Be nem állt a pofánk. Reggel óta a főgerincen gyalogoltunk, 1600-1800 méteres magasságban. Az Alacsony-Tátrában ilyenkor, augusztusban is elég hidegek az éjszakák, az árnyékos mélyedésekben befagytak a pocsolyák. Előző nap bőrig áztunk egy hatalmas zivatarban, a ruháink reggelre sem száradtak meg, vizes bakancsaink cuppogtak a zúzmós köveken. Aznapra vártuk a teljes napfogyatkozást, amiről úgy tudtuk, hogy onnan is látható lesz. Látható is volt, de csak részlegesen, hiába vittünk magunkkal régi diaképeket, hogy majd azokon keresztül nézzük a lassan eltűnő csillagot.

Be nem állt a pofánk. Órák óta Hemingwayről beszéltünk, leginkább Nick Adamsről, Hemingway novelláinak visszatérő figurájáról. Ne szépítsük, mi is Nick Adamsnek éreztük magunkat az Alacsony-Tátra főgerincén a hátizsákjainkkal, a nyakunkban lógó mechanikus fényképezőgépeinkkel. De nem csak az Alacsony-Tátrában éreztük Nick Adamsnek magunkat, hanem otthon, a Börzsönyben is. A patakok mellett töltött éjszakák, a sátorverések őszi bükkösökben, a borozások mohás sziklák tövében, ezek mind afféle Nick Adamshez méltó időtöltéseknek tűntek a szemünkben. Emlékszem egy birkanyájra, az egyik gerinc alatti völgy oldalából hallottuk a kolompolásukat. Azóta, ha birkanyájat látok, mindig Hemingway jut eszembe és fenyőillatot érzek. Bár éppenséggel Bodor Ádám is eszembe juthatna. Hemingway – mint az talán az eddigiekből is kiderült – óriási hatással volt rám boldogult ifjúkoromban. Leginkább persze a novellái. A Nagy-Kétszívű folyón, a Sítalpon, az Indián tábor, a Háromnapos szélvész. Keveset beszéltek Hemingway hősei, ahogy én is, és leginkább a természetben érezték jól magukat, ahogy én is. Keveset beszéltek és amikor megszólaltak, akkor sem azt mondták, amit kellett volna. Vagyis nem arról beszéltek, ami valójában foglalkoztatta őket, hanem mindig valami másról. A lényeg legfeljebb egy-két mondatban sűrűsödött össze, mintha az egész novella arra az egy-két mondatra lett volna kihegyezve. Meddőhányók egy aktatáska szénért – ahogy Parti Nagy Lajos írja valamelyik versében.

Az, hogy Hemingway-rajongók voltunk, együtt járt azzal is, hogy folyamatosan úgy éreztük magunkat, mintha egy titkos történet szereplői lennénk. Mintha tudtunk volna valamit, amit a többiek nem tudnak. Aki sokat járja az erdőt, amúgy is könnyen érezheti azt, hogy beavatottá vált, bár hogy mibe, azt többnyire nem tudja. Ha korán reggel egy patak mellett ébredsz, öt kilométerre a legközelebbi lakott helytől és késő délután már az Oktogonon várod a villamost, hajlamos vagy úgy tekinteni a többi várakozóra, mint tudatlan, ostoba barmokra, akik semmit sem tudnak arról, hogy mi valójában a világ. Elég ellenszenves szemlélet, nem vitás. Rám is sokáig jellemző volt. Ahogy Hemingway hőseire is, csak sajnos számukra nem adatott meg az esély arra, hogy átlépjenek ezen a rossz beidegződésen. Sokáig csak a novellái világában maradtam, újra és újra elolvastam a számomra legkedvesebbeket, ezzel is erősítve magamban a kiválasztottság tudatát. Nincs mit szépíteni ezen, tudatlan, ostoba barom voltam, aki a saját félelmeit és szorongásait akarta leplezni mindezzel. Pontosan úgy viselkedtem, mint a legtöbb Hemingway-hős. Mint Jake Barnes például, Hemingway Fiesta című regényének főszereplője. A regényt csak jóval a novellák után olvastam, talán ösztönösen tartottam attól, hogy a hosszabb prózák csak még inkább kidomborítják Hemingway világának gyarlóságait. Mint a legtöbb regényt, ezt is szinte elfelejtettem az elmúlt évtizedekben. Maradt belőle valami, az atmoszférája, az  atmoszférájának emléke inkább. A legtöbb könyvből ennyi marad, de talán nem is kell, hogy több maradjon. Nemrég egy pakolás folyományaként ismét elém került a Fiesta. Olcsó Könyvtár-sorozat, 1980-as kiadás, éktelenül ronda borítóval. Fordította Déry Tibor.  Elolvastam újra, húsz év után.

