Mindig a világűrben vagyunk – mondta nemrég a kisebbik fiam. És tényleg, mindig ott vagyunk. Sok egyéb mellett azért is jó, ha gyerek van az ember közelében, mert segít – szellemi értelemben – ébren maradni. Hat-nyolc éves kor körül sok gyerek „rákattan” a végtelenre, a világűr, a számok végtelenségére. Hogy lehet az, hogy a világűrnek nincs vége. Biztos van egy sorompó, mint a vasúti síneknél és ott van a vége. De ha ott van a vége, mi van utána. Akinek van gyereke, biztosan jól ismeri ezeket a helyzeteket. A szülők első nagy csődjei az efféle beszélgetések. Hogyhogy apa nem tudja megmondani, hogy mekkora a világűr. És miért nem tudja elmondani, hogy mi a végtelen. Apa (és anya) elég sok mindent nem tud, ezt lassan megértik a gyerekek is. Az emberi élet egyik legfontosabb tapasztalata a nemtudással való szembesülés, a belátása annak, hogy sok mindenről fogalmunk sincs.

Stanislaw Lem Solaris című regényének középpontjában pontosan ez a tapasztalat áll. Sosem szerettem a sci-fit. Pontosabban a sci-fi irodalmat. Holott a világűr, az Univerzum mindig is erősen vonzott. Tiszta, téli éjszakákon ma is képes vagyok addig ácsorogni a kertben a csillagképeket bámulva, míg dermedtre nem fagyok. De ennek semmi köze a tudományos-fantasztikus irodalomhoz. Azért be kell vallanom, hogy elég sok sci-fit láttam életemben, de a legtöbbje nyomtalanul el is tűnt az emlékeimből. Bárgyú, idióta történetek leginkább, röhejes az egész. Néhány kivétellel persze. De most sem a ritka kivételekről, sem az általános bárgyúságról nem érdemes beszélni. 

