Ezt mindenképp olvasd el – mondta Csabi, a hajdanvolt nagymarosi bicikliszerelő úgy tizenöt évvel ezelőtt, egy őszi délutánon. Háttal állt nekem, szemben a munkapadjával, a biciklim váltójával bíbelődött épp. A szerszámai mellett hevert a könyv, csak a borítója egy részét láttam. Caspar David Friedrich festményét azért felismertem rajta. Csodálatos – tette még hozzá, aztán többet nem is mondott róla. Csabi azóta meghalt, egyszer csak összeesett és vége volt. Nagyjából annyi idősen halt meg, mint amennyi most vagyok. Nagy jelentősége ennek nyilván nincs, néha mégis eszembe jut, hogy semmi meglepő nem lenne abban, ha én is rég halott lennék már. Tulajdonképpen az a csoda, hogy még élek, nem is értem, hogyan lehetséges ez. Csabi fiatalon halt meg, egy ereje teljében lévő férfi, ahogy mondani szokás. Egyszer álmodtam vele, már a halála után. Az álom helyszíne is a műhelye volt. Akkor is háttal állt nekem valamiért, olajos kezét egy rongyba törölte, letette a csavarhúzót a munkapadra, és rövid előadást tartott a leszületésről. Hogy milyen stációkat jár végig a lélek a túlvilágon, amíg egy újabb anyaöl be nem fogadja, hogy testet adjon neki. Ennyi volt az álom. A könyvet hazavittem és még aznap éjszaka elolvastam. A szerzőről addig soha nem hallottam. Csabinak igaza volt, A márványszirteken tényleg csodálatos könyv, sokkal pontosabban ezt azóta sem tudom kifejezni. Elég ritkán fordul elő velem, hogy egy könyv mondatainak olvasásakor úgy érzem, mintha a saját tudatalattimból áradna a fényre a történet. Hogy a könyv minden egyes mondata olyan, mintha én álmodtam volna. Ezek a saját szavaim, illetve nem egészen, mert nehezen eldönthető, hogy a tudatalattim mennyiben tartozik hozzám. Mégis olyan, mintha egy fokozhatatlan én szavait hallanám. Soha nem tudtam igazán hinni abban, hogy az irodalomnak tényleg gyógyító ereje lenne, de A márványszirteken olvasása közben tapasztalnom kellett ennek a közhelynek az igazságát. De talán nem is a gyógyítás a legjobb szó erre. Sokkal inkább a rend helyreállítása. Az irodalom nem gyógyít, hanem helyre rak valamit az olvasóban. A lélek eredeti szerkezetére emlékeztet.

Ernst Jünger egy hónap híján százhárom évet élt. Ráadásul olyan élet volt az övé, amely már önmagában elkápráztatja az embert. A róla szóló Wikipédia-oldalon ezt olvashatjuk: német író, filozófus, katonatiszt és rovarkutató. Ehhez elég nehéz mit hozzátenni. Tizenkilenc évesen vonult be a hadseregbe, végigharcolta az első világháborút, közben legalább tucatszor sebesült meg. Aki ezek után még nyolcvan évet él, az tényleg Isten tenyerén csücsül. Az, hogy kalandos, talán a legkevesebb, amit Jünger életútjáról el lehet mondani. A második világháború után mifelénk nem volt jó hírű író, és akkor még finoman fogalmaztam. De mindez nem jelent semmit, és nem is érdekel különösebben. Jünger egy olyan embertípushoz tartozott, amely szinte már teljesen kiveszett a világból. Számomra mindig is lenyűgöző volt figyelmének egyfelől mikroszkopikus, másfelől klasszikusan költői természete. Ilyen emberek ma már nincsenek, mert ennek a típusnak a létezéséhez a tizenkilencedik századi Európára volt szükség. És persze a tradicionális német szellemre, hangozzék bármilyen baljóslatúan is ez a kifejezés manapság. Jünger a fentiek tökéletes elegye volt, ezeken túl pedig persze rejtőzött még benne valami – hogy is mondjam – démonikus vonás. Persze nem a szó általában használatos, erdei horrorokra asszociáló értelmében, hanem egyfajta isteni bélyegként. Mintha nem egészen emberi szemmel tekintett volna a teremtett világra. A márványszirteken 1939-ben íródott és jelent meg, mondanom sem kell, hogy mivel járt mindez az akkori Németországban. Sokan a Harmadik Birodalom természetrajzának ábrázolását vélték felfedezni benne, ami talán részben igaz is lehet, ez a könyv azonban mérhetetlenül több holmi aktuális történelmi reflexiónál. Itt színtiszta költészetről van szó ugyanis, nem holmi vádbeszédről vagy tényfeltárásról. Az, hogy a költészet szó német megfelelője a Dichtung, amely szó szerint sűrítést jelent, többek között épp Jünger műveiből érthető meg. A márványszirteken világa olyan, mintha nem is ezen a világon lenne. Olyan tájak, kövek, állatok, növények, vizek és emberek univerzuma, amely az antik görög drámákhoz, jelesül Homéroszhoz sokkal közelebb áll, mint a huszadik századi Európához. Mindez mégsem jelent idegenséget vagy túlzásba vitt absztrakciót, sőt. A világirodalomban kevesen ismerték annyira mélyen és átfogóan a természetet, mint Jünger. De Jünger nem elégedett meg a botanikai vagy a rovartani ismeretek tudósokat is kielégítő ábrázolásával, nála épp az a lényeg, hogy az általa megálmodott világban a legapróbb részletek is olyan belső fénnyel ragyognak fel, hogy az messze az anyagi világon túlra is átsugárzik. Az életnek egy olyan mély, bensőséges, a végletekig hevített, de közben mégis félelmetesen józan szemléletével találkozunk a műveiben, amelyről csak az jut eszembe, hogy az angyalok láthatják így a világot.

„Mindnyájan ismeritek azt a vad mélabút, amely akkor kerít hatalmába, ha a boldogság idejére emlékszünk vissza. Mégis mennyire lehetetlen visszaidézni ezeket az időket, hiszen minden távolságnál kegyetlenebbül el vagyunk tőlük választva. Visszapillantva a képek szebbeknek is tűnnek; úgy gondolunk rájuk, mint egy halott kedvesnek mélyen a földben nyugvó testére, amelyet délibábhoz hasonlóan mégis valamilyen magasabb és szellemibb díszben látunk borzongva magunk előtt.” Így szól a regény első három mondata Nemes Péter fordításában. Azt írtam fentebb, hogy a magasrendű irodalom talán nem is gyógyít, hanem inkább a rendet, a lélek szerkezetének rendjét állítja helyre. Jünger regénye annak idején a „vad mélabút” korbácsolta fel bennem irdatlan erővel, a vágyakozást arra, hogy igyekezzek megfejteni ittlétem mélyebb értelmét, hogy próbáljam meg felmérni az emberi élet valódi térfogatát. A márványszirteken menekülésbe és katasztrófába torkolló idillje elsősorban a rendről, a szellemi ember belső rendjéről beszél. Hogy egyáltalán van ilyen rend. S hogy ez a rend az egyetlen eszköz, ami az embert a permanens káoszban megóvja a totális széthullástól.

A regény olvasása után jó ideig másra sem vágytam, mint hogy én is abban a világban éljek, a márványszirtekre épített kolostorban, a tenger partján. Hosszú évek teltek el, mire megértettem, hogy Jünger éppen erről beszél: én is ott élek. A kérdés csak az, mit teszek, amikor a barbár csőcselék vérebek kíséretében egyszer majd kiront az erdőből.