A Fiesta Hemingway első regénye volt, nyilván nagyon meg akarta csinálni. Ahogy az mifelénk is járja: komolyan vehető prózaírónak előbb vagy utóbb elő kell állnia egy regénnyel. Addig nem veszik igazán komolyan. Húsz év után meg kellett állapítanom, hogy a Fiesta nagyon jó regény, talán a legjobb a regényei közül. Nagyon jó regény, miközben elég irritáló az egész. Ahogy öregszik az ember, próbáljon legalább önmagának nem hazudni. Ami annak idején nagyon magával ragadónak tűnt, ami elkápráztatott, ami olyan delejes hatással volt rám, mára elillant, szertefoszlott, mint a reggeli ködök a folyó fölött. Hemingway hatásvadászatának összes kelléke átlátszóvá vált, sebezhetővé és kicsit talán nevetségessé is. Ez a mintentudó elbeszélő, aki mindenhez – is – ért, a horgászattól kezdve a reneszánsz festészetig, na ne már. Jó, hát huszonöt-huszonhat éves korában írta, mondhatnánk, annyi idősen, mint amennyi én voltam akkor, amikor először olvastam. De akkor is. Ami akkoriban olyan nagy hatással volt rám, azt ma kénytelen vagyok megmosolyogni. De van itt valami más is. Valami, amit akkoriban nem vettem, nem is vehettem észre.  Most viszont nagyon is észrevettem. És ez a valami az, ami miatt azt írtam, hogy a Fiesta Hemingway talán legjobb regénye. Ez a valami talán nem más, mint egyszerűen az üresség. A regény szereplői egytől egyig üresek és depressziósak, fogalmuk sincs arról, mihez kezdjenek az életükkel. Az, hogy folyamatosan isznak is, szinte mellékes, mert az ivás is csak ezt az ürességet jelenti. S hogy mindez egy mitikus gyökerekkel bíró esemény, egy bikaviadal árnyékában történik, csak még erőteljesebbé teszi az ürességüket. A Fiesta egyik zseniális húzása ez, a mítosz és az üres jelen párhuzamos felmutatása. Robert Cohn, Lady Ashley és a többiek a saját rögeszméik és függőségeik foglyai, eleve lefutott köröket tesznek meg folyamatosan, ráadásul ezzel tisztában is vannak. És ott van Jake Barnes, a főhős (ha lehet egyáltalán főhősnek nevezni itt bárkit is), aki egy nevetségesen tragikus első világháborús sérülés miatt elvesztette a férfiasságát. A férfiasságát elvesztő férfi, aki szerelmes egy önpusztító, szerencsétlen nőbe, miközben a háttérben a férfiasságot talán a legerőteljesebben szimbolizáló bikaviadal zajlik. Kell-e tragikusabb történet. Nem nagyon. A Fiesta Hemingway legőszintébb regénye, annak ellenére, hogy bizony erőteljesen megtűzdelte a rá jellemző manírokkal. De amit a manírok mögé felépített, amiről a manírok mögött beszél, az mégis a huszadik századi ember egyik legfontosabb léttapasztalata. Hemingway belenézett az ürességbe, kihajolt a szakadék fölé és amit látott, attól érthetően megborzadt. Lehet azt mondani – mint ahogy sokan mondták is –, hogy a Fiesta az első világháború utáni „elveszett nemzedék” regénye, de ez csak részben lenne igaz. Inkább az van, hogy a Fiesta a „minden elveszett” regénye: koránt sem csak az első világháború utáni sokk hatása érezhető rajta, hanem annál sokkal több. A Fiesta világa egyfajta vákuum, semminek sincs tétje vagy jelentősége, a horgászatok, a verekedések, az ivászatok, az utazások mind a semmi örvénylő ege alatt történnek. Hemingway regénye igen korán reagált arra a világtapasztalatra, amely aztán a huszadik század irodalmának egyik alaptémája lesz. Más kérdés, hogy későbbi regényei mennyire voltak képesek mindezt árnyalni vagy elmélyíteni. Azt hiszem, csak mérsékelten. Hemingway a Fiestában bejelenti a csődöt. Igen magas színvonalon jelenti be, emlékezetes csődleírásokkal. Majd később mintha megfeledkezne róla, hogy mit jelentett be, úgynevezett karriert csinál a csőd árnyékában, de a történetnek persze – mint egy jó Hemingway-novellában – nem lehet jó vége. Nem is lett. 1961. július 2-án főbe lőtte magát. Más történet.

Az Alacsony-Tátrában azóta pusztulnak a fenyvesek, mi sem pofázunk már a hegygerinceken Hemingwayről. A gyerekkor elmúlt – ahogy Mészöly Miklós írja. Ideje mélyen a szakadék fölé hajolni.