A Solaris című regény sokáig hányódott ide-oda a házban, hol a polc mögül került elő, hol egy könyvhalom mélyéről. Nem mintha nem akartam volna elolvasni. De balszerencsémre láttam a könyv 2002-ben készült amerikai megfilmesítését (Steven Soderbergh rendezésében, George Clooney-val a főszerepben) és annyira elment a kedvem az egésztől, hogy inkább távol tartottam magamtól a regényt is. Ami nyilván hülyeség, de mit csináljunk, az ember olykor bizony hülye. Maga Lem többek között ezt írta a film kapcsán: „Az én meggyőződésem és az én tudásom szerint ez a könyv nem a Földön kívüli térben tartózkodó emberek erotikus problémáiról szól”. Ezt csak azért említi, mert a film központi témája bizony ez, ráadásul az olcsó pszichologizálás nívóján. És akkor persze ott van még Tarkovszkij filmje, amit Lem – más okokból – szintén nem szeretett. A filmekről ennyit, mert itt mégis csak a könyvről lenne szó. A Solaris alaptémája az idegenséggel való szembesülés. a totális idegenséggel, amin semmiféle fogást nem találunk. A regény Óceánja nem abban az értelemben idegen, ahogy az Alien-univerzum lényei idegenek. De nem is úgy, ahogy E.T. idegen. Főleg nem úgy. Az egyetlen analógia talán a 2001: Űrodüsszeia – Arthur C. Clarke regénye és az abból készült Stanley Kubrick-film – lehetne. Az ebben időnként feltűnő – és központi szerepet játszó – monolit hasonló módon idegen, semmiféle eszközzel nem lehet közel férkőzni hozzá. (Lásd erről Földényi F. László kiváló esszéjét A melankólia dicsérete című kötetében). Ha már a melankólia felmerült, akkor maradjunk is itt, mert Lem regénye tőről metszett melankolikus mű. „A mélabúnak a tudás űrjéről való érzés, vagy az érzés űrjéről való tudás a legjellemzőbb tulajdonsága” – írja Nádas Péter épp Földényi Melankólia című kötete kapcsán. Ez a mondat akár mottóként is szerepelhetne a Solaris elején. Az emberiség hosszas keresgélés után végre megtalálta, amire annyira vágyott: egy földön kívüli életformát. De ez a földön kívüli életforma – a Solaris zselés óceánja – nem váltja be a hozzá fűzött reményeket. Ugyanis nem lehet vele kommunikálni. Hiába próbálkoznak egy évszázadon át tudósok egymást követő generációi, nem megy a dolog. Egyesek szerint nem is élőlényről van szó, mások azt mondják, egy degenerálódott, hajdani szuper-organizmus maradványa ez a massza-monstrum. Az óceán szemmel látható, többé-kevésbé rendszeres aktivitása csak növeli a tanácstalanságot. Mert ezekben az aktivitásokban sincs sok köszönet. Senki sem képes értelmezni őket, aki mintha mégis pedzegetne valamit, annak nem veszik komolyan a beszámolóit, egyszerűen őrültnek és beszámíthatatlannak tartják. Itt kénytelen vagyok Rilkével előhozakodni, aki ezt írja Worpswede című csodálatos esszéjében: „Mert hát, valljuk csak be: a táj idegen számunkra, s az ember a virágzó fák, tovasurranó patakok közt rettenetesen egyedül van. Egyedül lenni egy halott emberrel távolról sem akkora kiszolgáltatottság, mint egyedül lenni a fákkal. Bármily titokzatos legyen is a halál, sokkal titokzatosabb az olyan élet, amely nem a mi életünk, amelyben nem vehetünk részt, s amely minket észre sem véve, a maga ünnepeit ünnepli, míg mi némiképp zavarodottan szemléljük, véletlenül érkezett vendégekként, akik más nyelven beszélnek.” Helyben vagyunk. A Solaris főhősének, Chris Kelvinnek a melankóliája innen eredeztethető. Aki egyébként – Lem ironikus gesztusaként – pszichológus. A Solarisban semmi olyasmi nincs, ami, ami ne lenne régtől fogva ismerős az irodalomban. A különös az, hogy mégis letaglózó erővel tud működni. Földi módon nem lehet elhagyni a Földet – írja valahol László András filozófus és ugyanezt a gondolatot szinte szó szerint megtaláljuk a regényben is. A bolygó körül keringő állomás egyik végsőkig elcsigázott tudósának szájából hangzik el. Az ember átrepüli a galaxisokat, cipeli magával a traumáit, az előítéleteit, a szorongásait, aztán találkozik valamivel, amit egyáltalán nem ért. A hátborzongatóan különös óceán viszont egyáltalán nem vesz tudomást senkiről, vagy ha mégis, az csak még idegenebbé teszi. És akkor sem biztos, hogy magáról a személyről vett tudomást. Talán inkább csak a kollektív fájdalmakra, elhallgatásokra világít rá. De csak rávilágít. Nem véleményez, nem oszt igazságot, nem ítélkezik. Csak hűvösen, közönyösen felmutat valamit. Valami olyasmit, amitől vagy megőrülnek, vagy totálisan kétségbe esnek az érintettek. Mindannyian egyedül vagyunk, szemben egy „nagy, ismeretlen úrral”, ahogy Kosztolányi írja, szintén az égbolt hosszas szemlélése után. Ez a nagy és ismeretlen úr azonban nem az Univerzum megismerhetetlenségéből következik, hanem az ember lelkéből. Az emberi lélek mélyén ott az érzés űrjéről való tudás, a tudás űrjéről való érzés. Amit Rilke a természettel kapcsolatban emleget, de önmagunkról ugyanígy elmondható. Ha elfogadjuk, hogy a természet részei vagyunk, akkor azt is el kell fogadnunk, hogy a Solaris óceánja is a természet része. Ebben az esetben lényegtelen, hogy nem a földi természeté. Ha „mindig a világűrben vagyunk”, ahogy a kisebbik fiam állította, az azt is jelenti, hogy mindig a természetben is vagyunk. A világűr is természet, csak jobbára üres természet. Ez az üresség azonban nagyon is telítve van valamivel, ami mindennél jobban foglalkoztatja az embert.

„A Solaris gömbje nem egyszerűen egy zselével leöntött golyó: van bizonyos saját létmódja és saját aktivitása, még ha nem is emberi. Nem épít és nem is alkot semmit, amit lefordíthatnánk a mi nyelvünkre és fordításban megmagyarázhatnánk”- írja Lem A Solaris állomás című esszéjében. A földi anyatermészetről is elmondható ugyanez, nincs semmi különbség. Amiből az is következik, hogy Lem regénye az egyik legföldibb tapasztalatról szól és ami sci-fi benne, az csak a körítés, az egyébként lenyűgözően megírt kulissza. Amikor az ember a csillagos eget bámulja a fényszennyeződésnek legkevésbé kitett tájakról, egy olyan arcba néz bele, amely a kezdetektől ismerős. Az emberiség talán legősibb emléke ez az arc. Mégsem mondhatjuk, hogy bármit is tudnánk róla. Ahogy abban sem lehetünk biztosak, hogy ez az arc lát-e bennünket egyáltalán. Nem mondhatunk mást, csak azt, amit a regény megrendítő zárlatában Chris Kelvin motyog maga elé az óceán partján: „Milyen beteljesülést, megcsúfoltatást, milyen gyötrelmeket várok még? Nem tudok semmit, de rendíthetetlenül hiszem, hogy a kegyetlen csodák ideje nem múlt el.”