenkor bújnak elő a szellemek. Hamlet apjának szellemét, a Macbeth boszorkányait, a Szentivánéji álom tündéreit, vagy legalábbis ezek utódait a londoni szmog sem tarthatja távol. A Big Ben, a modern nagyváros szimbóluma még nem épült meg, a harangok kondulása ekkor még képes szellemeket idézni.

Scrooge odüsszeiája spirituális tudattágítás: a karácsony szellemei nemcsak a viktoriánus gótika kötelező kellékei, hanem a tudás mindenkori túlvilági hírnökei is. Dante Vergiliusához, Faust Mefisztójához, Ádám Luciferéhez, vagy az Angyalok Amerikában és Az élet csodaszép angyalaihoz hasonlóan szerepük afféle természetfeletti ágensként a perspektívák sokszorozása, az idő kitágítása és az értékek átértékelése. Kalauzként vezetik végig a főszereplőt a tér és idő különböző dimenzióin: más otthonok, élethelyzetek és társadalmi rétegek feltárásával, a múlt, a jelen és a jövő lehetséges változataival helyezik kontextusba Scrooge helyzetét, plasztikusan szemléltetve minden jelenbeli döntése súlyát és következményeit. És minthogy Scrooge mindenekelőtt a pénzből és az árfolyamokból él, a szellemek az egyetemes inflációval szembesítik: mit ér majd a pénze és ideje a végső könyvelésnél, és mi a tényleges értéke annak tükrében, hogy emberéletek megsegítésére használjuk, vagy inggombok, melltűk, ágyfüggönyök és más anyagi ingóságok közé keveredett halott bankókként hagyjuk elveszni sírrablók kezén.

A szellemek ugyanazt a szerepet töltik be Scrooge életében, mint a könyv az olvasó, vagy az ünnep az átlagember számára: kizökkentik a mindennapokból; megállítják, felgyorsítják és lelassítják az időt; teret adnak az emlékezésnek, a kitekintésnek, a másikkal való találkozásnak és megértésnek, és teret az önreflexiónak. Egy szellemmel való találkozás, egy könyv elolvasása vagy egy ünnep megélése (ha képesek vagyunk figyelni) nem hagy bennünket érintetlenül, és a találkozás után nem maradunk ugyanolyanok többé. A karácsony szelleme az éjféli harangütéskor eltűnik, hogy újjászülessen minden soron következő évben, ugyanúgy, ahogy Dickens Karácsonyi éneke is újra és újra újjászületik minden évben, amíg csak lesz karácsony.

*

A kisregényt mások mellett Mikes Lajos, Benedek Marcell, H. László Éva és Barkóczi András fordította magyarra, és számtalan kiadásban olvasható, többek között az Európa Kiadó Diákkönyvtár, valamint a Helikon Zsebkönyvek sorozatában. Én itt az utóbbit, Illés Róbert fordítását használtam. Említésre méltó továbbá a Charles Dickens: Karácsonyi történetek című kiadvány is (Európa, 2020), amely Dickens összes karácsonyi történetét tartalmazza.